„Most lenne időben
új erőre kapni.
Most lenne időben végleg megrohadni.
Most lenne időben az arcon a rángás.
Most lenne időben a mellen a vágás.”
Most.
Pont most.
Mert mikor, ha nem most?
Most lenne ideje a temerini fiúk
szabadulásának.
Ha már oly sok idő elmúlott hiába.
Akkor: MOST!
Égbekiáltó a temerini fiúk bűne.
Tettükre nem létezik mentség. Hasztalan mindhiába csűrni-csavarni
az öt magyar fiatal rettenetes személyes tragédiáját. Elrontott,
tönkretett életét. Majd nyolc és fél börtönév után sem
mentheti meg őket senki és semmi. Ez az üzenete egyikük
nemrégiben elvetett kegyelmi kérvényének. A 15 évre
elítélt Máriás István elutasított kérelme nyilvánvalóan
nemcsak neki szól, hanem mind az ötüknek.
A mi büszke Szerbiánk igazságosztó
elnöke ismét bebizonyította, hogy annak a magyar nemzetiségű
embernek, aki részt vett egy szerb nemzetiségű bántalmazásában,
nem jár kegyelem. Nincs felmentés. Nincs bocsánat.Tomislav
Nikolić (az élet és halál ura szerepében) tanúbizonyságot
tett arról, hogy hűséges szolgája hazájának, népének és
méltó követője elődjének, Boris Tadić-nak. Mert ő is
ugyanezt csinálta. És ugyanígy. Sorra hajította vissza a
börtönben tengődő magyar fiatalok szabadulást kérelmező
beadványait. Gondolom úgy, hogy közben a szeme meg sem rebbent.
Bizonyára szentül meg volt győződve afelől, hogy amikor a
hazatérésükben reménykedő temerini fiúk kérelmét egyetlen
mozdulattal lesöpörte az íróasztaláról, nem akármilyen
hétköznapi tettet hajtott végre. Hanem dicső, magasztos és
hazafias cselekedetet vitt véghez. Valószínűleg dagadt is a keble
a büszkeségtől. Elvégre ezt várta el tőle a nép. Ezt diktálta
a lelkiismerete. Ő meg egyszerűen nem tehetett másként. (Mit
lehet azt előre tudni, talán egyszer még valamilyen magas rangú
állami kitüntetést is a gomblyukába tűznek eme nemes
cselekedetéért, csak mert ily derekasan helytállt a posztján?!
Színtiszta és szent igaz nemzetféltésből végrehajtott tettéért
majd jó alaposan kiplecsnizik.)
Tökéletesen ki van ez találva. Meg
lehet ezt magyarázni szépen. És akinek meg lehet, annak meg is
magyarázzák…
Én világéletemben
nehéz felfogású gyerek voltam. Nekem az ilyenfajta cinkelt/patkolt
ideológia sehogy sem megy a fejembe. Helyette azt gondolom, hogy
bizony Boris Tadić Elvtárs lelkén is szárad az, hogy a temerini
fiúk még mindig Sremska Mitrovicán raboskodnak. Meg szülőfalujuk
magyar nemzetiségű rendőrparancsnokának, Miskolci Lajosnak a
lelkén is szárad. Meg a délvidéki magyarság magas beosztásban
trónoló, választott politikai vezetőinek a lelkén is szárad. Meg
egy kicsit minden itteni magyar ember lelkén is szárad...
„Most lenne időben a perc, mire
vártunk.
Most lenne időben az elzuhanásunk.
Most lenne időben az angyal a késsel.
Most lenne időben egy tál meleg
étel.”
Nyolc és fél év
temérdek idő. Még tömény boldogságból is sok.
Nemhogy az emberhez méltatlan börtönéletből. Márpedig az öt
fiatalembernek bőségesen kijutott minden földi rosszból. Fizikai
bántalmazásból, lelki terrorból, megaláztatásból, éhezésből,
fagyoskodásból, hitegetésből, várakozásból. A helyzetük mit
sem változott. Hiába múlt el a bezárásuk óta nyolc húsvét meg
nyolc karácsony. Pityut, Zsoltit, Zolit, Árpit és Jóskát minden
ünnepnap, minden egyes új év a fegyházban felejtette.
Megfeledkezett róluk a legnagyobb vajdasági magyar politikai szervezet akkori vezetője, Kasza József is, aki a huhogó lehurrogók kórusában első szólistaként sietett világgá kürtölni, hogy ő bizony erélyesen követeli a magyar fiatalok példás megbüntetését. Megfeledkezett róluk a trónkövetője, Pásztor István is, akinek nyolc esztendő alatt annyira sem futotta az idejéből, hogy ha a „gaz szerbmolesztálókat“ nem is, de legalább a még életben lévő szüleiket meglátogassa. A velük való találkozásnak, a kényszerű szembesülésnek még a látszatát is nagy ívben elkerülte. Legfeljebb csak üzenetet küldött a számukra, a temerini helytartója közbenjárásával. Legutóbb például úgy szólt a „titkos“ üzenet, hogy: Legyenek csendben és várjanak!
Megfeledkezett róluk a legnagyobb vajdasági magyar politikai szervezet akkori vezetője, Kasza József is, aki a huhogó lehurrogók kórusában első szólistaként sietett világgá kürtölni, hogy ő bizony erélyesen követeli a magyar fiatalok példás megbüntetését. Megfeledkezett róluk a trónkövetője, Pásztor István is, akinek nyolc esztendő alatt annyira sem futotta az idejéből, hogy ha a „gaz szerbmolesztálókat“ nem is, de legalább a még életben lévő szüleiket meglátogassa. A velük való találkozásnak, a kényszerű szembesülésnek még a látszatát is nagy ívben elkerülte. Legfeljebb csak üzenetet küldött a számukra, a temerini helytartója közbenjárásával. Legutóbb például úgy szólt a „titkos“ üzenet, hogy: Legyenek csendben és várjanak!
Köszönik szépen, de ami a
várakozást illeti, nagyjából eddig is ezt tették.
(És hittek a csalogatásnak, a könnyelmű ígérgetéseknek, a
fedezet nélküli biztatgatásnak.) Persze nem ültek éppen némán
és ölbe tett kézzel (ahogy a politikusok szerint cselekedniük
kellett volna), de hogy vártak, vártak és egyre csak vártak,
az biztos igaz. Márpedig sem a tömény hallgatás, sem pedig az idő
hiábavaló múlatása – csak úgy, önmagában -- nem tesz
az égvilágon semmi jót az évekre elítélt fiatalok ügyének. Ez
mostanra már számtalanszor bebizonyosodott. Sőt még azt is
megkockáztatom, hogy talán éppen a nyilvánosság „bevonásának“
(olykor a szennyes fehérnemű kényszerű kiteregetésének)
köszönhető az, hogy ha zilált lelkiállapotban is, de még
egytől-egyig életben vannak. (Hárman nyolc éve nem látták
a saját szülőfalujukat. A nyolc év alatt egyszer sem mehettek
haza. Egyetlen árva órácskára sem. Volt, akinek nemcsak a rácson
túli komisz életet kellett elviselnie, hanem azzal egyidejűleg a
szülei, a rokonai elvesztését is. Meg azt a másfél éves
időszakot is túl kellett élnie, amikor azt hitte, hogy őt még
maga az Isten is elfelejtette, mert senki sem látogatta meg,
senkitől sem kapott egy megveszekedett krajcárt sem, nemhogy
csomagot, és senki sem írt neki egyetlen büdös sort sem.)
Ez idő alatt a mi magyar
politikacsinálóink egyetlenegyszer sem
mutattak hajlandóságot arra, hogy ebben a meglehetősen kínos
ügyben valamelyest összehangolják, egyeztessék a nézeteiket, és
állást foglaljanak. Uram, bocsásd meg, esetleg még – kivétel
nélkül – mind egy szálig fel is sorakozzanak az életveszélyes
slamasztikában lévő fiúk mögé. Elhervadt politikai szóvirágként
emlegetett délvidéki magyar érdekvédőkként. Valahány (de
édeskevés) párját ritkító, üde kivételtől eltekintve, ők
aztán valóban csak vártak. Mert várni is tudni kell! És ők
azt valóban nagyon tudnak! Olyannyira, hogy (nyolc év után) még
most is várnak. Valamire várnak. Várnak és kivárnak. (Gondolom,
ilyen mértékű magyar irtózás, viszolygás, idegenkedés,
tétovázás láttán, elégedetten köpködik és dörzsölgetik a
szerb politikusok a tenyerüket. A baj esetén, mintegy természetes
reakcióként, megnyilvánuló, világhírű magyar „összetartás
és összefogás” megszondáztatásának ez a szégyenteljes
„eredménye” bizonyára minden várakozásukat felülmúlta.
Ekkora katasztrofális méretű árulásra talán ők maguk sem
számítottak…
A történetnek azonban még nincs
vége. Tudunk mi ennél még mélyebbre süllyedni. És fogunk is.
Afelől nincs semmi kétség. Most, hogy megint elvetették az egyik
temerini fiú kegyelmi kérelmét, újra bizonyíthatjuk a
karakánságunkat és a kemény politikai kiállásunkat. (A temerini
fiúk ügyével szemben, magától értetődően.) Ez pedig azt
vetíti előre, hogy a sorsukat, a végzetüket illetően nem igen
történik érdemi változás a közeljövőben sem. Hacsak a
napokban elfogadott amnesztiatörvény nem művel velük valamiféle
csodát... (Fogas kérdés, hogy merünk-e még egyáltalán hinni a
nagykezdőbetűs CSODÁ-ban?!) Talán most az újabb szériát
elindító kegyelmi kérelem elutasításáról és az éppen csak
pislákoló remény utolsó hajszálvékony sugaracskájáról is
hallgatni kéne? Esetleg boruljon ránk és fedjen be minket a költő,
Ady híres, lepelszerű fehér csöndje???
Nem gondolom. Idézek inkább egy
klasszikust. Örkény Istvánt. Szerinte a halál
legközelebbi rokona acsönd. Kétségkívül megbújik e tömör
megfogalmazásban egy szalmakazalnyi igazság. Ha pedig így van,
akkor mi végre a némaság?
Közben talán a legeslegutolsó
szalmaszál is elúszik, amelybe esetleg még belekapaszkodhatnánk.
Önkéntelenül. Reflexszerűen. Merő kétségbeesésből.
Meddig még? A
temerini fiúk meddig tűrjék még krisztusi alázattal, egyetlen
zokszó nélkül a rabéletet? Meddig nyeljenek le minden-minden
sértést? Meddig vágjanak zsebre minden piszkálódást, beszólást?
Meddig tűrje még el három fiatal az állathoz is méltatlan vég
nélküli, 24 órás bezártságot? Meddig kell még emberfeletti
erővel fegyelmezniük magukat? Meddig kell még elfojtani magukban
minden felgyülemlett keserűséget? Meddig kell még elnyomni
magukban minden igazságtalanságnak hitt lázadást?
Még öt évig? Vagy hétig?
És mikor fognak élni???
Pusztán csak belegondolni is: maga
a téboly.
„Most lenne
időben, de nincsen idő rá.
Most lenne időben, ha volna erő rá.
Most lenne időben, de végleg elévül.
Most lenne időben az Úr szava végül.”
Szabó Angéla
(Idézetek: Csengey
Dénes)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm a megjegyzését!