„Nem adhatunk információt – még az anyának sem!” Kezdődhet a tárgyalás a Romić Arnold-ügyben

Romić Arnold

Egy cseppet sincsenek irigylésre méltó helyzetben azok a szülők, akik 2014. május 31-én hajnalban veszítették el a 15 éves gyermeküket. A Tornyoson élő Romić-Fábrik házaspárnak a hamarosan kezdődő (vagy talán inkább: folytatódó?) perben a szórakoztatóipar üzletembereivel, a belügyi szervek alkalmazottaival és biztonsági őrként tevékenykedő személyekkel szemben kell helytállnia, bizonyítania a maga igazát. Amit a felsoroltak ellenében a tragikus körülmények között elhunyt Romić Arnold szülei fel tudnak vonultatni, az – nem egyéb, nem több mint – néhány fiatal cigányfiú és az ő vallomásuk.

Szerbiai (igazságtalan) igazságszolgáltatásunk működési alapelvének ismeretében a honi hierarchiában már mindenki tudja, hogy a kiváltságosok ranglétrájának melyik fokán helyezkedik el az állami alkalmazottnak számító egyenruhás, milyen magasságban trónol/posztol a cigány nemzetiségű, és melyik talaj közeli létrafokra szorult le a tudatlan vajdasági magyar kisember. A kis magyar no name nímand. Megtanultuk, hogy ha egy balkáni jogállamban élünk, akkor ez már csak így működik, és emlegetjük is időnként a bölcseletet, amely szerint a demokráciában, ha nem lenne jog, mindannyian egyformák lennénk.

Visszakanyarodva a Romić-ügyhöz: ha az elhunyt fiú esetében csupáncsak egy – cigány nemzetiségűek által – színtiszta napi rutinból elkövetett tolvajlásról, lopásról, rablásról lenne szó, akkor már jó előre örülhetnének a gyermeküket gyászoló szülők, mert nagy valószínűséggel nyert ügyük lenne. Jelen helyzetben viszont, amikor a cigánygyerekek majd nem a vádlottak padján ülnek, hanem a titokzatos haláleset koronatanúiként szerepelnek, homlokegyenest más lesz a várható végkimenetel.

Marica Romić

– Tizedik hónapja járunk a csantavéri temetőbe, a fiunk sírjához. A családunk nagyon elégedetlen az ügy kivizsgálása terén elért eredménnyel – mondjaMarica Romić, az elhunyt fiú édesanyja. – Az ügyvédek elhúzódó munkabeszüntetése miatt a mi aktánk is valamelyik fiók alján hevert, de reméljük, hogy most már hamarosan előveszik, és végre megkezdődhet az eset aprólékos kivizsgálása.

Újdonságnak számít az, hogy láttam néhány fényképet a fiam holttestéről, amelyeken (mivel színesek a felvételek) egyértelműen felismerhetőek a sérülés nyomai -- vörös foltok a hátán. Ez a tény pedig teljesen ellentmond annak az orvos szakértői állításnak, amely szerint a holttest boncolásakor semmiféle külsérelmi nyom nem volt észlelhető Arnold testén. Persze ezen már nem lepődtünk meg, hiszen az Újvidéken elvégzett boncolás jegyzőkönyvéből egyszerűen „kifelejtette” a patológus azt, hogy valójában mi okozta a gyerek halálát. (Hogy nem fulladás, az nyilvánvaló, hiszen a gyomra üres volt – ezt állapította meg.) A képek meglétéről már egyébként is volt tudomásunk, mert az egyik szemtanú, aki azon a végzetes éjszakán ott volt a fiammal az oromhegyesi Atlantis diszkóban és végighallgatta a jajgatását, könyörgését – hogy ne bántsák, hagyják már abba a verést –, beszélt nekünk ezekről a fotókról. Elmondta, hogy Arnold temetése napján bevitték a magyarkanizsai rendőrállomásra, ahol szóval is meg veréssel is próbálták meggyőzni arról, hogy vonja vissza az addig tett nyilatkozatait és többé ne beszéljen az esetről a sajtónak. Akkor az asztalra kirakták eléje az Arni holttestéről készült képeket, és ütötték a fiatalembert is, meg a képeket is. Borzalmas lehetett. (A fiú így nem is volt jelen a temetésen.)

A Romić-ügyben történt időközben még egy említésre méltó dolog. A fiú édesanyja felkereste a magyarkanizsai mentőállomást, ahol szeretett volna elbeszélgetni azzal a mentőorvossal és nővérrel, aki azon a májusi éjszakán éppen szolgálatban volt, és akiket a diszkó alkalmazottai hívtak ki a helyszínre. (Amikor már látták, hogy elég nagy baj van.) Az egészségügyi központban azonban azzal fogadták, hogy megértik ugyan a bánatát, de ha százszor is ő az édesanyja az elhunyt gyereknek, akkor sem adhatnak semmiféle tájékoztatást. Értse meg. Legfeljebb csak az ügyben eljáró ügyvéd hivatalból történő megkeresésére szolgáltathatnak ki információt.
Hogy is kell ezt értelmezni? Normális dolog az, hogy a szülő nem szerezhet tudomást arról, hogy mi történt a (még kiskorúnak számító) gyerekével? Nem tudhatja meg, hogy milyen állapotban találták a helyszínre érkező mentők, hogy milyen orvosi ellátásban részesült, hogy próbálták-e újraéleszteni, hogy hány óra körül állhatott be a halál? És ha történetesen úgy határoznak a gyereküket elvesztett szülők, hogy nem kezdeményeznek az ügyben vizsgálatot (tehát nem lesz jogi képviselőjük), akkor sosem derülhet ki számukra az igazság?

                                                                                                                                          Szabó Angéla 

Nem történt bűncselekmény…

A képen: Romić Arnold

Némi rosszmájúsággal azt mondhatnánk, hogy nem várt karácsonyi „ajándékként” érkezett a szűkszavú értesítés a jelenleg Tornyoson élő Romić.-Fábrik házaspárhoz, amelyben tudatják velük, hogy a május utolsó napján (mindeddig tisztázatlan körülmények között) elhunyt fiuk esetében nem történt semmiféle bűncselekmény. Legalábbis a dolgok jelenlegi állása szerint. Erről számol be az a Szabadkai Felsőfokú Ügyészségről érkezett levél, amelyet a napokban kaptak kézhez Romić Arnold szülei.

Emlékeztetésképpen: a 15 éves fiú május 30-án este a barátjával szórakozni indult az oromhegyesi Atlantis Garden Club nevű diszkóba, ahonnan azonban már csak holtan tért haza. Szülei már csak a holttestét láthatták az újvidéki Klinikai Központban. Halálának okáról és körülményeiről – az első naptól kezdve – egymásnak teljesen ellentmondó állítások hangzottak el. A szórakozóhely hajnali bezárása után történt tragédiát a klub üzemeltetői eleinte úgy magyarázták, hogy az ittas állapotban lévő fiú halálát hirtelen rosszullét okozta, az elfogyasztott italtól hányni kezdett és a saját hányadékától megfulladt. Néhány hónappal később, amikor az Újvidéken elvégzett boncolás eredménye kimutatta, hogy az elhunyt gyomrában sem italnak, sem ételnek maradékát nem találták, ez az állítás úgy módosult, hogy a fiú rendőrök és biztonsági őrök jelenlétében hirtelen az eszméletét vesztette és a földre esett. Ezzel szemben Arnold szülei mindvégig annak a lehetséges magyarázatnak adtak hitelt, amely a fiuk barátjától származik. Az ő állítása alapján Arnoldot oly mértékben bántalmazták fizikailag a szórakozóhely biztonsági őrei, hogy a fiú még ott a helyszínen belehalt a sérüléseibe. A magyarkanizsai kórház sürgésségi részlegéből kiérkező mentők már csak a halál tényét tudták megállapítani. A szombaton reggel elhunyt gyereket hétfőn már el is temették, anélkül, hogy a szülei, rokonai tudták volna, valójában mi okozta a halálát.
Romić Arnold édesanyja, Marica arról számolt be a karácsonyi ünnepnapok után, hogy jobbára a fiukra való emlékezéssel, sírással meg temetőjárással telt náluk a család meg a szeretet ünnepe. Az elveszített gyermek/testvér halála miatt érzett fájdalom és üresség rányomja bélyegét nem csupán valamennyiük ünnepére, hangulatára, hanem az életükre is.

Az ügy kivizsgálása a Szabadkai Felsőfokú Ügyészségen kezdődött, ennek eredményét most kapták kézhez a Romić szülők. Ebben miről tájékoztatták a családot?

– Röviden arról értesítettek bennünket, hogy az ügyészség rendelkezésére álló adatok, ismeretek alapján nem áll fenn annak a gyanúja, hogy a fiunk bűncselekmény áldozatává vált. Szó szerint: „nem megalapozott a gyanú”. Továbbá közlik velünk, hogy ha akarjuk, akkor betekinthetünk az ügy vizsgálati anyagába, és ezt megtehetjük bármelyik munkanapon a megadott munkaidőben. Ha viszont nem értünk egyet az eset ilyen lezárásával, ha elégedetlenek vagyunk ezzel a végeredménnyel, akkor bűnvádi feljelentést tehetünk az általunk gyanúsított elkövető(k) ellen.

– Hogy fogadta a család a hírt?

– Mindannyiunkat megdöbbentett. Hitetlenkedve olvastuk. Úgy érezzük, hogy már eddig is sok időt elvesztegettünk. Hét hónapja annak, hogy meghalt a gyerekünk, és szinte semmit nem tudunk arról, hogy pontosan mikor, milyen körülmények között és legfőképpen miért halt meg. Az idő múlásával csak az az érzés erősödik bennünket, hogy Arnold rejtélyes halálának oka többek számára nem lenne jó, ha kiderülne. Erre utalnak a „különös történések”, amelyek az ügy úgymond csendes elsimítására irányulnak. Ilyen például a két hónapos késéssel postázott boncolási jegyzőkönyv, amelyből „véletlenül” kimaradt a halál okának megállapítása, vagy az többszöri rendőri zaklatás, amely az ügyben szerepelő tanúk befolyásolására és megfélemlítésére irányult. De említhetem a legújabb furcsaságot is: az ügyészség most elvégezte az eset kivizsgálását anélkül, hogy egyetlen tanút is beidézett és meghallgatott volna azok közül, akiket mi megneveztünk. Márpedig jó előre bekérték tőlünk azoknak a névsorát és lakcímét, akik Arnold bántalmazása idején a közelben tartózkodtak és hallották, amint sír, könyörög, hogy ne bántsák, hagyják már abba a verést. Ha ők elmond(hat)ták volna, hogy mit hallottak, láttak, akkor nyilván másmilyen eredmény születik.

– Ezek szerint nem tekintik az ügyet lezártnak?

– Semmiképp sem fogadhatjuk el ennek a vizsgálatnak az eredményét, hanem folytatjuk a küzdelmet, mindaddig, amíg ki nem derül az igazság.

Szabó Angéla

Ma lenne 16 éves Romić Arnold

Épp most lenne 16 éves az a Romić Arnold, aki sajnos ma nem ünnepelhet születésnapot, mert már teljes 4 hónapja a csantavéri Nagytemetőben.pihen. Hirtelen halálát mi okozta, ma sem tudni. A szülők véleménye és a szemtanúk elmondása szerint az oromhegyesi Atlantis Garden Club biztonsági őrei általi fizikai bántalmazás következtében hunyt el a helyszínen még ez év május 31.-én.

Tömény hallgatás

Az akkor még 15 éves fiú furcsa halálának hírét nem kapta fel azon nyomban a sajtó, és a temetés óta eltelt 4 hónap alatt se nagyon foglalkozott vele. Arnold esete távolról sem kapott akkora teret a tömegtájékoztatási eszközeinkben, mint például a hasonló életkorú bajmoki szerb kislány eltűnése és halála. Arnold története nyilván más, egészen más. Nála mintha minden-minden arról szólna, hogy hasznos lenne a zűrös ügyet mielőbb elsimítani, a köztudatból kiiktatni és ha lehetséges, gyors tempóban elfelejteni. Mert ugyan miféle egyéb logikus magyarázat létezhet mindarra, ami a szerencsétlen fiú tragédiája óta történt.

Fábrikék miért csak július 17.-én kapták kézhez a holttest boncolásáról készült jegyzőkönyvet, amikor hasonló, vitás esetekben még a temetés sem engedélyezett a kórbonctani jelentés elkészülte előtt. Aztán: véthet-e vajon véletlenül akkora hibát egy gyakorló patológus, hogy a többoldalas szakvéleményezéséből éppen a legfontosabbat, a halál okának a feltárását, megállapítását felejti ki? Ugye, nem?

Túl sok a „miért”…

Az Újvidéki Televízió Napjaink című műsorában (szeptember 1-jén) kísérletet tettek arra, hogy széleskörűen feldolgozzák a Romić gyerek titokzatos halálesetét. Ami az oknyomozás során földerített anyaghalmazból toronymagasan kiemelkedik, az nem egyéb, mint a szándékos ködösítés, a makacs maszatolás. Mintha csak a régi gyermekjátékot, a Komámasszony, hol az ollót? vették volna alapul, mintha azt látnánk magunk előtt, amikor az ügy felgöngyölítési folyamatát követjük. Kristálytisztán meghatározhatóak azok a szervek, intézmények, amelyek úgymond „nem illetékesek” az ügyben vagy egyszerűen csak nem hajlandóak megszólalni. Mert azt megint csak úgymond felső utasításra „nem tehetik”. A nyilatkozatukat nem engedélyezték. Íme néhány soros idézet a műsorból: „A magyarkanizsai rendőrség végezte a helyszínelést, de nem akartak nyilatkozni, amíg nem kapnak erre engedélyt a nagykikindai rendőrségtől. Miután a nagykikindai rendőrség sem kapott engedélyt a nyilatkozatra a belügyminisztériumtól, a Zentai Alapfokú Ügyészségre utaltak bennünket mondván, hogy annak adták tovább az ügyet. Ezt a választ kaptuk az újvidéki Klinikai Központtól is, ahol a boncolást végezték. De mire Zentára érkeztünk, megtudtuk azt is, hogy most már ők sem illetékesek az ügyben. A Szabadkai Felsőfokú Ügyészségre utalták át az esetre vonatkozó dokumentációt.” Úgy tűnik: mindenki menekül, mindenki mossa kezeit. Ha nem történt idegenkezűség Arnold halálakor, ha valóban csak úgy „összeesett és meghalt”, mint azt a műsorban állítják, akkor mi végre a nagy titkolózás? Miért nem engedélyezett a megszólalás? És ha már minden (és mindenki) tiszta, akkor egy Isten háta mögötti magyar faluban történt halálesetnek miért kell eljutnia egészen a fővárosi belügyminisztériumig? Aztán szokatlanul különös ez is: riportban megszólaló diszkó tulajdonos és az alkalmazottja, a biztonsági őr miért áll háttal a kamerának, ha már nyilatkozik, miért nem látható az arca? Amit állít, azt vállalja, a saját arcát nem?

Persze a válasz nélküli miérteket hosszan lehetne sorolni... A végén inkább Arnold édesapját idézném, aki azt mondta: „Ma lenne a fiam 16 éves, ha nem oltották volna ki az életét. A küzdelmünket folytatjuk. Úgy tervezzük, hogy mindenszentekre elkészül a temetőben a síremléke.”

Szabó Angéla

Enjoy the silence...

„A fiam mindig bízott bennem…”-Itt, a Vajdaságban könnyen hagynak egy emberéletet...

Romić Arnold 

Az oromhegyesi Atlantis diszkóban május utolsó napján elhunyt 15 éves Romić Arnoldszülei puritán körülmények között élnek a tornyosi Ady Endre utcában. Egy helybeli idős asszony takaros kis házában, leghátul az udvarban, egy aprócska konyhában. A bútorzatuk 2 szebb napokat is látott ágy, egy zöldre festett konyhakredenc, egy alacsony asztal és egy régi, letűnt időt idéző vasmosdó a hozzátartozó bádoglavórral. Arnold szobája fönt van – mondják –, de abban a gyerek halála óta senki nem járt. Úgy áll ott minden érintetlenül, ahogy a fiú hagyta.

A családfő, az 53 éves Fábrik László halálos beteg. És ő ezt tudja. Már jó ideje hordozza a gyilkos kórt a szervezetében. Az egyik veséje felmondta a szolgálatot, utána pedig a vízhólyagján találtak két rosszindulatú daganatot. Nemrégiben az egyiket, a kisebbiket a nagykikindai kórházban eltávolították, a másikhoz azonban nem mertek hozzányúlni az orvosai. Azt majd Újvidéken fogják megműteni, mert csak ott van megfelelő felszerelés. Az eredeti terv szerint a megbetegedett veséjét is a mostani műtét során kellett volna kioperálni, de Fábrik László kritikus fizikai állapota miatt túlságosan kockázatos lett volna a huzamosabb ideig tartó altatás. Most viszont kínos várakozással telnek az amúgy is épp eléggé gyötrelmes napjaik, azt lesik, hogy mikor hívják CT-vizsgálatra. (A legutóbb, amikor már éppen sorra került volna, kiszóltak a vizsgálóból, hogy elromlott a műszer. Magánklinikán elvégezett vizsgálat eredményeit, leleteit viszont – érthetetlen módon – nem fogadják el.)

Fábrik László, Arnold édesapja

Fábrik László: Tudom, hogy nem sok időm van hátra, és ezt nemcsak azért mondom, mert az orvosomtól hallottam. Ha képes, csak egy kicsit is befelé figyelni az ember, akkor az ilyesmit megérzi. A mostani műtét előtt kértem, mondja meg őszintén, hogy mennyi esélyem van az életben maradásra, a gyógyulásra, és ő azt válaszolta, hogy: semmi. Az elmúlt 3 napban heves fájdalmak jelentkeztek, alig tudok enni, és napról napra veszítem az erőmet. Attól tartok, hogy hamarosan újra kórházba kerülök. Ezzel szembe kell nézni, és az elhunyt gyerekem ügyében addig kell cselekedni, amíg van rá idő és van hozzá erőm. A fiam mindig bízott bennem. Ha gond volt vele az iskolában, vagy ha pénzre volt szüksége, mert szeretett volna venni magának valamit, mindig hozzám fordult, nem az anyjához, mert ő szigorú volt hozzá, én meg engedékeny. Tudta, hogy a bajban számíthat rám, ezért most sem hagyhatom őt cserben.

Romić Arnold édesapja tegnap megrendítő nyilatkozatot adott a Szabadkai Rádiónak. A telefonos hangfelvétel a 15 órakor kezdődő híradóban és a ma reggeli ismétlésben hangzott el.
Pársoros idézet belőle: „Én nem félek, mert én azt mondom, ami az igazság. A fiam szóra hajló volt, rendes gyerek, és elvették az életét. (…) Itt, a Vajdaságban könnyen hagynak egy emberéletet, de mi szeretnénk, hogy tudják, hogy hallják meg az emberek, hogy mi történik.”

Két nappal ezelőtt ezzel a mondattal búcsúzott el tőlem a kapuban Fábrik László: „Én már nem kaphatom vissza a fiamat, de nem szeretném, hogy más gyereke is erre a sorsra jusson. Ezért küzdök, amíg élek.”

Szabó Angéla

Killer, you're afraid of the dark?

„Mennyit szenvedhetett a fiam, mire meghalt?”- Arnold és a titokköd

Romić Arnold halála csupa rejtély. A 15 éves fiú talányos történetét most is, a temetése után három hónappal is, éppen olyan sűrű és átláthatatlan titokköd veszi körül, mint a tragédia napjaiban. A családja, a szerettei – a hetek múlásával – szinte egy centiméterrel sem jutottak közelebb a titokzatos haláleset megfejtéséhez. Csak egyvalamiben erősödött, szilárdult meg a hitük: az életvidám gyerek nem természetes módon, nem természetes halállal hal(hatot)t meg. Legalábbis erre utal, ezt támasztja alá a kezdetben még fulladásnak beállított haláleset minden egyes apró, ismert mozzanata.

Kilincselés, kutakodás, ködösítés…

Az elkeseredett, ámde elszánt szülőkben számtalan kérdés fogalmazódott meg a kritikus május 31-ei történések óta, amelyekre azonban hiába várják a választ. Ilyen például az az árulkodó tömény hallgatás, amely a tragédia hajnalán/reggelén övezte az oromhegyesi Atlantis Garden Club területén történt szörnyűséget, hiszen mindmáig nincs rá felelet, hogy a baj megtörténte után miért nem értesítették azonnal az elhunyt gyerek szüleit. Ha a sajnálatos esemény körül minden rendben és tisztességes módon zajlott volna, akkor a szórakozóhely működtetői is minden bizonnyal ezt az egyedüli egyenes utat választották volna. Így viszont tovább tart a vaksötétben való tapogatózás és csak nőttön-nő a gyanú, hogy Arnold alighanem valamilyen erőszakos (bűn)cselekmény áldozata lett.

A szülők számára az elmúlt hét eseményei sem szolgáltak sok örömmel, mert puhatolózásaik során megint csak a már jól ismert falakba ütköztek. A hét elején felkeresték az ügyükben területileg illetékes magyarkanizsai rendőrállomást, hogy annak vezetőjétől kérhessenek tájékoztatást, a hétvégén pedig az újvidéki klinikai központban jártak, hogy a holttest vizsgálatát végző szakorvossal konzultáljanak.

Nem történt semmiféle bántalmazás(?)

– A magyarkanizsai találkozóra a férjem húga kísért el, ő is jelent volt a beszélgetésen – mondja Marica, Romić Arnold édesanyja. – Bennünket természetesen az érdekelt leginkább, hogy kik voltak azok, akik a fiunkat bántalmazták és azt mi célból, milyen megindoklással, miféle felhatalmazással tették. A rendőrparancsnok, a legnagyobb meglepetésünkre, egy számunkra eddig ismeretlen mozzanatról számolt be. Azt mondta, hogy azon a május 31-ei hajnalon Arnoldot az egyik biztonsági őr kivezette a teremből, a gyerek pedig kinn, az épület előtt egyszerűen összeesett. Ez elég hihetetlenül hangzik, mert az én fiam egészséges volt, nem szokott csak úgy magától összecsuklani. Állítása szerint Arnit egyáltalán nem bántalmazták, senki sem bántotta. Megtudtuk tőle azt is, hogy ő maga végezte a szemtanúk kihallgatását, így állításait azok kijelentésére alapozta. Ha már ez így van, gondoltam, említést teszek a parancsnok úrnak arról is, hogy a gyerek barátját – aki szemtanúként számolt be nekünk mindarról, ami a fiunkkal történt –, már hétfőn délelőtt bevitték a tornyosi meg a magyarkanizsai rendőrállomásra, ahol nemcsak megfenyegették, hanem meg is verték. Emiatt a gyerekünk temetésén sem lehetett jelen. Erre ismét azt a választ kaptuk, hogy bántalmazásról nincsen tudomása.


A szülők természetesen továbbra is kitartanak azon állításuk mellett, hogy a fiuk „nem véletlenül” és nem minden ok nélkül halt meg. Meg nem is oly módon, hogy erősen ittas állapotban megfulladt a saját hányadékától, hanem a fizikai bántalmazás következtében hunyt el.

A szülők folytatják a küzdelmet

– Nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe, mennyit szenvedhetett a fiam, hány ütést, mennyi rúgást kellett kiállnia, mire meghalt. Mert egy vitális, egészséges, 15 éves gyerek egy-két pofonba nem hal bele – panaszolja sírva Arnold édesanyja. – A holttest boncolását Újvidéken végezték, és amikor néhány hetes várakozás után végre megkaptuk az erről szóló jegyzőkönyvet, találtunk benne néhány olyan furcsaságot, ami nem hagyott bennünket nyugodni. Szerettünk volna feltenni néhány kérdést ezzel kapcsolatban a boncolást végző szakorvosnak, ezért a hét második felében elutaztunk Újvidékre. Szándékosan bejelentetlenül érkeztünk, hogy a doktor úrnak ne legyen ideje arra, hogy egyszerűen csak eltűnjön. Azért mondom ezt, mert amikor korábban kerestük, még a vizsgálatok eredménye miatt, azt a választ kaptuk, hogy nem adhatnak ki semmiféle dokumentumot, mert az orvos éppen az évi szabadságát tölti. Furcsa módon a mellette dolgozó nővér most ugyanezzel fogadott bennünket: „Sajnos a doktor úr éppen szabadságon van!” Mondtam neki, hogy nem hiszem el, mert a szabadsága már régen véget ért, ezért kérem, hogy jelentse be, hogy megérkeztünk és várunk rá. Erre kapásból azt felelte: „A doktor úr azt üzeni, hogy nincs miről beszélgetnünk!”. Honnan tudta az orvos, hogy ott vagyunk, ha nem is jelentkezünk neki? Sehonnan. Csak le akartak bennünket rázni. Nem baj, ezek az akadályok, az ilyen gáncsoskodások meg a szüntelen titkolózás csak még elszántabbá tesznek bennünket. Még inkább arra ösztönöznek, hogy semmit se hagyjunk felderítetlenül, igenis meg kell tudnunk, hogy mi történt a fiunkkal. Jogunk van hozzá, és ennyivel tartozunk neki.   

Szabó Angéla

Teljes a sötétség a Romić Arnold-ügyben

Romić Arnold sírkeresztje a csantavéri Nagytemetőben

Már majdnem három hónap telt el Romić Arnold temetése óta. A közhelyesen fogalmazva tragikus körülmények között elhunyt 15 éves csantavéri fiú ügyét illetően még mindig vaksötétben tapogatóznak a gyermeküket gyászoló szülők. Legalábbis erről számoltak be, amikor a napokban felkerestem őket a tornyosi otthonukban.

Arnold 2014. május 31-én, szombaton – valamikor a reggeli órákban – vesztette életét. Előző nap este szórakozni indult az oromhegyesi Atlantis Garden diszkóba, ahonnan azonban sohasem tért haza. Záróra után a hazaszállításukra várakozó autóbuszról néhány társával együtt leszállították – valamilyen kabátlopásról szóló zavaros történet miatt, és már útközben ütni-verni kezdték őket. Arnoldot külön elvezették és a jelenlévő szemtanúk elmondása szerint olyannyira bántalmazták, hogy a fiú a helyszínen belehalt a sérüléseibe. Az áldozat tornyosi barátai látták-hallották, mint ütötték a síró, jajgató gyereket, aki mindhiába könyörgött, hogy hagyják abba a verést. Az utasokkal teli autóbuszt időközben elindították, később pedig a szemtanúknak is távozniuk kellett. Mivel a busz nem várta meg őket, Arnold barátai gyalog vágtak neki a hazavezető útnak. Azonnal az elhunyt társuk szüleihez mentek, hogy elmondják nekik a hírt: a fiukat a mentő valószínűleg kórházba szállította.

Először Zentán keresték, majd pedig az újvidéki klinikai központba irányították őket, és ott szembesültek a ténnyel: Arnold már nincs is az élők sorában. Valójában nem gyógykezelés végett, hanem a boncolás miatt vitték Újvidékre.

Onnantól minden viharos gyorsasággal zajlott. A holttestet azonosították, vasárnap délelőtt átvették, hazaszállították és hétfőn 13 órakor már el is temették.

A halálnak kétféle „típusa” létezik: természetes és rendkívüli haláleset. Rendkívüli halál esetén – vagy, ha az orvos nem tudja egyértelműen megállapítani a halál okát – kórboncolás szükséges. A patológus végzi az igazságügyi orvostani boncolást és ő állítja ki a halottvizsgálati bizonyítványt.

Romić Arnold esetében az ilyenkor szükséges vizsgálatokat az újvidéki Igazságügyi Orvostani Intézetben végezték. Eredményére azonban az áldozat szülei hosszú heteken át vártak. (Vártak, mert alighanem szándékosan várakoztatták őket.)

– Három közül a legfiatalabb gyermekünket úgy helyeztük örök nyugalomra, hogy sem a halál beálltának idejét, sem pedig annak okát nem ismertük. És valójában most sem tudjuk egyiket sem – mondta Arnold édesanyja, Marica. – Hivatalos papírt sehonnan nem kaptunk. (Még a gyerek ruháját sem szerezhettük vissza.) A boncolás eredményét is többhetes várakozás után vehettük kézbe. Hiába érdeklődtünk párnapos időközönként az újvidéki kórházban, vagy még nem készült el, vagy éppen az illetékes orvost nem találták – általában így hangzott a sablonszerű kifogás. Húzták az időt, persze akkor még nem tudtuk, hogy miért. Utólag derült ki, hogy a vizsgálatra szánt mintákat 30 napig őrzik meg, addig tárolják, és utána megsemmisítik. Így viszont, ha elégedetlenek lennénk a kapott eredményekkel, már nem lenne mód újabb mintavételre, nem lenne lehetőségünk újabb, ismételt vizsgálat kezdeményezésére, esetleg más szakértők bevonására.

A boncolási jegyzőkönyvből a halál oka egyáltalán nem derül ki, még egy félmondatos utalás sincs rá a többoldalas irományban. Ami elég furcsa. Sőt: olyan megjegyzést sem tesz a kórboncnok, hogy a halál okát nem lehet megállapítani. Vajon miért?

Az viszont egyértelműen kiolvasható, hogy a 171 centiméter magas fiú minden tekintetben az életkorának megfelelő fejlettségű volt, és szinte makkegészségesen hunyt el, ugyanis semmiféle szervi rendellenességet nem találtak nála. A leírás szerint a csontozata ép volt, a bőrén külsérelmi nyomok nem voltak láthatóak. A gyomra üres volt. Tehát hányadékot még nyomokban sem találtak benne. Ezzel pedig teljes mértékben megdőlni látszik az az állítás (amelyet a diszkó üzemeltetője tett közzé, még a temetést megelőzően), hogy a fiú halálát a saját hányadékának a tüdőbe jutása miatti fulladás okozta.
A vizsgálatot dr. Predrag Stojanović patológus és törvényszéki orvos szakértő végezte.
A kémiai és a toxikológiai elemzéseket az említett intézet laboratóriumában bonyolították le. A június 6.-ai keltezésű dokumentum szerint mintavétel történt az áldozat véréből, a vizeletéből, törletet vettek az orrából, a gyomrának a tartalmából, az epéjéből és az agyszöveteiből is. A vérében 0,833 mg/ml alkoholt találtak, amit teljességgel kizárja azt a korábbi vélekedést, hogy a fiú súlyosan ittas állapotban lett volna. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ilyen véralkoholszinttel például az Amerikai Egyesült Államokban kocsiba lehet ülni, de 0,8 mg/ml-es véralkoholszinttel Kanadában, Svájcban és Írországban is engedélyezett a gépjárművezetés.) Találtak még Diazepám nevű szorongásoldó és nyugtató hatású gyógyszert a vérmintájában, a leírás szerint terápiás mennyiségben.

– Az Újvidékről kapott dokumentumokból kihámozhatók olyan megállapítások is, amelyek magyarázatáért szakorvoshoz kell fordulnunk. Ilyen például az, hogy megnövekedett és duzzadt volt az agya és megnagyobbodott a tüdeje. Nekünk ez most semmit nem mond, mert járatlanok vagyok az ilyesmiben, de talán mégis van jelentősége – tette hozzá az apa, Fábrik László. – A fiunk elvesztése hatalmas fájdalom a számunkra. A hathetes gyász már letelt, megpróbáljuk most a maradék erőnket összeszedni, hogy végre kideríthessük, mi történt a gyerekünkkel azon a végzetes hajnalon. Eddig az én életemért küzdöttünk, két héttel ezelőtt megműtöttek, egy rosszindulatú daganatot távolítottak el a húgyhólyagomról. A vizsgálatokat tovább kell folytatni, hogy megtudjuk, megjelentek-e más szervekben is a rákos sejtek, viszont most már a fiunk ügyét sem halogathatjuk tovább. Az igazságnak előbb vagy utóbb, de ki kell derülnie, hogy a lelkünk végre megnyugodhasson.   

Szabó Angéla

A morgás jogán…

Egy szülőfalumbéli magyar gyerek igencsak kurtára szabott földi élete tíz nappal ezelőtt véget ért. Halálának okáról, körülményeiről, pontos idejéről és helyéről még szinte semmit nem tudhatunk. Hogy a szörnyű tragédia valóban úgy történt-e, amint azt nem sokkal a haláleset után közölték – hogy természetes halállal halt meg, fulladás következtében –, vagy pedig a fizikai bántalmazás vezetett élete kioltásához, azt egyelőre még csak találgatni lehet. A közhelyesen tényeknek nevezett makacs dolgok azonban (amelyekkel pedig állítólag nincs értelme vitatkozni) már önmagukban is feltűnően árulkodóak: a vajdasági magyar sajtóban sűrű hallgatás övezi az esetet (még a legerősebb túlzással sem lehet azt állítani, hogy a tragédia boncolgatása túlteng a kis magyar médiánkban), és lassan-lassan már a tartományi székvárosi kórházból várható orvosi leletek, boncolási jegyzőkönyvek (el)készülte is gyanúsan/kínosan hosszadalmassá válik. Tisztes távolságból és kellő mértéktartással szemlélve is az esetet, még a teljesen kívülállónak is olyan érzete támad, hogy mintha minden azt sugallná: ha már nem lehetséges meg nem történtté tenni a fiú halálát, akkor a legjobb lenne azt a lehető leggyorsabban és amennyire lehet, fájdalommentesen elfelejteni. Az lenne az ideális, a tökéletes megoldás a történet valamennyi szereplője számára.

Mi szemlesütve, fülünket-farkunkat behúzva hallgatunk. Ez a mi felelősségünk. A politikusaink is fölöslegesnek és értelmetlennek tartják a megszólalást. Ez meg az ő felelősségük.

Abba alighanem még belegondolni is hátborzongató lenne, hogy vajon milyen helyzet állt volna elő akkor, abban az esetben, ha ez a végzetes tragédia nem egy alig 16 éves magyar sráccal esik meg, hanem egy másmilyen nemzetiségűvel. Például egy szerbbel. (Mert akár lehetett volna úgy is.) Egy színtiszta magyar faluban, egy olyan szórakozóhelyen, amelynek magyar a tulajdonosa és ahová többségében mégis csak magyar fiatalok járnak. Elképzelni is bizarr: milyen mennydörgő égszakadást, földindulást tudott volna belőle generálni a fővárosi sajtó. A bősz, vehemens politikusok minden tévécsatornán, minden hullámhosszon és minden újságoldalon teli szájjal követelnék a vizsgálat azonnali megkezdését és az igazság mielőbbi kiderítését. Valószínűleg még a szóban forgó szórakozóhely bezárását is indítványoznák, legalábbis arra az időre, amíg az eset kivizsgálása tart. És talán még a diszkót is apró alkotóelemeire, atomjaira szednék, hogy megtudják, hogyan is működött. A történetben teljesen vétlen, szegény oromhegyesiek meg csak retteghetnének napokon, heteken át, mint tették azt a falumbéliek, amikor jó néhány évvel ezelőtt megöltek egy rendőrt, amely hírre egyenruhások lepték el a falut. A kisemberek mindeközben magukban azért imádkoztak, hogy nehogy magyar legyen az elkövető, mert akkor lesz nemulass.

Romić Arnold esete kapcsán akaratlanul is a „temerini fiúk” juthatnak eszünkbe, akik két hét híján kereken tíz esztendeje vannak rácsok mögé zárva a Sremska Mitrovica-i börtönben. A bűnük 2004 júniusában az volt, hogy magyar létükre kezet mertek emelni egy másmilyen nemzetiségű fiatalemberre. Ezért a tettükért öten összesen 61 évnyi elzárást kaptak.

Ketten másfél évvel ezelőtt amnesztiával kiszabadultak, de hárman még bent vannak.

A bent felejtett Illés Zsolt már legfeljebb csak a temerini kistemetőben találkozhat az édesanyjával meg az édesapjával. Ahogyan Uracs József szülei sincsenek már az élők sorában. A l5 évre elítélt Máriás István hozzátartozói is megsínylették az eltelt egy évtizedet. Az 53. életévében járó édesapja nemrégiben rákbeteg lett és tolószékbe kényszerült. De még nagybetegen is elment húsvétkor, hogy meglátogassa a fiát.

Amikor a magyar „temerini fiúk” tette napvilágra került, valóságos össztüzet zúdított rájuk és a családjukra a szerb nyelvű média. A magamagát felsőbbrendűnek képzelő magyar sajtónk egy része is nagyívben kerülte a témát és kényesen ódzkodott tőle. Számára nem volt elfogadható az a racionális észérv, hogy már szinte minden háborús bűnök elkövetésével gyanúsított vádlottunk réges-rég otthon van, a „temerini hármak” pedig még mindig a börtön vendégszeretetét kénytelenek élvezni. Pedig két hét múlva, június 26-án a tizedik rabévük is lejár.

Bár – csodával határos módon – még életben vannak, értük már nem emel szót senki sem.

És a már sírba került 16 éves Arnoldért?

Szabó Angéla

Lesz-e folytatása a Romić-ügynek? (Pünkösdi tűnődés egy diszkótragédia nyomán)

Noha még csak egy bő hét telt el azóta, hogy a kiskorúnak számító Romić Arnold az oromhegyesi Atlantis Garden Club nevű szórakozóhelyen meghalt, máris sokan vélekednek úgy, hogy a szokatlanul furcsa esetet akár végérvényesen lezártnak is tekinthetjük. Merthogy a teljes igazság kiderítésére vajmi kevés módja/eszköze és esélye van a legfiatalabbik gyermeke elvesztését átélt családnak. Mármint abban az esetben, ha teljességgel elfogadhatatlannak tartják azt a magyarázatot, amelyet az említett diszkó üzemeltetői közlemény formájában a nyilvánosság elé tártak. A rend kedvéért tegyük azt is hozzá, hogy erre még nemhogy az ilyenkor kötelező és az ilyenkor elvárt vizsgálati eljárás lefolytatása után, hanem jóformán még annak a megkezdése előtt került sor. Ugyanis a közleményükben arra az újvidéki kórházban elvégzett vizsgálatra hivatkoztak, amelynek az eredményét pedig mái napig sem kapták kézhez az ügyben érintett szülők. A klinikai központból érkezett legfrissebb értesüléseik szerint ugyanis majd csak a jövő hétre várható a készülő, teljes dokumentáció kiadása.

Márpedig Romić Arnold családja semmiképp sem tartja elfogadhatónak azt az alig pár soros, közleményes megoldásos megindoklást, amelyről kizárólag csak az internet révén és a sajtó útján voltak kénytelenek értesülni. Véleményük szerint – amit szemtanúk kijelentésére és elmondására alapoznak – a fiuk halálát nem fulladás (nem a saját hányadékának a tüdőbe jutása) okozhatta, hanem a helyszínen elszenvedett fizikai bántalmazás. Ezen állítás bizonyítása azonban nem csupán nehéz és hosszadalmas lehet, hanem idegtépő és türelempróbáló folyamat is egyben. A miatt is, hogy a 16 éves fiatal értelmetlen halálával végződő eset nyomán felhördülő közvélemény úgy tartja, hogy a kényes ügyben érintettek – nagy-nagy valószínűséggel – mindent megtesznek majd azért, hogy az esetet elsimítsák, hogy a kissé meggyűrődött történet ráncait kivasalják. A szórakozóhely házirendjében, működésében pedig az égvilágon semmi kivetnivalót nem találhatnak, és így a diszkó düböröghet tovább a már megszokott hangerővel. Amiről meg nem beszélünk, az ugye, nincs is. Vagy ha van is, egyik napról a másikra eltűnik, mint Poszeidón egykori hatalmas birodalma alámerült a vízben.

Szórakozni! De hová?

Az igencsak rejtélyes körülmények között eltávozott fiú tragédiája kapcsán megszólalók sok-sok szegmensét engedték láttatni a homályba burkolódzó kerek egész történetnek. Romić Arnold és családja személyes tragédiája által egy-egy röpke pillanatra beleshettünk a „titkokat” elfedő színfalak mögé. A még felderítetlen eset nyomán napvilágra kerültek az éjszakai élet árnyoldalai is.

Akaratlanul is kiderült például, hogy milyen helyeken és miként szórakozik az észak-bácskai magyar fiatalok egy része. Azt már régről tudjuk, hogy a szórakoztatóipar piaca (még a mi szűk kis pátriánkban is) szigorú üzleti alkuk és egyezségek mentén megosztott és felparcellázott. Minthogy a vajdasági magyar politika (már vagy két évtizedre visszamenőleg) szép keveset bíbelődött azzal, hogy az itteni magyar fiatalok hol és hogyan szórakoznak, ezt a fajta „törődést” és a hétvégén bulizni vágyó ifjúság szórakoztatását felvállalta és megtette helyette a vajdmagy üzleti világ.

Legkirívóbb és legelrettentőbb példaként elég lenne csak a szabadkai magyar fiatalokat említeni, akiknek a már jelzett időszakban (nagyjából a megboldogult szocializmus ötágú vörös csillagának a leáldozása óta) nem sok magyar(os) szórakozóhely jutott (vagy maradt?) magában a városban. Ezért aztán autóbuszok szállították őket a város peremére, az egyik aprócska magyar faluba, Ludasra. Sőt még annak is a legszélére.
Némi rosszmájúsággal címkézhetnénk ezt úgy is, hogy a szabadkai magyar fiatalok kiszorultak a saját városukból. És el kellett buszozniuk éjnek évadján kezdetben csak Ludasra, aztán pedig Moravicára, Zentára vagy Oromhegyesre. Mikor hová – annak függvényében, hogy az adott időszakban éppen mit kívánt, mit diktált a felosztott piac. Tetszett ez nekik (és persze a szüleiknek) vagy sem, ehhez kellett alkalmazkodniuk. És ennek az elnyúló, kései bulikezdésnek lett a szükségszerű következménye a kivilágos kivirradtig tartó kimaradás – ami aztán újabb problémsorozatot hozott a felszínre.

Szórakozni! De hogyan?

Az oromhegyesi diszkó is egy olyan szórakozóhely, amely szintén a falu szélén található és ahová százával érkeznek autóbuszokkal meg kocsikkal egy-egy estén a fiatalok. Az odajárók elbeszéléséből kitűnik, hogy a hely meglehetősen liberálisnak mondható: mivel nem a település legszűkebb központjában található, nincs feltűnően szem előtt, nem túlontúl szigorú a bejutás, azaz belépéskor nem kérnek személyi igazolványt, és aki már belül van a küszöbön, azt alighanem (a szokásos, a kívánt módon) a bárpultnál ki is szolgálják.
Ahol viszont ital van, ott igencsak akad ittas ember is. Akinek pedig (rendszerint) az elfogyasztott alkoholmennyiséggel egyidejűleg és azzal egyenes arányban növekszik az okossága és a bátorsága is. Így viszont időnként elkerülhetetlenül sor kerül valamilyen összetűzésre – a bulizók egymással akaszkodnak össze, vagy éppen a rendet és a biztonságot szavatoló ügyeletes rendfenntartókkal gyűlik meg a bajuk. Ha pedig még kábítószer is fokozza az est hangulatát, akkor nem csoda, ha időnként elszabadulnak az indulatok.
Ha máskor és másért nem, hát akkor most, Arnold tragédiája után, valószínűleg érdemes lenne feltérképezni és sorra venni azokat a szórakozóhelyeket, amelyeket csoportosan látogatnak az itteni magyar fiatalok. (Legutóbb talán az ifjúsági hetilapban, a Képes Ifjúságban készült egy ilyen diszkókat, bárokat és klubokat bemutató sorozat, de annak is van talán már tizenöt esztendeje) Megérné az utánajárást és a fáradtságot. Ahogyan hasznos lenne minden egyes szálon (belépési korhatár, italfogyasztás, droghasználat, rendbontás stb.) – külön-külön is – végiggyalogolni.

Hacsak nem helyezné ezen felvetett témákat is szigorú karanténba a délvidéki magyar sajtó, és nem rendelne el a politikum (éppen a kínos agyonhallgatástól hangos) hírzárlatot a témák kapcsán, mint teszi ezt a csantavéri fiú tragikus elhalálozásának ügyében. Mely gyászos esetet az itteni magyar érdekvédelem még szóra sem méltatta.

Mit lehessen erre mondani?

Szabó Angéla

   

A 16 éves fiút ma délután temették el Csantavéren

Mi történhetett Romić Arnolddal?

A Fábrik családot sokan ismerik Csantavéren, annak ellenére, hogy nem laktak mindig a faluban. Éltek a szomszédos Višnjevacon is, nemrégiben meg az egyik tornyosi úti tanyára költöztek, a lányukhoz. A nincstelenség mellett oly sok baj érte őket idáig is, hogy még számba venni is hosszadalmas lenne, nemhogy átélni és elviselni. Kezdődött minden azzal, hogy a másfél éves kislányuk leforrázta az arcát és a nyakát teával, amely sérülések nyomát alighanem egy életen át hordoznia kell, majd folytatódott a jelenleg 42 éves édesanya, Marica, asztmájával és tetőzött most a szerencsétlenség az édesapa, László betegségével, akit épp ma kellett volna műtétre vinni a nagykikindai kórházba. Régóta vártak már erre az életmentő beavatkozásra és erre a mára kitűzött dátumra, ugyanis a rákbeteg ember veseműtétjét eddig egyetlen orvos sem akarta felvállalni. Most végre találtak egy idős doktort, aki igent mondott, és neki köszönhetően a család újra reménykedni kezdett. Az 1960-as születésű Fábrik Lászlónak az egyik veséje már régen felmondta a szolgálatot, a másikban viszont a közelmúltban rákos elváltozásokat találtak. A szemmel láthatólag is drasztikusan leépült, csontsovány férfi állapotának egészen bizonyosan nem tesz jót mindaz, amit ezekben a napokban át kell vészelnie. Régvárt műtétje előtt még egy férfias próbatételt ki kell állnia: a mai napon el kell temetnie a legkisebb gyerekét. Azt az alig l6 esztendős fiút (majd csak őszre lenne 16), aki pénteken este még épen, elevenen, vidáman ment el otthonról, és akit tegnap holtan, koporsóban hoztak haza.

Romić Arnold Fábrikék harmadik gyereke volt. Már csak egy fiuk és egy lányuk maradt. A srác a barátaival az oromhegyesi Atlantis Garden Clubba indult szórakozni. Nem volt ebben semmi különös, így tette ezt korábban is, máskor is. A fiatalokat – az újabb kori szokás szerint – autóbuszok szállítják erre a szórakozóhelyre ugyanúgy, mint más időben, máshová, másik településre. Az elmondottak, a hallottak alapján most sem történt semmi baj egészen a zárás időpontjáig. Az egyik jelenlevő, Arnold tornyosi barátja így írta le az akkori eseményeket:

– A péterréveiek elloptak néhány kabátot, amit felvittek a buszra. Már mi is beszálltunk és indultunk volna hazafelé, amikor Arnoldot leszállították. Amint lelépett, mindjárt ütlegelni kezdték és a parkolóban várakozó rendőrautóhoz vezették. Két rendőr bántalmazta, ketten pedig álltak mellettük és nézték. Két tornyosi barátomat, két péterrévei fiút és engem is levezettek a buszról, és mi is kaptunk néhány ütést. Ezt látták mindazok, akik a buszban tartózkodtak, később azonban az autóbuszt elindították, bennünket nem várt meg. Arnold kicsit távolabb volt tőlünk, de hallottuk a jajgatását. Sírt, könyörgött, hogy hagyják már abba a verést. A parkoló területe jól kivilágított, de akkor már kezdett világosodni is, így tisztán láttuk, hogy a barátunk arca sötét színű volt a kapott ütésektől. Aztán a helyszínre érkezett a mentőautó, és a szerbül folyó beszédből megértettük, hogy Arnold meghalt. Azt, hogy betették a mentőkocsiba, már nem láthattuk, mert akkor minket is elküldtek, megindítottak hazafelé. Gyalog indultunk neki az útnak.  Fél 7 felé értünk Tornyosra. Én egyenesen Arnoldékhoz vettem az irányt, hogy értesítsem a szüleit. Nem mertem nekik megmondani, hogy a fiuk valószínűleg meghalt, csak annyit közöltem, hogy valahová elvitte a mentő.

Marica, Arnold édesanyja azonnal hívta a Csantavéren élő rokonokat, hogy segítsenek. Először a zentai kórházba rohantak, mert azt gondolták, az tűnt logikusnak, hogy oda szállíthatták. Ott azonban hiába érdeklődtek egyik-másik osztályon, diszkóbalesetben megsérült fiúról sehol sem hallottak. Ezután a csantavéri rendőrállomásra mentek, akik felhívták a magyarkanizsai kollégáikat, és ott tudták meg, hogy a gyereket Újvidékre szállították.

Fábrik Péter, Arnold nagybátyja a következőket mondta:

– Az újvidéki kórházban is rohangáltunk egyik helyről a másikra, fogalmunk sem volt arról, hogy hol keressük. És akkor még azt sem tudtuk, hogy már nincs is az élők sorában, hiszen velünk ezt senki nem közölte. A szülőket, a családot a tragédiáról nem is értesítették. Ha mi nem indulunk el a felkutatására, akkor nem is szólnak? Végül az egyik segítőkész fehérköpenyes azt tanácsolta, hogy ha már más nem marad, akkor érdeklődjünk a patológián. Valójában ekkor szembesültünk azzal, hogy Arnold meghalt. Intézkedni azonban nem tudtunk, mert előzőleg a magyarkanizsai rendőrállomásról kellett volna egy papírt kérnünk, amivel a holttest azonosítását igazoljuk. (Egyébként a kórházban a gyerek nevét sem tudták, így NN-ként szerepelt a patológiai osztály nyilvántartásában.) De nekünk ilyen papírunk nem volt. Amikor telefonon felhívtam őket, azt felelték, hogy nekik nincs semmi közük az esethez, legfeljebb csak akkor intézkedhetnek, ha az újvidéki kórházból megérkezik a boncolás eredménye… Már szombat délután volt, mire nagyjából körvonalazódott előttünk, hogy mi is történhetett a fiúval. A holttestért tegnap (vasárnap) reggel 8 órára kellett mennünk Újvidékre, az itteni temetkezési vállalat dolgozói egyenesen a temetőbe, a halottasházba szállították. Időközben én még az oromhegyesi szórakozóhely tulajdonosát is felhívtam, tájékoztatást kérjek tőle a történtekről. Ő azt mondta, hogy éppen lábadozik, egy műtét után, így nincsen tudomása arról, hogy mi zajlott szombaton hajnalban a diszkóban. Elmeséltem neki, hogy két héttel ezelőtt az én fiamat ott verték meg a biztonsági őrök. Leütötték úgy, hogy elveszítette az eszméletét, aztán pedig, mint egy piszkos rongyot, egyszerűen kidobták. Egyébként is negyvenfős személyzettel dolgozik, nem tudhatja, hogy melyik embere milyen mértékben agresszív… Az ügynek még nyilván lesz folytatása. A dolgot mi sem, de gondolom, hogy a magyarkanizsaiak sem fogják ennyiben hagyni. Egy alig 16 éves fiú meghalt, ezt a tényt pedig nem lehet megmásítani. A családot szörnyen megviselték a történtek. Csak a tegnapi nap folyamán két ízben járt náluk az egészségház mentőkocsija, kétszer pedig az esti virrasztás idején is ki kellett hívni az orvost a temetőbe…

Arnold unokaöcsémet ma 13 órakor helyezzük örök nyugalomra a csantavéri Nagytemetőben.

Szabó Angéla   

Frissítés: 01.

Az oromhegyesi Atlantis Garden Disco vezetőségének közleménye 

a tragikus esettel kapcsolatban:

„Mint tudjátok, sajnálatos módon egy fiatal péntekről szombatra virradóra, jóval zárás után a klub előtt elhunyt. Mivel mindenféle vádaskodások elhangzottak a számlánkra, hivatalos reagálásunk a következő.

Néhány fiatalt kabátlopáson értünk aznap este. A rendőrség a tettesek adatait a klub előtt felvette és jegyzőkönyvet írt róla. Amikor a rendőr és a biztonságiak társaságában az egyik fiatal azt akarta megmutatni, hová dobták az ellopott kabátokat, hányni kezdett, azt visszanyelte, és az újvidéki boncolás is megállapította, hogy megfulladt a saját hányásában. A mentőt is a rendőrök értesítették. A klub biztonsági szolgálatával semmilyen konfliktusa nem volt, az eset jóval zárási idő után történt. A sajnálatos eset is legyen tanulság mindenkinek, vigyázzatok az alkoholfogyasztással, és ha már isztok, akkor mértékkel tegyétek!

Az Atlantis Garden Disco vezetősége”

Frissítés: 02.

„Inkább haljak meg, mint hogy a 

fiam temetését kelljen látnom!”

Tegnap eltemették Romić Arnoldot

Tegnap (június 2-án) délután eltemették azt az a nem egészen 16 esztendős csantavéri fiút, aki szombaton hajnalban tragikus és egyelőre még tisztázatlan körülmények között hunyt el az oromhegyesi Atlantis diszkó parkolójában. Romić Arnoldot a központi Nagytemetőben helyezték végső nyugvóhelyére, az apai nagyanyja és a 36 éves korában elhalálozott nagybátyja mellé. Utolsó útjára a család, a rokonság, a barátai, az osztálytársai és az ismerősök kísérték el.

A Csantavéren még szokásos halottvirrasztás órái is, a temetési szertartás is és az ilyenkor kötelező búcsúztatás is – a legtöbb gyászoló számára – igencsak emberpróbáló volt. Kiváltképpen a halott fia koporsójára ráboruló és hangos szóval a Miatyánkot imádkozó, súlyos rákbeteg édesapa siratója volt lélekbe markoló. „Inkább haljak meg, mint hogy a fiam temetését kelljen látnom!“ – ismételte többször is. Az 54 éves Fábrik László akárcsak vasárnap négy alkalommal, a temetés ideje alatt is orvosi ellátásra szorult. Amikor a gyermeke koporsóját a sírgödörbe eresztették, rosszul lett, eszméletét vesztette, a temetőben pedig riadt csend támadt, mikor a sírhely közelében a fűben lefektették. A szertartás végére a helyszínre kiérkező mentők beszállították a helybeli egészségházba.

A 6 kilométerre lévő Tornyos faluból kerékpáron és egy-egy virágcsokorral megérkeztek Arnoldnak azok a barátai is, akik szombaton hajnalban az oromhegyesi szórakozóhelyen látták/hallották, mint ütik-verik az éppen hazafelé induló autóuszról leszállított társukat. Elmondásuk szerint azért jöttek csak ketten, mert a harmadik társukat még a reggeli órákban bevitték a tornyosi rendőrállomásra, onnan pedig Magyarkanizsára. Arról a közel 18 éves fiatalról van szó, aki szinte naponta megfordult a Fábrik család otthonában és aki a kényes esettel kapcsolatban nyilatkozott a sajtónak, aki állításait felvállalta a nyilvánosság előtt is. Arnold rendőri bántalmazásáról szóló beszámolójával pedig megcáfolta azt az állítást, hogy a részeg fiúnak a saját hányadéka okozta a fulladás által bekövetkezett hirtelen halálát.

Tegnap, az este végén megkérdeztem a szokatlanul furcsa körülmények között elhunyt csantavéri fiú nagybátyját – aki a tragikus eset súlya alatt teljesen összeroppant család ügyeinek intézését felvállalta –, hogy miként foglalná össze a nap történéseit.

Fábrik Péter arról számolt be, hogy a délelőtt folyamán néhány rejtett számról érkező telefonhívást kapott, amelyekben halálosan megfenyegették.

– Délután pedig, miután hazaértünk a temetésről és éppen asztalhoz ültem, mert már két napja egy falatot sem ettem, kaptam az értesítést, hogy a tornyosi fiatalembert kiengedték a magyarkanizsai rendőrállomásról, de nem tud mivel hazajutni, menjek el érte. Az édesanyjával és egy kislánnyal a központi buszmegállóban várakoztak. Azt mesélte, hogy már a tornyosi rendőrállomáson is kapott verést, és ugyanez folytatódott később Magyarkanizsán is. Kérdezgették és pofozták. Elmondása szerint arra akarták rávenni, hogy többé ne beszéljen a szombaton hajnalban történtekről... Arnoldot illetően pedig a napokban már többet fogunk tudni, mert az újvidéki kórházban elkészülnek a boncolás eredményei. Bár – az eddig történtek után – meglehet, hogy azt is majd fenntartásokkal kell fogadnunk. Egészen pontosan arra gondolok, hogy állítólag már szombaton (amikor a szülei jóformán még azt sem tudták, hogy hol keressék, és hogy él-e a gyerekük vagy meghalt) „kiszivárgott“ a kórházból az az információ, hogy az unokaöcsém halálát fulladás okozta. Az ügyben érintett szórakozóhely illetékeseinek talán nem Újvidékre kellett volna telefonálgatniuk, hanem a szülőket kellett volna azonnal értesíteniük a bekövetkezett tragédiáról. Ehelyett teljesen magukra hagyták őket. Ha az eset felderítése a továbbiakban is ilyen félelemkeltésre alapozott módszerekkel történik, akkor alighanem minden eshetőségre fel kell készülnünk.

Szabó Angéla