„Mindennap hazavárom…” - Most lenne 18 éves Orosz Attila

Amikor még együtt volt a család

Ahogy az óbecsei Bilicki Ervin erőszakos halála nem számít kimondottan szimpla bűnügyi esetnek, úgy a péterrévei középiskolás, Orosz Attila vízbefúlása is mélyen megrázó és felkavaró. Mindenekelőtt talán az elhalálozás hely(szín)e az, ami a leginkább elgondolkodtatja a rejtélyes ügyeken töprengőt, merthogy a 17 esztendős fiú úgy járt le a folyópartra – halat lesni, horgászni –, mint ahogy a városi gyerekek a játszótérre. Számára maga a Tisza volt a hatalmas és izgalmas, természet adta játszótér – mégis az okozta a vesztét. A fák közé, az erdő sűrűjébe szint soha nem tért be, mert a szúnyogcsípés allergiát okozott nála, bedagadt tőle a szeme.

Orosz Lili, Attila édesanyja:

– Estefelé elment, azt mondta, majd jövök – ezek voltak az utolsó szavai. Úgy tudjuk, hogy azon a nyári éjszakán egy 20 fős társasággal a folyóparton volt, a Tiszának azon a szakaszán, amit a fürdőzők használnak. Egy kisebb csoport különvált, heten félrevonultak a többiektől, hogy egy újfajta cigarettát kipróbáljanak. Az egyik Magyarországon tanuló fiú hozta a különleges anyagot, amit a vágott dohány közé kevertek. A legelső, aki beleszippantott a cigarettába, eszméletét vesztette, egy órán át nem tért magához. Egy másik azt mesélte, hogy félelmetes látomásai voltak, saját magát látta egy másik testben. Attila barátja, akivel este együtt mentek el otthonról – amikor már ő is magához tért és indulni akart haza –, nem találta Attilát és a telefonján is hiába hívogatta. Egy másik fiú látni vélte lent a töltésen tántorogni, hemperegni, de valójában senki nem tudott semmi biztosat.

Amikor éjfél után fölébredtem, láttam, hogy a gyerek még nincs itthon. Furcsállottam, mert sosem maradt el ilyen későig. Rögtön ellenőriztem: a telefonja ki volt kapcsolva. Ezen is meglepődtem. Éjszakának idején nem akartam felébreszteni a barátainak a szüleit, de reggel már izgatottan, kétségbeesetten kerestük. Én a falu utcáit róttam, kérdezősködtem, mutogattam a fényképét a járókelőknek, de mivel senki sem tudott hasznos információval szolgálni, bejelentettük az eltűnését a rendőrségen. Az utána következő napok is a keresésével teltek, a segítőkész emberek szervezetten, csoportokba verődve fésülték át a folyópartot és annak környékét. Végül úgy bukkantunk a nyomára, hogy az egyik barátunk kapott egy telefonhívást: találtak egy hullát a Tisza-parton. Egy horgász vette észre azon a részen, ahol a komp áll, és kihúzta a parthoz, hogy ne sodorja el a víz. A férjem meg a lányom azonnal odasiettek, én is rohanni akartam, úgy fogtak le a szomszédok, aztán pedig az utcán összeestem. Orvost kellett hívni, engem is beinjekcióztak, benyugtatóztak, a férjemet is.

Szombaton 9-10 tájban érkeztek meg a holttesttel, a temetés pedig délután 4 órakor zajlott. Nehéz erről beszélni: szegény gyerekem olyan állapotban volt, hogy már nem lehetett felöltöztetni -- kétrétegű műanyag fóliába helyezték –, és ami a legborzasztóbb, nem fért bele a koporsóba. Meg kellett a koporsót nagyobbítani, ezért (eléggé otromba módon) egy deszkával kipótolták. Nekem ez olyan borzasztó volt, hogy a temetés ideje alatt szinte nem tudtam levenni róla a szemem, és csak az járt a fejemben, hogy nem vagyok képes venni a fiamnak egy rendes koporsót… A lányommal már korábban összeszedtük a kedvenc holmiját (horgászbotját, receptes könyvét, fényképét), bepakoltuk az iskolatáskájába, és azt magával vitte az utolsó földi útjára.

Orosz Attila sírja a péterrévei katolikus temetőben

Noha a nyomozás során nem találtak arra utaló jeleket, hogy erőszakos cselekmény áldozatává vált, és le is zárták az ügyet, maradtak azért furcsaságok.

Amikor a férjemnek kiadták a holttestet Újvidéken, akkor a boncolási jegyzőkönyvet is meg kellett volna kapnia. Ezt azonban mi sosem láttuk. Vajon miért? Csak annyit tudtunk meg, hogy találtak a vérében alkoholt, de csak annyit, amennyit két üveg sör tartalmaz. Mi viszont pontosan tudjuk, a gyerek nem ivott. A boncolóorvos drogot nem talált a szervezetében, a barátai szerint pedig ő is kipróbálta a furcsa anyaggal dúsított cigarettát. Akkor most mi az igazság, kinek higgyünk? Érdekes az is, hogy a mobiltelefonja nem került elő, a pénztárcája viszont igen. Benne volt az igazolványa, a karlánca és 200 dinár.

Aztán: a holttestét a férjem meg a lányom csak messziről látta, mert a folyóparton nem engedték őket közel, a kórházban pedig azt mondták nekik, hogy már elég rossz állapotban van a hulla, inkább ne nézzék meg túl közelről. Én pedig egyáltalán nem láttam. (Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a férjem apja is a Tiszába fulladt, 36 évesen, elment egy ladikkal és nem tért haza, meg a nagyapjának a nagyapja is a folyóba veszett. Ez is különös.)

Nyolc hónapja, amióta eltávozott közülünk, sok minden megfordult a fejemben. Mai napig is hetente megcsörgetem a telefonját, mintha valamilyen csodára várnék, csodában reménykednék. Hiába járok pszichológushoz, pszichiáterhez, semmi nem segít. Élet és halál közt állok, jobbról az élet, balról a halál. Melyiknek higgyek? A temetés napján, amikor elindult a gyászmenet, egészen a sírhelyig, szorítottam a koporsóját. Nem akartam elengedni. Ő az enyém, nem vehetik el tőlem, nem adom. Amikor eresztették le a sírba, még egyszer, utoljára utánakaptam… Ahogy múlnak a napok, már nem tudom biztosan, hogy a kit is temettem el. Csak egy lezárt koporsót hoztak a halottasházba, de hogy ki volt benne, magam sem tudom. A gyerekem holttestét nem láttam. Ezért mindennap hazavárom. 

Épp most lenne 18 éves.

Ebbe bele lehet őrülni.

Szabó Angéla

Ötször jártak nála a tolvajok - Óbecsei anziksz

Az egyik szemem könnyezik, a másik meg kuncog – amikor meglátom a takaros kis-konyhában és az utcai tisztaszobában a használati tárgyakkal gazdagon körülbástyázott falakat. Az egyik helyiségben ott virít a kétfajta tűzhelyhez támasztott piros bicikli; kissé távolabb ott meredezik a falnak döntött, hordozható vaslétra; az ablak előtti fotel mögött talpra állítva a régi időket idéző fűrész; előtte pedig a répaszedőásó; az egyik sarokban, a konyhakredenc végében a biciklipumpa meg a kályha rácsos vasfedele; a spájzajtó előtt pedig ott sorakoznak a glédába rakott (kerti) szerszámok: a vaslapát, a gereblye meg a két vasvilla. A falon szögre akasztva lógnak a táskák, a szatyrok. A szobába pedig bekerült a másik piros kerékpár, meg az ablak alá rakva hét sor, bontásból származó tégla…

Ez persze csak amolyan gyors villámleltár, amit első pillantásra felfedezek. Alighanem ez egy tipikus, újabb kori, kisbácskai natura morta! – mondom magamban –, de valami olyasféle, amely igazmondó tükörként veri/vetíti vissza a mindennapi sanyarú nyomorunkat. Groteszk is, meg megmosolyogtató is egyben.

Szerencsére az „apró termetű házacska” gazdája (és egyben egyetlen lakója) nem pesszimistán tekint erre a farkastörvények elvén működő árnyékvilágra! Nyugodt, kiegyensúlyozott, derűs kedélyű bácsika – elvégre vérbeli muzsikusember. Harmonikás.

Azt hiszem, fölösleges megkérdezni, hogy a 73 éves Kiss Lajos bácsi miért csinált valóságos raktárt a konyhájából meg az úgynevezett első szobából. Akinek van szeme, az látja, érti a lényeget szavak nélkül is.

 – Itt, Óbecsén nagy divatja lett most a lopásnak – mondja az idős ember. – Nálam már ötször jártak a tolvajok. Volt, amikor a kapu tetején ugrottak be, máskor meg a szomszédos ház felől érkeztek. Eddig még csak az udvarban garázdálkodtak, a lakásba nem merészkedtek be. De kintről már szinte mindent elvittek, ami mozdítható volt. Leginkább azokat a vascsöveket sajnálom, amelyeket még a házépítéskor vásároltam. Egy teljes állványt össze lehetett belőlük szerelni. Na, meg azt a jó kis fűrészbakot! Az is fémből készült. Gondolom, szép summát kaptak értük a tolvajok! Elmentem én azon melegében több hulladékfelvásárló-telephelyre is, hátha legalább az egyiket megtalálom és hazahozhatom, de hiába kerestem. A lopók rafináltabbak, biztos elvitték egy távolabbi átvevőhelyre, egy másik községbe vagy másik faluba. Amikor első ízben jöttek be az udvaromba, akkor valóban jó fogást csináltak. Az összes szerszámomat elpakolták. Ugyanazon az éjjelen a szomszédomat is meglátogatták. Nála ezer euró értékű holmit szedtek össze. Hiába jelentettük a lopást a rendőrségen, az elkövetőknek se híre, se hamva. Én már kétszer is kihívtam a „nyomozókat”, de nem volt semmi értelme.

Az óbecsei idős ember már szinte minden értéktárgyát, minden kincsét biztonságba helyezte a lakásban. Őrizetlenül, felügyelet nélkül csak egy asztal maradt kint a verandán és egy kevés, télről kimaradt tűzifa a kamrában. És persze Lajos bácsi két szemefénye (bánatos is egy hangyányit emiatt): a motorbiciklik. Azokat már nem tartotta illendőnek a szobában rejtegetni. Úgy gondolja, hogy kint is valamelyest biztonságban vannak, mert több helyen, több réteg lánccal is lelakatolta őket. Kár lenne, ha elvinnék – veti közbe –, mert még mind a kettő üzemképes. A már-már „muzeális értéknek” számító világoskék „libakecerőt” időnként meg is szokta jár(t)atni. „Szeretek motorozni!” – mondja huncutul mosolyogva, majd így folytatja a meséjét:

– Utoljára a Vodokanalban dolgoztam, onnan mentem nyugdíjba. Most húszezer dinárt kapok. A fiam munka nélkül maradt, az ősszel elbocsájtották a Flora Konzervgyárból, így őt segítenem kell. Nekem már kevés dologra van szükségem. Huszonkét éve halt meg a feleségem egy autószerencsétlenségben, azóta egyedül élek. Az egyetlen kikapcsolódásom a rádióhallgatás meg a rendszeres napi séta. A szórakozásom pedig a harmonikázás. Van szájharmonikám is, meg „amolyan rendes” is. Amíg muzsikálok, addig nem gondolok a betörőkre. Addig nem foglalkoztat az, hogy mi lesz holnap.

Amikor pár háznyi távolságból visszatekintek, azt látom, hogy Lajos bácsi áll az úttest közepén és integet. Magamban megint csak kuncogok. Nem kérdeztem meg tőle, hogy a „Hej, ribizli, piros bicikli…!” refrénű bugyuta kis nótát el tudná-e muzsikálni. Pedig látván a lakásban a két piros bicajt, stílszerű lett volna, azt hiszem.

Szabó Angéla

Vandalizmus óbecsei módra

Törtek-zúztak a szerbül beszélő támadók

Baglyas Róbert:

- Leginkább a fejemet, az arcomat érték a rúgások.

Az utóbbi időben mind gyakrabban találkozunk olyan incidensekkel, amelyekről a nagy nyilvánosság előtt nem szívesen számolnak be a sértettek. Megveretésükről, kirablásukról legfeljebb csak a nevük elhallgatása, a kilétük felfedése nélkül hajlandóak beszélni. Ezek a sérelmet szenvedett emberek – kivétel nélkül – magyar nemzetiségűek. A másik közös ismertetőjegyük pedig az, hogy szüntelenül félelemben, rettegésben élnek. Ők azok, akik mélyen hallgatnak, és akiknek a személyes vagy éppen a családi tragédiájáról nem ír, nem számol be az itteni kisebbségi sajtó. Ők azok a fiatalok, akiket korábban szerb nemzetiségűek bántalmaztak például Óbecsén meg a bánáti Padén, vagy nemrégiben a Szabadkához tartozó Kelebián, és ők azok a középkorú meg idős emberek, akiket a soha kézre nem kerülő tolvajok elképesztő módon kiraboltak pár héttel ezelőtt Óbecsén, Oromon, Oromhegyesen, Zentagunarason, Csantavéren, vagy éppen bárhol, bármelyik településünkön. Merthogy a felsorolást még elég hosszan lehetne folytatni.

A hajánál fogva húzták az úttesten

Óbecsén az egykoron szebb napokat is megélt Vándorcsárda mögötti utcában élő Baglyasékat érte brutális támadás. A család három férfi tagja közül kettőt súlyosan bántalmaztak. A még középiskolás Róbert és a 49 éves nagybátyja, Rudolf orvoshoz került. Minthogy a mentőket hiába hívták, a szomszédjuk szállította be őket kocsijával az egészségházba. Ott látlelet készült, majd pedig Rudolfot az újvidéki kórházba utalták.

Róbert így foglalta össze a történteket:

– Este nyolc óra tájban kinn álltam a kapuban. Láttam, hogy három fiatal, huszonéves férfi közeledett az utcán. Ismeretlenek, korábban soha nem láttam őket. Megálltak a szomszédos ház előtt, a túloldalon, be akartak menni, de a kaput zárva találták. Ekkor szerbül odaszóltak nekem, hogy tudom-e, hol vannak a szomszédasszonyék. Azt válaszoltam, hogy nem tudom. De ekkor már az egyikük oda is lépett hozzám, és ököllel az arcomba vágott. Majd elkapták a copfba kötött hajamat, lerántottak a földre, és a hajamnál fogva húztak végig az úttesten. Közben mindhárman rugdalni kezdtek. Leginkább a fejemet, az arcomat érték a rúgások. A zajra kijött a házból a nagybátyám és megkérdezte tőlük, hogy mi a baj, mit akarnak. Erre őt is ütni-verni kezdték. Elővették a táskájukba rejtett baltát meg a késeket, és azzal vettek célba bennünket. Ekkor mi már jobbnak láttuk, ha bemenekülünk a házba. Így is tettünk, a támadóink pedig elmentek.

Összeverték, eltörték a karját

Baglyas Bálint, a 77 éves nagyapa eközben mindvégig a szobában tartózkodott. Kimenni nem mert, de az ablakból követte a történéseket. Hívta a rendőrséget és hívta a mentőket. Mintegy negyedóra elteltével a támadók – ugyanúgy hárman – visszatértek. Berúgták, betörték a vasból készült nagykaput, és újból rátámadtak a házból a zajra kiszaladó két magyar férfira.

– Ilyet én még nem láttam. Baltával, késsel rontottak nekünk, ütöttek-vertek bennünket, ahol csak értek. Az egyik pillanatban alig pár centivel a fejem mellett repült el a kés. Aztán pedig egy jó erős léccel úgy ütöttek a bal karomra, hogy egyből eltört a csont – mondja Rudolf. – Nagyon fájt. A télen éppen azt a karomat kétszer is műtötték Újvidéken csontvelőgyulladás miatt. Most ideiglenesen begipszelték, de már kiderült, hogy rosszul forr össze a csont, ezért újra meg kell műteni. Majd 13-án kell jelentkeznem a kórházban. A támadók kétszer is elmentek, majd újra visszajöttek. Amikor harmadszor tértek vissza, akkor betörték az utca felőli ablakot, és az egyikük beugrott a szobába. Mindent felforgatott, szétdobált. Tört-zúzott. Összeverte a gyereknek a számítógépét is. Különösebb értéket nem talált, csak két régebbi karórát, azokat magához vette.  Az édesapám bent volt, de őt nem bántotta. Később vettük csak észre, hogy az udvarból eltűnt az egyik bicikli is. Az ügyben feljelentést tettünk, azóta viszont nem kaptunk semmilyen értesítést. A helyszínre kiérkező rendőrök mindössze annyit mondtak, hogy az általunk megadott személyleírás ráillik annak a csoportnak a tagjaira, akik már több hasonló bűnesetet elkövettek.

A nagy hangoskodásra a kíváncsiskodó szomszédok is megjelentek az utcán, közülük azonban senki sem sietett a megtámadottak segítségére. A kapuban állva, meg az ablakokban, a függöny mögül végignézték a két férfi bántalmazását. Akár holtra is verhették volna őket.

Szabó Angéla

Magyarverések: az EP emberi jogi bizottságot küldhet Szerbiába

Megdöbbenést keltettek azok a híradások, melyek a vajdasági magyarellenes atrocitások folytatódásáról szólnak. Múlt héten, Szabadkán garázda szerb fiatalok egy népes csoportja boxeres-csavarhúzós támadást intézett védtelen magyar fiatalok ellen. Péntek hajnalban a bánsági Tordán egy idős magyar házaspár lakásába törtek be ismeretlenek, pénzüktől és ékszereiktől fosztva meg őket.

Az „új temerini fiúk” néven elhíresülő esetre Bozóki Antal ügyvéd hívta fel a figyelmet. A tavaly októberben erőszakos támadást szenvedett adai, óbecsei és temerini ifjak ellen olyan „koncepciós per” van készülőben, mely futni hagyja a szerb tetteseket, s melynek tárgyalására ugyanazt a Zdenka Stakic bírónőt nevezték ki Újvidéken, aki a „temerini fiúkat” annak idején példátlan részrehajlással 61 évi „rekord”-börtönbüntetésre ítélte.

A megelőző és az itt felsorolt erőszakos cselekmények méltán háborítják fel és indítják cselekvésre szerbiai és nemzetközi magyar közösségünk felelős képviselőit és szervezeteit. A vajdasági magyar politikai pártok és civil szervezetek 2012. szeptember 27-i Közleményükben – egyebek mellett – azt követelik, hogy: „A szerb kormány biztosítsa végre az etnikai alapú incidensek hatékony kivizsgálását és a vonatkozó jogszabályoknak az elkövetők elleni következetes alkalmazását, mindennemű hovatartozástól függetlenül, valamint a temerini elítéltek szabadon bocsátását”.

Az azóta szabadon engedett két „temerini fiú”, Horváth Árpád és Szakáll Zoltán az újvidéki bírósághoz intézett petíciójukban szállnak síkra továbbra is fogva tartott, másik három sorstársuk kiszabadítása érdekében.

Az Emberi Méltóság Tanácsa szintén tovább folytatja erre irányuló erőfeszítéseit. Lomnici Zoltán elnök maga is aláírta a petíciót, szerzőivel pedig együtt tartott sajtóértekezletet a Vajdaságban.

A Kárpát-Medencei Magyar Képviselők Fóruma múlt heti plenáris ülésén ugyancsak felemelte szavát megfélemlített délvidéki magyarságunk védelmében.

Pásztor István VMSZ-elnök Ivica Dacic miniszterelnökkel tárgyalt szombaton a vajdasági közbiztonsági helyzetről. Csak remélni lehet, hogy a szerb kormányfő eleget fog tenni ez alkalommal elhangzott – biztató – ígéreteinek.

Akárhogyan is volna, a mai napon, Tőkés László európai képviselő közbenjárására Inese Vaidere litván EP-képviselő az EP Emberi Jogi Bizottságának (DROI) bővített elnökségi ülésén vetette fel a szerbiai „magyarverések” aggasztó kérdését, Barbara Lochbihler bizottsági elnök pedig támogatásáról biztosította a vajdasági magyarok helyzetének orvoslását.

Február elején az erdélyi képviselő az EP plénumán szorgalmazta, hogy a Parlament, a Bizottság és a Tanács Szerbia esetében „– a koppenhágai kritériumok értelmében – kizáró jellegű csatlakozási feltételként érvényesítse a nemzeti kisebbségek védelmének követelményét”.

A DROI-bizottság mai gyűlésén egy szerbiai emberi jogi küldöttség kiküldését irányozta elő idén októberre, Szerbiába. Terv szerint, ezt megelőzően, egy bizottsági közmeghallgatásra is sor fog kerülni az európai csatlakozásra készülő ország emberi jogi helyzete tárgyában.

Emlékezetes, hogy a magyarok ellen elkövetett erőszakos cselekmények ügyében legutóbb 2005-ben, Doris Pack német képviselőasszony vezetésével járt európai parlamenti tényfeltáró küldöttség Szerbiában.

2013. 2. 20.

Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája

Magyarország határozott fellépést vár el a szerb hatóságoktól

Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes

A magyar kormány értetlenül áll a temerini, újvidéki és óbecsei magyarságot sújtó legutóbbi incidensek előtt, elvárja alapos kivizsgálásukat, valamint a szerb hatóságok határozott fellépését - közölte Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes hétfőn az MTI-vel.

A kormányfő nemzetpolitikáért felelős helyettese közleményében kifejtette: a rendszeressé váló magyarverések és a nemzetiségi alapon sértegető graffitik komoly aggodalomra adnak okot, kiváltképp akkor, amikor a két nemzet a történelmi megbékélés küszöbén áll.
A két fél között kialakult bizalom és baráti viszony nehezen tartható fenn és építhető tovább a legutóbbi esetek alapos kivizsgálása és a hasonlók megelőzése nélkül. Ezért bíznak abban, hogy egy olyan demokratikus jogállam, mint amilyen Szerbia – melynek eltökélt szándéka az európai közösséghez csatlakozás – hathatós és érdemi lépéseket tesz annak érdekében, hogy a területén élő nemzeti kisebbségek törvényes jogai a legkisebb mértékben sem csorbulhassanak – rögzítette.

Kiemelte: ennek szellemében a kormánya határozott fellépést vár el a szerb hatóságoktól. Azt, hogy minden egyes incidenst gyorsan és pártatlanul, a „kettős mércét” nélkülözve vizsgáljanak ki, az elkövetőket mielőbb vonják felelősségre, és minden egyes ügy kimenetele széles nyilvánosságot kapjon.

A közelmúlt eseményeinek következtében az egyébként is nehéz körülmények között élő szerbiai magyar nemzeti közösség biztonságérzete a korábbinál is mélyebbre csökkent - fogalmazott Semjén Zsolt. Ezért elengedhetetlen, hogy a szerb kormány egyértelműen és határozottan foglaljon állást a nemzetiségi alapú incidensek ügyében, ítélje el, határolódjon el tőlük, és biztosítsa minden eset pártatlan felderítését – áll a közleményben.

A VajdaságMa délvidéki hírportál január 27-én adott hírt arról, hogy előző vasárnap hajnalban Temerinben ismét bántalmaztak két magyar fiatalt. A fiatalok szórakozóhelyről hazafelé tartva magyarul beszélgettek, amikor elhaladt mellettük egy csoport. A hat ismeretlen a sértettek elmondása szerint hirtelen visszafordult, és rájuk támadt. Az egyik magyar fiatalembert üvegpalackkal fejbe vágták, a másikat pedig földre teperték és összerugdosták. A támadók a fiúk bántalmazása közben "a magyar anyjukat szidalmazták szerb nyelven" - írta a hírportál. A két áldozat közül az egyik súlyosabb sérüléseket szenvedett. Ötven méterre a verés helyszínétől a huligánok újra magyarokra támadtak. Egy újabb magyar fiatal sérült meg, orrtörést szenvedett, két társa pedig könnyebb sérülésekkel megúszta a verést.

 MTI