12 pontban. Háromszor!

Március 15-e, a szabad magyar sajtó napja ürügyén három olyan újságírót szólaltattam meg, akiket a szakma legjobbjai között tartok számon. A kritikai hangnemben történő bátor megszólalás és véleménynyilvánítás közös jellemvonásuk. Gombás Gabriellát és Miskolczi Józsefet a tanítómesteremnek tartom. Mindketten szabadkaiak. Mindketten elhagytak valamit. Gabi a szülővárosát, Jóska pedig a „firkászmesterségnek” fordított hátat. Öreg Dezső újvidéki, és közöttük ő az ismerős idegen. Sohasem találkoztam vele, de amit a sajtószabadság ügyében képvisel, az hozzám is közel áll.

Az újságírás ösztön

Gombás Gabriellával a Szabadkai Rádió magyar szerkesztőségében találkoztam először. Onnan csábított át az egyetlen napilapunkhoz. A szókimondása, a túlfejlett igazságérzete, a humanizmusa,  a segítőkészsége, az örökös hadban állása miatt szinte pillanatok alatt megkedveltem. A példaképemmé lett. Így persze elfogult vagyok Vele szemben. S ezt vállalom. Olyannyira, hogy cseppet sem félek kijelenteni: nőben nem létezik nagyobb formátumú újságíró ezen a tájon.

Régóta készülök arra, hogy kifaggassalak... Amikor megismertelek, azt hiszem, éppen akkor voltál a pályád csúcsán. A kollégák tiszteltek, felnéztek rád, és egy cseppet talán irigykedtek is. Többször hallottam, amint a hátad mögött megjegyezték: "Gombásnak azért szabad sok mindent megírnia, mert szerb nemzetiségű a férje, és emiatt nem merik kikezdeni". Te éreztél ebből bármit is az idő tájt?

Ez hülyeség. A kiállás a szakmabeli habitusától, és nem utolsósorban egy belső és külső íratlan kontrolltól függött. Nevezhetnénk cenzúrának is.

Az első, amit megtanultam tőled, az volt, hogy egyetlen politikus láttán sem kell úgymond elájulni. Sokszor elismételted, hogy már rég nem lesznek párttitkárok, polgármesterek meg igazgatók, amikor mi még mindig újságírók leszünk. Nem is respektáltad őket különösebben.

Hát nem. A fenti a mai napig a kedvenc tanmeséim közé tartozik. Ifjú kollégák kerekítik a szemüket, amikor ezzel vígasztalom őket. De mintha mostanában nem a politikus személye nyomasztaná a szakmát, mint anno a pártbizottsági légkörben, hanem maga a gőgös hatalmi rendszer, amelyben működtetik magukat. És évtizedek óta harácsolnak. Szerintem jóval durvábban, mint annak idején.   

Emlékszel még a kötelező hétfő reggeli "fejtágításokra"? Emlékszel még Radoman Božović fenyegetőzéseire?

Manapság eligazítás a neve ennek a „műfajnak”. Az információ hatalom, ha a sajtós ügyesen gazdálkodik vele, akkor profitálhat belőle, ad is, és kap is. Eközben nem árt, ha résen van, nehogy gyökeret eresszen valamelyik pártirodában. Božović? Na, látod, ő most hol van, nézz körül, ki emlékszik rá?

A gazdasági helyzet és a rázós közéleti témák kiváló ismerőjeként tartottak számon. A szabadkai és a környékbeli olvasók várták a Magyar Szó vasárnapi számát, amelyben általában valamilyen ütős írással jelentkeztél. Persze akkoriban még a legnagyobb példányszámban kiadott vasárnapi újság fogalom volt.

Az újságírás ösztön. Az is megél ma a kommunikációs zűrzavarban, akiben nincs meg a hírlapírói ösztön, lesz belőle iparos. Vannak azonban műfajok, amelyekhez erre az ösztönre fölöttébb szükség van. Viszont ezek a műfajok, mint például a tényfeltáró riport, glossza, tárca, kihalóban vannak. Nem tart rá igényt a sajtóvilág.

Aztán jöttek a zűrzavaros, háborús évek. Volt idő, amikor Kópé egy krokijával, vagy Németh István egy keretes írásával többet mondott, mint a vezércikkek.

Nagyon hülyén hangzik, de jó volt dolgozni azokban a vérzivataros időkben. Akkor volt igazán küldetésünk. De nem sokra mentünk vele.

Áttelepültél a családdal Magyarországra. Számomra ez akkor hihetetlennek tűnt. Egyrészt, mert fel kellett adnod mindent, másrészt, mert ezer szállal kötődtél Szabadkához. Igazából ma sem tudom pontosan, hogy mi késztetett erre a lépésre.

Három fiúgyermekem van. A középsőt kereste a rendőrség. Amikor Kéri Tibi barátját holtan hozták haza a frontról, menni kellett. Végignéztem, amikor Szabadka főterén a gyertyákat rugdosták, a radikálisok fegyverrel bökdöstek a sajtótájékoztatón. Egyszer kimentem a temetőbe egy Vukovárnál elesett fiú ravatalához, mert muszáj volt megnéznem, döntés hoznom. Az anya és én álltunk a ravatalnál. Megszorította a karomat és azt mondta: Nézzen rá, az én gyermekem, az én szép fiam! Azóta is előttem az arca, és ma sem tudom, mi volt a neve a fiúnak.

Veszprémbe kerültél. Milyen ízű volt ott az újrakezdés?

Borzalmas volt. Vért köptem, mire sikerült áttekintenem a rendszert, a hivatalok és az állam működését, mire barátokra leltem, mire megtanultam, merre visznek az utcák, mi a KÖJÁL és ki volt a párttitkár a hetvenes években. Egyszer valaki a kezembe nyomott egy könyvecskét, a Magyar Szó ötven éves fennállása alkalmából adták ki. Egy kissé fanyalogtam tőle. Egy ideig tapogattam, nézem a borítót, megsimítottam s már akkor, az ujjbegyeimen keresztül éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Hogy valami nyugtalanító közeleg. Valami évtizedes nyomás, elraktározott fájdalom. Aztán beleolvastam. Egyszeriben rám rontott a határtalan bánat. Úgy megfájdult a szívem, hogy valósággal hasogatott, küszködnöm kellett a könnyeimmel, csak nyeltem, nyeltem őket, aztán meg csak eleredtek, én meg hagytam, csak hagytam, hogy végre annyi év után kicsorogjon belőlem életem nagy szomorúsága. Nem lehet ezt a hűtlenséget büntetlenül megúszni.

Az anyaországi sajtóról mi a véleményed?

Válságban az írott sajtó, az elektronikus még nem jövedelmező, a lapkiadók takarékoskodnak. Számos újságíró került az utcára, a tapasztaltabbak, a „drágábbak” kerültek lapátra. Már nem mi vagyunk azok, akik neveljük a közízlést. Nem vagyok biztos abban, hogy a sajtószabadság egyenlő azzal a szabadossággal, ami ma eluralkodott az anyaországi sajtóban. A szakma a béka segge alatt. Most nem pártbizottságok diktálnak, hanem a menedzsment, befekszünk a piac követelményeinek és gyártjuk a bulvárt. Ja, és a pártatlan sajtó nem él meg a piacon. Legfeljebb vegetál.

A miénkről?

Nem mondanék véleményt. Nyomtatott sajtó ritkán kerül a kezembe. Hírportálokon tájékozódom. Az otthoni történések a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság és a lelkiismeret-furdalás vegyes érzéseit váltják ki bennem. A szerbhorvát sajtót nálam az e-novine hírportálja képviseli. A napokban végignéztem tucatnyi hágai gyilkos beismerő vallomásának videófelvételét. Amikor Szabadkán járok, nem hagy nyugton a kérdés, vajon hány szelíd arcú, tisztességes családapaként meg nagyapaként élő gyilkos sétálhat körülöttünk? Annak idején egyesek, például a néhai Zorkából, hétvégeken átjártak a Baranyába lövöldözni.

Most is rengeteget dolgozol...

Attól érzem jól magam. Megyei napilapnál dolgozom, szerkesztettem hírportálokat, de kitanultam a nyomdász szakmát is, nem könnyű hazát váltani.

Túl vagy egy súlyos betegségen. Az mire tanított meg?

Semmire. Figyeltem a kórházi életet, a betegek lelkét, orvosokat, az egészségügy működését, fürkésztem a betegséggel küzdő szerveimet, okosodtam a neten, és arra gondoltam, hogy alkalmam lesz riportot írni a halál eljövetelének belső folyamatairól. Erre meggyógyultam. Nagyjából.

Egyre gyakrabban hallom Tőled, hogy hazahúz a szíved. Ráhallgatsz? Vagy elnyomod magadban az érzést?

Elnyomom, mert mást nem tehetek. Sokszor ábrándozom arról, jó lenne fiatal vajdasági újságíró-palántákat oktatni. Arra vágynék leginkább.

Szabó Angéla