Rehabilitálták az újvidéki folyamőrség laktanyájában kivégzett Dobi Kálmánt

1944/45-ös áldozatok

Miközben a „Szerbiai Szocialista Párt (SPS), majd a  Szerb Haladó Párt (SNS) által vezetett kormány, amelynek immár a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) is tagja, több mint egy éve, a folyamatos ígérgetések ellenére, halogatja a magyarok kollektív bűnösségére vonatkozó, még érvényes jogszabályok eltörlését”,[1] a bíróságokon folyamatban van számos, 1944/45-ben ártatlanul kivégzett és egyéb jogsérelmet szenvedett vajdasági magyar egyéni rehabilitálási eljárása.

A  VMSZ ellenőrzése alatt tartott vajdasági magyar írott és elektronikus sajtó sajnos – ismeretlen okból és indokolatlanul – nem foglalkozik az atrocitások áldozatainak pereivel. Így, természetesen, a nyilvánosság nem értesülhetett Dobi Kálmán néhai újvidéki lakos rehabilitálásáról sem. Pedig fontos, több szempontból is tanulságos, és bizonyára precedens értékű esetről van szó.

Dobi Kálmán (1906) néhai újvidéki hentes mester rehabilitálását leánya kérelmezte az újvidéki Felső Bíróságnál, még 2012. május 22-én. Édesapját ugyanis 1944 novemberében elvitték a családi házától és kivégezték. Csaknem egy évvel később az akkor hatóságok – minden bizonyíték nélkül – „elmenekült háborús bűnösnek nyilvánították”, minek alapján a családot az összes ingó- és ingatlan vagyonától megfosztották.

A Szerb Köztársaság nevében eljáró újvidéki Felsőfokú Ügyészség a rehabilitálási kérelmet elvitatta, hangoztatva, hogy „nincsen bizonyíték arra vonatkozóan, hogy nevezett személyt egyáltalán kivégezték volna, különösen nem bírósági vagy közigazgatási ítélet alapján és nem kizárólagos politikai, vallás, nemzeti vagy ideológiai okokból való megtorlásképpen” (sic!). (Ez az állítás nem csak a tényekkel, de önmagával is ellentétes! Dobi Kálmánt ugyanis éppen minden bírósági vagy közigazgatási eljárás nélkül végezték ki.)

Az ügyészség hangsúlyozta, hogy a rehabilitálást el kellene utasítani az miatt is, mivel „a rehabilitálás alatt álló személy abban a pillanatban már nem élt, amikor meghozták a háborús bűnössé való nyilvánításáról, illetve a vagyona konfiskálásáról szóló határozatot, így nevezett személy jogai nem sérültek és nem sérülhettek a személyi és vagyoni jogai sem” (sic!).

A bizonyítási eljárás során a bíróság megállapította: Dobi Kálmánt 1944. november 1-jén éjjel 1 órakor a Népfelszabadító Hadsereg két egyenruhás tagja az újvidéki folyamőrség laktanyájába hurcolta, ahol aztán – egyes források szerint „vagy ezer” sorstársával együtt – kivégezték.[2] Nem sokkal később az ingó vagyonát részben elhordták, a többit és az ingatlanjait pedig a Városi Népbíróság konfiskálta.

Dobi Kálmán házastársának elmondása szerint a család többi tagja is „állandó életveszélyben élt, ami miatt több alkalommal menekülniük kellett és védelmet kérni a szomszédoktól, valamint a szülőktől”.
Az újvidéki Felső Bíróság elutasította az ügyészség álláspontjait és Dobi Kálmánt, a 2013. szeptember 23-i végzésével, rehabilitálta. A végzés kimondja, hogy Dobi Kálmánt „nemzeti okból végezték ki a Szerb Köztársaság területén, bírósági és közigazgatási ítélet nélkül, ami miatt hatályukat veszítik azok a jogi következmények, amelyek ebből a jogellenes tettből következtek”. Az újvidéki Népbizottság és Járásbíróság 1946. évi záradéka „a meghozatalától kezdve, valamint ezeknek a jogi aktusoknak minden jogi következménye is semmis” – áll a bírósági végzésben.

Az ügyészség a rehabilitálási végzés ellen 2013. szeptember 9-én fellebbezést nyújtott be az újvidéki Fellebbviteli Bírósághoz, amely a 2014. április 30-án keltezett döntésével a fellebbezést elutasította és az elsőfokú végzést megerősítette. A végzés 2014. április 30-án jogerős lett.

Dobi Kálmán leányának most esélye van, hogy a 70 ével ezelőtt elkobzott családi vagyon ingatlanijait visszaszerezze, illetve a visszaszármaztatási törvény alapján kárpótlást kapjon.
Ismereteim szerint Dobi Kálmán az első, akit az újvidéki folyamőrség laktanyájában kivégzettek közül rehabilitáltak. A kaszárnyában történt véres esemény azonban, valamint az áldozatok neve és száma, továbbá, hogy hova temették őket, további kutatást, feltárást igényel.

A kollektív bűnösségre vonatkozó jogszabályok eltörlése szerb kormány által meggyorsítaná a vajdasági magyarok rehabilitálási eljárásait is. 

Újvidék, 2014. szeptember 7.

                                                                                                                        Bozóki Antal

[1] A VMDP állásfoglalása a vajdasági magyarság helyzetéről, különös tekintettel a nemzeti tanácsi választásokra: http://bozokiantal.blogspot.com/, 2014. szeptember 7. [8:26]

[2] A folyamőrség laktanyájában történtekről lásd Habram Károly Az utolsó élő tanú c. írását. Családi Kör, 2005. szeptember 15. 20-21. o.

„Semmi lázadás. De semmit sem engedni! ”

Csonka Áron, 

a Vajdasági Magyar Demokrata Közösség elnökének 

emlékező beszéde 

Tisztelt hölgyeim és uraim, tisztelt megemlékezők!

Cseres Tibor a „Vérbosszú Bácskában” című könyvében az 1944/45-ben történt megtorlásokat az újvidéki hideg napok következményeinek tulajdonítja. Ma már tudjuk, hogy ez csak ürügy volt. Az igazi szándék pedig az volt, hogy „rendezzék a német és a magyar kérdést” a Vajdaságban és a délszláv népeket hozzák előnybe. A forgatókönyv szerint a németeket és a magyarokat fasisztáknak, „bűnös” népnek kell nyilvánítani, kollektív bűnösökként kizavarni, széttelepíteni, likvidálni kell. Vagyonukat elkobozni, az értelmiséget szétzilálni, szellemi vezetőiket kiiktatni, úgy ahogyan a bibliában is meg van írva: Verd meg a pásztort és szétszéled a nyáj.  Helyükre más délszláv területekről telepeseket vezényeltek, üzenve mi vagyunk itt az urak, élet és halál eldöntői. Hogy biztosak legyenek a dolgukban, még egy földreformot is véghezvittek, amellyel a magyarok alól kihúzták gazdasági támaszukat  és kubikosokat csináltak belőlünk. Hogy ez milyen mélyrehatóan és körültekintően volt kitervezve az akkori kommunista hatalom részéről, talán az is bizonyítja, hogy a bácskai magyarokat, nehogy valami hiba csússzon a gépezetbe, külön fehér karszalaggal jelöltek meg, így könnyítve a kivégző osztagok dolgát. 

A vajdasági magyarok lelki állapotáról a háborút követő időszakban  Cseres Tibor a következőket írja:  „ A bácskai magyarságra az elmúlt negyven évben alapvetően szenvedő, védekező magatartás volt jellemző. Félelemmel éltek, otthontalannak érezték magukat. Úgy érezték, nem szólhatnak bele sorsuk alakításába, másodrendű állampolgárok, előbb-utóbb fel kell adniuk magyar azonosságtudatukat, mert a hatalom nem áll velük szóba politikai tényezőkként. Ha az értelmiség magyarként emelt szót, sovinisztának, hazaárulónak bélyegezték a legutóbbi időkig. Legfájóbb seb még ma is 1944 utolsó hónapjainak tilalma. Nem a bosszú szándéka, hanem a megemlékezés, a gyász tiltása. S a tilalommal együtt maradó félelem a tisztességes emlékezésre. A tömegsírokról eltűnnek a keresztek, a kopjafák, a koszorúk, a virágok, a sírokat szeméttelepnek használják, mert az államalkotó kormányzó nép önbecsülése nem képes elviselni a bűnvallást, hogy az ő nevükben, a jugoszláv nép nevében ilyen égbekiáltó gaztetteket elkövethettek vérengző gonosztevők.” 

Tisztelt hölgyeim és uraim! 

Amint látják, ez a mai emlékhely is csak azt bizonyítja, hogy az idézettekhez képest, sok minden a mai napig nem változott. Tudom sokan sikertörténetekről beszélnek, de Szerbiának még mindig vannak tartozásai az itt élő magyarok iránt. Nem történt meg számos lépés a két nép történelmi megbékélése felé. Nem történt meg a bocsánatkérés, nem lettek biztosítva emlékhelyek ahol méltó körülmények között kifejezhetnénk gyászunkat, Szerbia és Magyarország között továbbra sincs aláírva az a keretegyezmény, amely lehetővé tenné a katonasírok intézményes gondozását, annak ellenére, hogy erre, a 2011-ben megtartott  IV-ik  vegyes szerb-magyar állam közötti ülésen Szerbia kötelezte magát.  Csúrog, Zsablya és Mozsor lakossága továbbra is kollektív bűnösként van nyilvántartva, a rehabilitálási és vagyon-visszaszármaztatási  törvény továbbra is  olyan cikkelyekkel rendelkezik, amelyek megbélyegző tartalmúak, ellentmondásosak és különböző tolmácsolásra adnak lehetőséget. Ennek, és a megfelelő politikai akarat hiánya miatt, a gyakorlatban a törvény alkalmazása vonaglottan történik. Magáért beszél az az adat miszerint egy év leforgása alatt a szabadkai bíróságon összesen 190 rehabilitálási kérelmet fogadtak, abból 88-at bíráltak el ez idáig. Hogy ebből, mennyi a sikeres rehabilitálás és hány magyar van közöttük ezt nem hozta nyilvánosságra a bíróság szóvivője. A vegyes szerb-magyar történész bizottság nem működik megfelelőképpen. Nincsen biztosítva számunkra a megfelelő autonómia, sem a területi, sem a perszonális, sem a települési önkormányzatok rendszere. Tehát a fehér szalag tovább díszeleg karunkon. A szerb politikai elit, ha erről a kérdésről van szó összezár. A kripto-sovinisztáktól kezdve, a magukat demokratikusnak nevező erőkön keresztül, a liberálisokig. Néha még egy-egy esetben magyar kéz is segédkezik a szalag megigazításában. Csupán azért, hogy jobban álljon.

Ami bátorító az az, hogy ennek ellenére az emberek egyre szabadabban beszélnek az 1944/ 45-ben történt eseményekről, amit egy személyes élménnyel illusztrálnék. Minap a csúrogi megemlékezésen egy meghatározó élményben volt részem.  A megemlékezés végén az ott álló tömegből kilépett egy idősebb asszony és az ott lévő kamerák, politikusok, követségi képviselők előtt elmondta családjának történetét. Pici korában kiűzték a családját, édesapját megölték, ő pedig a családjának fennmaradt tagjaival Szabadkán kötött ki. Saját elmondása szerint,  eddig erről nem mert beszélni mert féltette  két gyermekét. Ugyan, helyeselte és támogatta a kilencvenes években közzétett  VMDK azon kezdeményezését miszerint ki kell vizsgálni az 1944/45-ben történt eseményeket, az áldozatokat rehabilitálni és családjukat kártalanítani kell. Mivel a gyermekei most már felnőttek, kirepültek a családi fészekből, most már ő is megtörheti a csendet. Sok családban, elengedve a véres múltat, még csak most áll be a rend és most múlik a ránk erőltetett szégyenérzet stigmája.  A VMDK nevében mindenkit, aki még ezt nem tette meg, arra ösztönöznék, hogy törje meg a csendet, ahogyan ezt az az asszony tette. Járuljon hozzá közösségünk lelki gyógyulásához.   

Ezért kell  követeléseinket fent tartani mindaddig, míg  vannak nyílt és megoldatlan kérdéseink. Ki kell mennünk siratófalainkhoz, jelezvén: nem felejtünk!  Valahogyan úgy, ahogyan azt Hamvas Béla megfogalmazta: „Semmi lázadás. De semmit sem engedni! ”.  

Tisztelt hölgyeim és uraim! 

A hogyan tovább kérdésre, az egyik szerb, értelmiségiek által vezetett rádióműsor bevezetője jut eszembe: „Ott, ahol mindenki hazudik, mindenről, ami fontos, az aki igazságot beszél az cselekedni kezd, és így, tudatosan vagy  tudta nélkül, ő is belefolyik a politikai tevékenységbe, mert ha ezt túléli, ami egyáltalán nem biztos, elkezdi a világ megváltoztatását.”  Vagy, ahogyan az a János evangéliumában olvasható (8 fejezet 31,32-es versszak): "Ha kitartatok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, 32megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket." Tehát, mindig, minden körülmények között igazat kell mondanunk és kitartóak kell lennünk igazságunk ismertetésében. Az igazság cselekvésre késztet minket és másokat is, és elkezdődnek a változások. Hadd nyugodjanak a lelkek és a súlyos, több mázsás kövek , amelyeket oly sokáig cipeltünk, koppanjanak a földre.  Köszönöm türelmüket és köszönöm, hogy meghallgattak.

Óverbász-Bezdán, 2012. 1. 03.