Csonka Áron,
a Vajdasági Magyar Demokrata Közösség elnökének
emlékező beszéde
Tisztelt hölgyeim és uraim, tisztelt
megemlékezők!
Cseres Tibor a
„Vérbosszú Bácskában” című könyvében az 1944/45-ben
történt megtorlásokat az újvidéki hideg napok következményeinek
tulajdonítja. Ma már tudjuk, hogy ez csak ürügy volt. Az igazi
szándék pedig az volt, hogy „rendezzék a német és a magyar
kérdést” a Vajdaságban és a délszláv népeket hozzák
előnybe. A forgatókönyv szerint a németeket és a magyarokat
fasisztáknak, „bűnös” népnek kell nyilvánítani, kollektív
bűnösökként kizavarni, széttelepíteni, likvidálni kell.
Vagyonukat elkobozni, az értelmiséget szétzilálni, szellemi
vezetőiket kiiktatni, úgy ahogyan a bibliában is meg van írva:
Verd meg a pásztort és szétszéled a nyáj. Helyükre más
délszláv területekről telepeseket vezényeltek, üzenve mi
vagyunk itt az urak, élet és halál eldöntői. Hogy biztosak
legyenek a dolgukban, még egy földreformot is véghezvittek,
amellyel a magyarok alól kihúzták gazdasági támaszukat
és kubikosokat csináltak belőlünk. Hogy ez milyen
mélyrehatóan és körültekintően volt kitervezve az akkori
kommunista hatalom részéről, talán az is bizonyítja, hogy a
bácskai magyarokat, nehogy valami hiba csússzon a gépezetbe,
külön fehér karszalaggal jelöltek meg, így könnyítve a
kivégző osztagok dolgát.
A vajdasági
magyarok lelki állapotáról a háborút követő időszakban
Cseres Tibor a következőket írja: „ A bácskai
magyarságra az elmúlt negyven évben alapvetően szenvedő,
védekező magatartás volt jellemző. Félelemmel éltek,
otthontalannak érezték magukat. Úgy érezték, nem szólhatnak
bele sorsuk alakításába, másodrendű állampolgárok,
előbb-utóbb fel kell adniuk magyar azonosságtudatukat, mert a
hatalom nem áll velük szóba politikai tényezőkként. Ha az
értelmiség magyarként emelt szót, sovinisztának, hazaárulónak
bélyegezték a legutóbbi időkig. Legfájóbb seb még ma is 1944
utolsó hónapjainak tilalma. Nem a bosszú szándéka, hanem a
megemlékezés, a gyász tiltása. S a tilalommal együtt maradó
félelem a tisztességes emlékezésre. A tömegsírokról eltűnnek
a keresztek, a kopjafák, a koszorúk, a virágok, a sírokat
szeméttelepnek használják, mert az államalkotó kormányzó nép
önbecsülése nem képes elviselni a bűnvallást, hogy az ő
nevükben, a jugoszláv nép nevében ilyen égbekiáltó
gaztetteket elkövethettek vérengző gonosztevők.”
Tisztelt hölgyeim
és uraim!
Amint látják, ez a mai emlékhely is
csak azt bizonyítja, hogy az idézettekhez képest, sok minden a
mai napig nem változott. Tudom sokan sikertörténetekről
beszélnek, de Szerbiának még mindig vannak tartozásai az itt élő
magyarok iránt. Nem történt meg számos lépés a két nép
történelmi megbékélése felé. Nem történt meg a
bocsánatkérés, nem lettek biztosítva emlékhelyek ahol méltó
körülmények között kifejezhetnénk gyászunkat, Szerbia és
Magyarország között továbbra sincs aláírva az a
keretegyezmény, amely lehetővé tenné a katonasírok intézményes
gondozását, annak ellenére, hogy erre, a 2011-ben megtartott
IV-ik vegyes szerb-magyar állam közötti ülésen Szerbia
kötelezte magát. Csúrog, Zsablya és Mozsor lakossága
továbbra is kollektív bűnösként van nyilvántartva, a
rehabilitálási és vagyon-visszaszármaztatási törvény
továbbra is olyan cikkelyekkel rendelkezik, amelyek
megbélyegző tartalmúak, ellentmondásosak és különböző
tolmácsolásra adnak lehetőséget. Ennek, és a megfelelő
politikai akarat hiánya miatt, a gyakorlatban a törvény
alkalmazása vonaglottan történik. Magáért beszél az az adat
miszerint egy év leforgása alatt a szabadkai bíróságon összesen
190 rehabilitálási kérelmet fogadtak, abból 88-at bíráltak el
ez idáig. Hogy ebből, mennyi a sikeres rehabilitálás és hány
magyar van közöttük ezt nem hozta nyilvánosságra a bíróság
szóvivője. A vegyes szerb-magyar történész bizottság nem
működik megfelelőképpen. Nincsen biztosítva számunkra a
megfelelő autonómia, sem a területi, sem a perszonális, sem a
települési önkormányzatok rendszere. Tehát a fehér szalag
tovább díszeleg karunkon. A szerb politikai elit, ha erről a
kérdésről van szó összezár. A kripto-sovinisztáktól kezdve,
a magukat demokratikusnak nevező erőkön keresztül, a
liberálisokig. Néha még egy-egy esetben magyar kéz is segédkezik
a szalag megigazításában. Csupán azért, hogy jobban álljon.
Ami bátorító az az, hogy ennek
ellenére az emberek egyre szabadabban beszélnek az 1944/ 45-ben
történt eseményekről, amit egy személyes élménnyel
illusztrálnék. Minap a csúrogi megemlékezésen egy meghatározó
élményben volt részem. A megemlékezés végén az ott álló
tömegből kilépett egy idősebb asszony és az ott lévő kamerák,
politikusok, követségi képviselők előtt elmondta családjának
történetét. Pici korában kiűzték a családját, édesapját
megölték, ő pedig a családjának fennmaradt tagjaival Szabadkán
kötött ki. Saját elmondása szerint, eddig erről nem mert
beszélni mert féltette két gyermekét. Ugyan, helyeselte és
támogatta a kilencvenes években közzétett VMDK azon
kezdeményezését miszerint ki kell vizsgálni az 1944/45-ben
történt eseményeket, az áldozatokat rehabilitálni és
családjukat kártalanítani kell. Mivel a gyermekei most már
felnőttek, kirepültek a családi fészekből, most már ő is
megtörheti a csendet. Sok családban, elengedve a véres múltat,
még csak most áll be a rend és most múlik a ránk erőltetett
szégyenérzet stigmája. A VMDK nevében mindenkit, aki még
ezt nem tette meg, arra ösztönöznék, hogy törje meg a csendet,
ahogyan ezt az az asszony tette. Járuljon hozzá közösségünk
lelki gyógyulásához.
Ezért kell követeléseinket
fent tartani mindaddig, míg vannak nyílt és megoldatlan
kérdéseink. Ki kell mennünk siratófalainkhoz, jelezvén: nem
felejtünk! Valahogyan úgy, ahogyan azt Hamvas Béla
megfogalmazta: „Semmi lázadás. De semmit sem engedni! ”.
Tisztelt hölgyeim
és uraim!
A hogyan tovább kérdésre, az egyik
szerb, értelmiségiek által vezetett rádióműsor bevezetője jut
eszembe: „Ott, ahol mindenki hazudik, mindenről, ami fontos, az
aki igazságot beszél az cselekedni kezd, és így, tudatosan vagy
tudta nélkül, ő is belefolyik a politikai tevékenységbe, mert
ha ezt túléli, ami egyáltalán nem biztos, elkezdi a világ
megváltoztatását.” Vagy, ahogyan az a János
evangéliumában olvasható (8 fejezet 31,32-es versszak): "Ha
kitartatok tanításomban, valóban tanítványaim
lesztek, 32megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá
tesz benneteket." Tehát, mindig, minden körülmények között
igazat kell mondanunk és kitartóak kell lennünk igazságunk
ismertetésében. Az igazság cselekvésre késztet minket és
másokat is, és elkezdődnek a változások. Hadd nyugodjanak
a lelkek és a súlyos, több mázsás kövek , amelyeket oly sokáig
cipeltünk, koppanjanak a földre. Köszönöm türelmüket
és köszönöm, hogy meghallgattak.
Óverbász-Bezdán, 2012. 1. 03.