Kezdetben volt a kegyelem, a végén Petrus Romanus!

„A Szent Római Egyház utolsó üldöztetése idején 

Római Péter ül a trónon, aki számos megpróbáltatás közepette 

táplálja a nyájat, s mikor ez is elmúlik, 

a Hét Domb Városa mindenkorra elpusztul, 

s a szörnyű Bíró ítéletet mond az embereken.”

                                                                 Szent Malakiás

Erdő Péter bíborost jósolják az utolsó pápának 

- Petrus Romanus

Kezdetben volt a kegyelem!

A próféciák leporolását, felevenitését éljük ismét. A rettegés korában, amikor minden évre jut egy világvége hisztéria, 2013-at is azzal folytatjuk, ahol 2012 december 22.-én abbahagytuk...

Írtam már Szent Patrikról és most a napokban sokat emlegetett Malakiásról is "regélnék" egy picinykét:

Szent Malakiás életrajza:

Írországban, Armagh városában született 1094-ben, az O'Morgair családban (Clairevauxi Szent Bernát leírása alapján). A Maelmhaedhoc névre keresztelték (ennek latinosítása a Malakiás). Imhar O'Hagan és aztán Abbad Armagh tanították a fiatal Malakiást. Szent Cellach (Celsus) szentelte pappá 1119-ben.

Felszentelése után liturgia és teológia tanulmányait Lismore-ban, a San Malchus iskolában végezte. 1123-ban Bangor apátjává választották és egy évvel később Connor püspökévé szentelték. 1132-ben Armagh prímásává emelkedett. Szent Bernát azt mondja, hogy Szent Malakiás nagyon buzgó volt a vallásban.

Szent Celsus halála után Szent Malakiást nevezték ki Armagh érsekévé 1132-ben, bár mélységes alázata miatt nehezen fogadta el ezt a címet. Az intrikák miatt csupán két éven át teljesíthette ezt a kötelességet. Három éven belül visszaállította Armaghban a kemény egyházi fegyelmet.

1139-ben Rómába utazott, de útközben meglátogatta Clairvaux-ben Szent Bernátot. Rómában Írország pápai legátusává nevezték ki. Amikor Clairvaux városán keresztül térve vissza, magával hívott még öt szerzetest, hogy települjenek Írországba, így alapította meg 1142-ben a mellifonti apátságot.

Egy második Római út közben Szent Malakiás megbetegedett és Szent Bernát kezei közt halt meg, Clairvaux-ben, november 2-án.

Sok csodát tulajdonítanak neki, de a dolog, amiért a legtöbbet említik, a prófétálás ajándéka. Ezek közül a leghíresebb a Pápákra vonatkozó jóslata. III. Kelemen pápa 1190 július 6-án szentté avatta. Ünnepe november 3.

A Szent Malakiásnak tulajdonított próféciák közül a leghíresebb a Pápákra vonatkozó. Ez jelmondatokból áll és mind a 112 Pápára vonatkozóan felsorol egyet-egyet, II. Celesztin Pápával kezdődően, akit 1143-ban választottak meg, és egészen a világ végezetéig tartóan, az utolsó pápáig.

Ezek a jelmondatok, amelyek leírják a Pápákat, utalhatnak az országra, amelyből azok származnak, a nevükre, a címerükre, valamilyen tehetségükre vagy bármilyen más, az adott pápára jellemző dologra. Például VIII. Orbán jelmondata: "Lilium et Rosa"; ő firenzei volt, Itáliából, és a város címerénben jelenik meg a Liliom.

Ezek a próféciák egészen a XVI. századig titokban hevertek, amikor a "Lignum Vitae" című könyvében publikálta őket Arnold Wion bencés történész. Cucherat apát (1871) szerint Szent Malakiás1139 és 1140 között, Rómában írta a próféciáit. Ezidőben II. Ince Pápánál volt látogatóban, hogy jelentse a püspökségében fennálló gondokat. Ekkoriban adta át a Pápának a kéziratot, hogy megerősítse őt a viszontagságai közt. A Pápa a római levéltárban őrizte a kéziratot, ahol egészen az 1590-es felfedezéséig elfeledve állt (Cucherat, "A Pápák utódlása", XV. fejezet).

Az utolsó Pápák

• #101: "Crux de Cruce" (A kereszt keresztje). IX. Piusz (1846-1878).
• #102: "Lumen in caelo" (Fény az égben). XIII. Leó (1878-1903).
• #103: "Ignis ardens" (Égető tűz). X. Piusz (1903-1914).
• #104: "Religio Depopulata" (Elnéptelenedett vallás). XV. Benedek (1914-1922).
• #105: "Fides intrepida" (Elszánt hit). XI. Piusz (1922 –1939).
• #106: "Pastor angelicus" (Angyali pásztor). XII. Piusz (1939-1958).
  Nagy értelmiségiként és a béke védelmezőjeként ismert.
• #107: "Pastor y nauta" (Pásztor és tengerész). XXIII. János (1958-1963).
  XXIII. János volt Velencének, a tengerészek városának bíborosa. A II. vatikáni zsinat idején vezette az egyházat.
• #108: "Flos florum" (A virágok virága). VI. Pál (1963-1978).
  A címerén a liliom jelenik meg (a virágok virága).
• #109: "De medietate Lunae" (A félholdé). I. János Pál (1978-1978).
  Neve "Albino Luciani" (fehér fény). Belluno Püspökségben született (nevének eredete a latinosbella luna). 1978. augusztus 26-án választották meg. 25-éről 26-ra virradó éjjelen a Hold az utolsó negyedben volt (félhold volt). Egy holdfogyatkozás után halt meg. Születése, papi és püspöki felszentelése szintén félholdas éjszakákkor történtek.
• #110: "De labore solis" (A Nap munkája). II. János Pál (1978-2005).
  Rendkívüli és sokrétű munkát végzett. Születésének és halálának napján napfogyatkozás volt.
• #111: "Gloria Olivae" (Az olajfa dicsősége). XVI. Benedek (2005-).
  Szent Benedek és XV. Benedek után veszi fel nevét. A Bencéseknek volt egy "Olivetans" nevű csoportja. XV. Benedek az Első Világháború idején a békéért tett erőfeszítéseivel tűnt ki.
  
  
  

A JÖVŐRE NÉZVE, MÁR CSAK EGY MARADT A LISTÁN:

• #112: "Petrus Romanus"  (Római Péter).
  Ő lesz az utolsó Pápa, mert az uralkodása idején fog eljönni a vég:

Így van írva vagyon, épp itt az ideje, hogy Szent Péter trónját Péter foglalja el, midőn Magyarország annyi szent embert adott az egyháznak és leghűségesebb fiát is elveszejtette Mindszenty József hercegprímás személyében, elégtétel legyen felénk, hogy kezdetben lészen a kegyelem, a végén, amikor a szürke füst fel-száll: Habemus papam, Petrus Romanus!

TO CHANGE!

Nini! Ez nem Ninive?

„Ki a betyár, ki a szent?
Magyar földön ki a szent?
Ha Mérték tönkrement,
Senki, semmi meg nem ment.”
(Mécs László: Bakonyi látomás)

Jó szokásomhoz híven, tegnap is végighallgattam kedvenc rádióm délutáni híradóját. Számomra a legszimpatikusabb az az anyag volt, amelyik egy kicsit megmelengette a fagyos szívemet/lelkemet –lényeges: „…jégből vagyok, s talán fel sem olvadok…” –, mert kiderült belőle, hogy a politikus is Ember. Így, nagy kezdőbetűvel. Az volt a híralap, hogy a napokban a tartományi parlamentünk elnöke magánál a római pápánál járt. Személyesen. Az eseményt, mint eddigi élete legmeghatározóbb és legszebb élményét, úgy definiálta a politikus a rövidke kis beszélgetésben. Úgy tűnt, egész lényében átszellemülten és átlényegülten tért haza az útról, és meglehetősen fátyolos hangon ecsetelte a megtapasztalásait. Mivel a találkozó magánjellegű volt, nem gondolom, hogy olyan pimasznak kéne lennem, hogy ezt a történetet még sokáig görgessem magam előtt –, mint télvíz idején a hógolyót szokás, hogy majd egyszer egy hatalmas hóember válhasson belőle. Csupáncsak egy-két szempontot tartok érdemesnek a továbbgurításra.
Hallgatva a beszélgetést, bevillant az kép, amikor II. János Pál pápa (1998-ban) találkozott Fidel Castróval, a kubai szocialista rezsim elnyűhetetlennek és megdönthetetlennek hitt diktátorával. (Kuba volt az egyetlen olyan szocialista társadalmi berendezésű ország, amely megtartotta a Szentszékkel a diplomáciai kapcsolatot.) Természetes, hogy a világsajtó akkoriban nagy-nagy vehemenciával és mérhetetlen kíváncsisággal vetette rá magát a sok szempontból is rendkívülinek számító eseményre. A legvakmerőbbek odáig is elmerészkedtek a fejtegetéseikben – már egyenesen azt találgatták –, hogy a két hatalmasság személyében valójában ki is fog találkozni: az angyal és a nyomorúság, vagy az angyal és maga a koromfekete ördög? A Szentatya a maga szerény és szelíd módján pillanatok alatt eloszlatta a dilemmát, amikor csak annyit mondott: két ember fogott egymással kezet. Mindössze ennyi történt…
De még ennél is hevesebben csiklandozta az újságírók fantáziáját az a jó kis rejtély, hogy ugyan mi lehetett az az egyetlenegy titkos/titokzatos szó, amit akkor Őszentsége Castro fülébe súgott. Mert csak annyit lehetett tudni biztosan, hogy mondott neki egy szót, amit senki, de senki nem hallhatott. Ha jól belegondolunk, ugyan mi más is lehetett volna a totális mozdíthatatlanság országában a pápai intelem, mint az, hogy: változtatni! TO CHANGE! – súgta Giovanni Paulo Secondo annak a kegyetlen diktátornak, akit hajdan éppen jezsuiták neveltek, istápoltak…
Szeretném azt hinni, hogy taljánföldön a minap megint csak két ember találkozott. Valahogy úgy, mint tizenhárom évvel ezelőtt. A fentebb emlegetett állításom igazát – hogy a politikus is csak ember (most így, kis kezdőbetűvel) – az utóbbi néhány évtized alatt már kisezerszer és millióféle változatban megtapasztalhattuk. Mert milyen is az ember? Gyarló és esendő! A költő szerint az ember mindenre képes. Fogat piszkál, mikor kivégez. Bankókra váltja, amit érez. És ha megsimít is, összevérez.
Tegnap délután én is eljátszadoztam a gondolattal: talán nem is lenne bolondság a mi, vajdasági magyar politikusaink színe-javát befizetni és elküldeni a melegebb éghajlatú Olaszhonba – ahol a fővárosban most is 18 fok van, és amiért sárga vagyok az irigységtől –, na, nem egy kimondottan római vakációra, hanem egy fejtágító, agytisztító, lélekfürdető zarándokútra. Ekkora áldozathozatalra talán még képesek lennénk, s gyanítom, hogy a jövőben mindannyian nagyobb szerencsével járnánk, mint az a kéményseprő, aki (miután talált az út porában egy lópatkót), a fekete ancugja gomblyukába négylevelű lóherét tűzött…
Ha már nem kevesebb, mint éppen a globális újjászületésünk a tét, szabaduljunk meg sebtében a megkötözöttségeinktől, valljuk meg a bűneinket és váljunk is meg tőlük. Küldjük ki azokat is Rómába. (Hogy mondta Luther Márton? Ha van pokol, Róma afölé épült.”) Persze, csak miután már a falunk/városunk főterén felállított konténerekbe belehajigáltuk, beleszakajtóztuk, beletalicskáztuk mindet, egy szálig. Hogy lesz, aki majd a bűneit is terepjáróval vagy éppen kamionnal hordja…? (Nini! Ez nem Ninive? Kesergünk, kesergünk csak, mint tette azt Jónás. Mert Jónás igen nagy nyavalygó volt. De Jónás! Nem hamis ez a gyónás?)
S hogy miféle intelmet lehetne megfogalmazni – pápai sugallatként – a politikusaink számára? Talán éppen azzal az eggyel lenne érdemes kezdeni, ami még a mózesi kőtáblába vésett 10 parancsolat közül is valamiképpen kimaradt (nem fért volna rá?): „Kevesebbet hazudjatok!” Aztán: „Evilági vagyont – melyet a rozsda szétmar, és melyet a moly megrág – ne sokat gyűjtsetek!” Továbbá: „Egymásra ne acsarkodjatok!” És végül: „Tiszteljétek a sajtót, hogy hosszú közéletetek legyen a földön! Most pedig menjetek szépen békében, és a vajdasági magyarság ellen többé ne vétkezzetek!” Na de, Szentatyánk, nem túl szép ez ahhoz, hogy igaz legyen…?

Szabó Angéla