Még vannak keresztények Betlehemben

Keresztények a világban

A közel-keleti népétel, a felafel adagja 5-10 shekel, de a szállodai árak is jóval olcsóbbak – 25 dollár egy éjszakára –  Betlehemben, mint a macskaugrásnyira lévő Jeruzsálemben.
Érkeznek is a turisták tömegével, aminek következtében a 32 ezer lakosú város soha nem látott gazdasági fejlődésnek indult.

A város, amely a második intifáda idején számos jeruzsálemi merénylet kiinduló-pontja volt, amelyben sokan meghaltak és százak megsebesültek, most csendes.
Míg 2009-ben egymillió turista kereste fel Betlehemet, 2011-ben számuk már másfél millióra tehető, ami a Palesztin Hatóság turista forgalmának kétharmada.
Betlehem városban számos új szállodát építettek, a legelőkelőbb az Intercontinental, mely a biztonsági kerítés izraeli oldaláról néz le a városra. A város délkeleti részén a francia kormány pénzéből nagy ipari körzet épült, a másik oldalán hatalmas kongresszusi központ.
Az UNESCO nemrég nyilvánította a világörökség részévé a Születés Templomát.

Születés Temploma – Betlehem (fotó:Berthold Verner, Wikipédia)

Templom-belső (Google)

Mindezek ellenére Betlehem, ahol valamikor a keresztények abszolút többségben voltak, mára muzulmán város lett. A polgármesteri hivatal szerint a keresztények aránya ma 40%, ugyanakkor a Héber Egyetem kutatási adatai szerint ez az arány már 1995-ben is csak 35% volt. Megbízható forrás szerint a keresztények aránya ma Betlehemben nem több, mint 20-25%.

A demográfiai változás már 1948-ban elkezdődött, amikor sok ezer menekült érkezett a városba, létrehozva a mai napig létező három menekülttábort. A másik befolyásoló tényező, hogy a muzulmán lakosság az utóbbi években egyre inkább a vallás felé fordul. Erre utaló jel, hogy valamikor alig lehetett látni csadort viselő nőket, ma pedig alig van, aki nem a hagyomány szerint öltözik. 

A keresztények saját állításuk szerint egyre inkább vallási gettóban érzik magukat.

A vallási és kulturális ellentét elsősorban a fiatalok körében okoz problémát. A legfrekventáltabb találkozási pont a katolikus egyetem, ahol számos muzulmán fiatal is tanul.

Az eddigi leghíresebb eset, amikor az egyetem egyik tanszékvezető professzorának a lánya azért tért muzulmán hitre, hogy házasságra léphessen egy ott tanuló diákkal. Az eset saját családjában az áttérés miatt, a fiú családjában pedig az ősi muzulmán hagyomány – miszerint a menyasszony családja a házassággal automatikusan a nemzetség részévé válik – miatt okozott válságot. Adott esetben, mivel a lány családja keresztény maradt, a fiú családja egy számára elfogadhatatlan helyzettel állt szemben.

Egy másik esetben a keresztény lány kénytelen volt a jeruzsálemi pátriárka rezidenciáján védelmet kérni, mivel a muzulmán fiú családja életveszélyesen megfenyegette.

Ami azonban nemrég történt, még betlehemi muzulmán körökben is teljes elutasításra talált. Ugyanis az egyik müezzin azt találta mondani, hogy “szombat után jön a vasárnap”, ami itt egy ismert mondás és az jelenti, hogy ha a zsidókkal végeztek, akkor a keresztények jönnek sorra.

A képhez még az is hozzátartozik, hogy a keresztény felekezetek vezetői – kivéve a görögkeletieket – egyértelműen a palesztinokat támogatják. Időnként szélsőségesebb kijelentéseket tesznek, mint maguk a muzulmánok. Ez egyébként megfigyelhető a keresztény kisebbségeknél Libanonban, Szíriában és Egyiptomban is. Azonban ez a túlkompenzáció már Arafat idején (akinek felesége, Szuha szintén keresztény származású) sem óvta meg őket az erőszakos cselekedetektől.

A második intifáda idején Beit Dzsalla, Betlehem keresztények lakta elővárosa szenvedte a legtöbbet. Akik innen lőtték Jeruzsálem Giló nevű kerületét – túlnyomórészt a Tamari,  (az Izrael területén élő, létszámában legnagyobb) beduin törzs tagjai, akik akkor is és ma is a környék leghírhedtebb autó tolvajai és fegyvercsempészei – a rakéták kilövőállását keresztény templomok és intézmények mellé helyezték. A polgárok Arafathoz fordultak, hogy közbenjárását kérjék a tűz beszüntetése érdekében. Ez azonban úgy feldühítette a beduinokat, hogy betörtek a keresztények házaiba és “intifáda adót” követeltek. Aki nem volt hajlandó fizetni, azt bántalmazták.

Erőszakos cselekményekre máshol is sor került templomok, kolostorok, keresztény üzletek és magánszemélyek ellen. Ennek következtében a második intifáda alatt ugrásszerűen  megnőtt az elvándorlás.

Ha ma kérdezzük a keresztényeket, a legtöbben attól tartanak, hogy ez a csend csak ideiglenes.

A keresztények eddig három alkalommal próbáltak meg közeledni Izraelhez. Kétszer kudarcot vallottak, egyszer részleges sikerrel jártak. Az első alkalom a hatnapos háború után volt, amikor is a város 550 hangadója fordult az Eshkol kormányhoz azzal a kéréssel, hogy Izrael annektálja Betlehemet. Kérésüket azzal indokolták, hogy a keresztény világ két fő szent helye, a jeruzsálemi Sírtemplom és a betlehemi Születés Temploma egy közigazgatási egységen belül maradjon. A kormány elutasította a kérést.

Második alkalommal az oslói egyezmény aláirása után fordult Elias Freij polgármester Rabin miniszterelnökhöz azzal, hogy Izrael ne ürítse ki a várost. Rabin azt mondta, hogy fontolóra veszi, amennyiben hivatalos levél formájában megkapja a kérelmet. Erre nem került sor, így Izrael kiürítette a várost.

A harmadik esetre 2003-ban a biztonsági kerítés építése kapcsán került sor. A legtöbb keresztény intézmény és tulajdon ugyan közvetlen a kerítés mellett, de palesztin oldalra került volna. A keresztények a nyomvonal megváltoztatását kérték, amit végül is Izrael – a Vatikánnal folytatott tárgyalások után – teljesített.  Így a keresztény intézmények az izraeli oldalra kerültek.

Az egész Közel-Keletre jellemző az utóbbi években tapasztalható folyamatos keresztény elvándorlás. Egyiptomot  100 ezren, Irakot több tízezren hagyták el. A fent említett Beit Dzsallából 25 ezren vándoroltak ki, többségük Chilébe , illetve más dél-amerikai országba. Mára 6 ezer keresztény maradt a városban.

Több tíz ezren a betlehemi éjféli misén (Google)  

Jeruzsálem keresztény lakossága is csökken. Míg 1946-ban 31 ezren (a lakosság 19%-a) éltek a városban, mára ez a szám 14.500-ra csökkent (2%).
Meg kell jegyezni, hogy a csökkenéshez hozzájárul az alacsony születési szám is.

Jelenleg a Palesztin Hatóság vezetői Betlehemben erőfeszítéseket tesznek, hogy kijavítsák, amit elődeik elrontottak. Ugyan a Hamasznak is van képviselője a városi közgyűlésben, de a polgármesteri poszt hagyományosan a keresztényeknek van fenntartva. Mind a leköszönő polgármester Viktor Batarsa, mint az újonnan választott Vera Baboun (aki a Fatah-hoz áll közel) a turizmusra helyezi a fő hangsúlyt, mint a város jövőjének biztosítékát.
A várost mindenütt csinosítják, az utcákat naponta háromszor(!) takarítják.

Hotel Intercontinental – Betlehem (Google)

Egy, a keresztények körében végzett felmérés szerint – amely elsősorban a kivándorlás okát vizsgálta – első helyre került a gazdasági helyzet, másodikra a környező társadalom nyomása és csak harmadikra a vallás.

Karácsony reggeli mise Betlehemben (Google)

Mára a kivándorlás gyakorlatilag leállt és mindaddig így is marad, amíg a helyzet Betlehemben stabil. Ha azonban újra kezdődnek a zavargások, a folyamat újbóli felerősödésére lehet számítani. Ugyanis a keresztényeknek nincsenek fegyvereik, nem áll mögöttük a nemzetségi vagy törzsi támogatás, ami a muzulmánok esetében adott. Ezen kívül mobilizáló erőként hatnak a külföldön már meglévő családi-gazdasági kapcsolatok, az iskolázottság és az, hogy szinte mindegyikük több nyelvet beszél.

Leharblog-wordpress

TO CHANGE!

Nini! Ez nem Ninive?

„Ki a betyár, ki a szent?
Magyar földön ki a szent?
Ha Mérték tönkrement,
Senki, semmi meg nem ment.”
(Mécs László: Bakonyi látomás)

Jó szokásomhoz híven, tegnap is végighallgattam kedvenc rádióm délutáni híradóját. Számomra a legszimpatikusabb az az anyag volt, amelyik egy kicsit megmelengette a fagyos szívemet/lelkemet –lényeges: „…jégből vagyok, s talán fel sem olvadok…” –, mert kiderült belőle, hogy a politikus is Ember. Így, nagy kezdőbetűvel. Az volt a híralap, hogy a napokban a tartományi parlamentünk elnöke magánál a római pápánál járt. Személyesen. Az eseményt, mint eddigi élete legmeghatározóbb és legszebb élményét, úgy definiálta a politikus a rövidke kis beszélgetésben. Úgy tűnt, egész lényében átszellemülten és átlényegülten tért haza az útról, és meglehetősen fátyolos hangon ecsetelte a megtapasztalásait. Mivel a találkozó magánjellegű volt, nem gondolom, hogy olyan pimasznak kéne lennem, hogy ezt a történetet még sokáig görgessem magam előtt –, mint télvíz idején a hógolyót szokás, hogy majd egyszer egy hatalmas hóember válhasson belőle. Csupáncsak egy-két szempontot tartok érdemesnek a továbbgurításra.
Hallgatva a beszélgetést, bevillant az kép, amikor II. János Pál pápa (1998-ban) találkozott Fidel Castróval, a kubai szocialista rezsim elnyűhetetlennek és megdönthetetlennek hitt diktátorával. (Kuba volt az egyetlen olyan szocialista társadalmi berendezésű ország, amely megtartotta a Szentszékkel a diplomáciai kapcsolatot.) Természetes, hogy a világsajtó akkoriban nagy-nagy vehemenciával és mérhetetlen kíváncsisággal vetette rá magát a sok szempontból is rendkívülinek számító eseményre. A legvakmerőbbek odáig is elmerészkedtek a fejtegetéseikben – már egyenesen azt találgatták –, hogy a két hatalmasság személyében valójában ki is fog találkozni: az angyal és a nyomorúság, vagy az angyal és maga a koromfekete ördög? A Szentatya a maga szerény és szelíd módján pillanatok alatt eloszlatta a dilemmát, amikor csak annyit mondott: két ember fogott egymással kezet. Mindössze ennyi történt…
De még ennél is hevesebben csiklandozta az újságírók fantáziáját az a jó kis rejtély, hogy ugyan mi lehetett az az egyetlenegy titkos/titokzatos szó, amit akkor Őszentsége Castro fülébe súgott. Mert csak annyit lehetett tudni biztosan, hogy mondott neki egy szót, amit senki, de senki nem hallhatott. Ha jól belegondolunk, ugyan mi más is lehetett volna a totális mozdíthatatlanság országában a pápai intelem, mint az, hogy: változtatni! TO CHANGE! – súgta Giovanni Paulo Secondo annak a kegyetlen diktátornak, akit hajdan éppen jezsuiták neveltek, istápoltak…
Szeretném azt hinni, hogy taljánföldön a minap megint csak két ember találkozott. Valahogy úgy, mint tizenhárom évvel ezelőtt. A fentebb emlegetett állításom igazát – hogy a politikus is csak ember (most így, kis kezdőbetűvel) – az utóbbi néhány évtized alatt már kisezerszer és millióféle változatban megtapasztalhattuk. Mert milyen is az ember? Gyarló és esendő! A költő szerint az ember mindenre képes. Fogat piszkál, mikor kivégez. Bankókra váltja, amit érez. És ha megsimít is, összevérez.
Tegnap délután én is eljátszadoztam a gondolattal: talán nem is lenne bolondság a mi, vajdasági magyar politikusaink színe-javát befizetni és elküldeni a melegebb éghajlatú Olaszhonba – ahol a fővárosban most is 18 fok van, és amiért sárga vagyok az irigységtől –, na, nem egy kimondottan római vakációra, hanem egy fejtágító, agytisztító, lélekfürdető zarándokútra. Ekkora áldozathozatalra talán még képesek lennénk, s gyanítom, hogy a jövőben mindannyian nagyobb szerencsével járnánk, mint az a kéményseprő, aki (miután talált az út porában egy lópatkót), a fekete ancugja gomblyukába négylevelű lóherét tűzött…
Ha már nem kevesebb, mint éppen a globális újjászületésünk a tét, szabaduljunk meg sebtében a megkötözöttségeinktől, valljuk meg a bűneinket és váljunk is meg tőlük. Küldjük ki azokat is Rómába. (Hogy mondta Luther Márton? Ha van pokol, Róma afölé épült.”) Persze, csak miután már a falunk/városunk főterén felállított konténerekbe belehajigáltuk, beleszakajtóztuk, beletalicskáztuk mindet, egy szálig. Hogy lesz, aki majd a bűneit is terepjáróval vagy éppen kamionnal hordja…? (Nini! Ez nem Ninive? Kesergünk, kesergünk csak, mint tette azt Jónás. Mert Jónás igen nagy nyavalygó volt. De Jónás! Nem hamis ez a gyónás?)
S hogy miféle intelmet lehetne megfogalmazni – pápai sugallatként – a politikusaink számára? Talán éppen azzal az eggyel lenne érdemes kezdeni, ami még a mózesi kőtáblába vésett 10 parancsolat közül is valamiképpen kimaradt (nem fért volna rá?): „Kevesebbet hazudjatok!” Aztán: „Evilági vagyont – melyet a rozsda szétmar, és melyet a moly megrág – ne sokat gyűjtsetek!” Továbbá: „Egymásra ne acsarkodjatok!” És végül: „Tiszteljétek a sajtót, hogy hosszú közéletetek legyen a földön! Most pedig menjetek szépen békében, és a vajdasági magyarság ellen többé ne vétkezzetek!” Na de, Szentatyánk, nem túl szép ez ahhoz, hogy igaz legyen…?

Szabó Angéla

A szabad, vallásos ember nem lehet szolgalelkű.

Isten és a politika

Bizonyos körökben szinte magától értetődő axióma, hogy az egyházaknak nincs helyük a politikában. Nem helyes, ha egyházi személyek politikai jellegű nyilatkozatokat tesznek. De miért is lenne ez olyan magától értetődő?

A „politika” kifejezés a polisz szóból ered, és elsődleges jelentése a közösség ügyeinek intézése, megvitatása és jobbra fordítása. Ez szükségszerűen magában hordozza, hogy a szereplők értékrendjük és világnézetük szerint kívánják a társadalmi viszonyokat jobbá tenni.

Ha pedig ez így van, akkor teljes abszurditás egyházaktól vagy vallási tanítóktól, vezetőktől elvárni, hogy a hitük által alapozott konzisztens világnézetüknek ne adjanak hangot. Az egyházak nem függetleníthetik magukat értékrendjüktől és világnézetüktől. Ha ezt tennék, az tevékenységük teljes hitelvesztését jelentené. Csak a hitet és a vallást „idejét múlt evolúciós állapotnak” tekintő ember gondolhatja úgy, hogy a vallás értékeinek nincsen helye a politikában, a közbeszédben, és a vallás csupán „magánügy”. Ha a világot egy adott értékrend szerint látjuk helyesnek, akkor magától értetődik, hogy a társadalmat is ezen értékek szerint kívánjuk befolyásolni, és ezt a világnézeti elkötelezettséget kívánjuk vitáinkban érvényesíteni. Az ilyen diszkurzív tevékenységet pedig Arisztotelész óta politikának nevezzük.

Amikor Bogdan Filov bolgár miniszterelnök „bajkeverőnek” nevezte az ortodox egyház szófiai vezetőjét, annak a zsidóüldözéssel szembeni konzekvens fellépése miatt, Sztefán metropolita a gonosz Ácháb király szavaira emlékeztette őt, aki „Izrael megrontójának” nevezte Illés prófétát (1 Ki rályok 18:17.). A Biblia könyveit végigkísérve láthatjuk, hogy az ókori Izrael vallási vezetői, prófétái egyáltalán nem tartották távol magukat a politikai és hatalmi kérdésektől, hanem függetlenségüket megtartva, példa nélküli bátorsággal kritizálták és regulázták a korrupt és erkölcstelen hatalmat. Szinte az egész Tánách (Ószövetség) ilyen történetekkel van teli.

A hatalomtól független egyháznak éppen az a szerepe, hogy (az egyház tagjainak pártállására vonatkozó szuverenitását tiszteletben tartva, értékeket és nem pártpolitikai érdekeket közvetítve) a hatalom által korrumpált és az értékektől gyakran igencsak eltávolodott kormányzatot és az általa befolyásolt politikai közösséget világnézeti tanításával az általa helyesnek vélt irányba terelje. Ehhez azonban feltétlenül szükséges, hogy még véletlenül se merüljön fel annak a gyanúja, hogy nem az isteni erkölcs regulázza a politikát, hanem a politika használja önös céljaira Isten egyházát.

Európa egész történelmét beszövő problémahalmazzal van dolgunk. A kétezer éven át intézményesült, a középkori hatalmi struktúrákat alapvetően befolyásoló és a vallási közösségből hatalmi tényezővé fejlődött egyház(ak) nemcsak részt vett(ek) a politikában, hanem szinte egyedüli meghatározó letéteményese(i) volt(ak) annak. Így nem csoda, ha a mai napig egészen más interpretációja van az egyház politikai szerepvállalásának Európában, mint például az ilyen előzményektől mentes Egyesült Államokban.

Az Egyesült Államok kialakulásának, alkotmányának és a Függetlenségi Nyilatkozat létrejöttének a körülményei egyediek a világtörténelemben. Olyan tabula rasa, történelmen kívüli állapot volt az, amely nem hasonlítható semmihez. John Locke által befolyásolva az amerikai gondolkodásmód a pozitív természeti állapotra épül, melyben Isten mindenki abszolút ura, de a vallás személyes kérdés marad, és így az állam által nem befolyásolható, attól a lehető legerősebben elválasztandó terület. A nyugati világban mégis itt találjuk a legtöbb, magát vallásosnak tartó embert.

Az európai nemzetállamok egymástól eltérő módon és különböző mértékben próbálkoztak az egyház és az állam különválasztásával, illetve a korábban nem kanonizált egyházaknak az egyházi struktúrába való beillesztésével. Így az egyház még megtartott vagy már megszerzett jogosítványainak, pozícióinak védelme közben gyakran jutott olyan helyzetbe, hogy rövid távú intézményes érdekei ellentétbe kerültek értékeivel és tanításaival.

A huszadik század talán legtragikusabb példája erre több keresztény egyház és a náci Németország sokat vitatott viszonya. A szociáldarwinizmus, a fajelmélet, az emberirtási ambíciók szöges ellentétei a keresztény tanításnak, a keresztény egyházak általában mégsem mutattak kellően határozott ellenállást a náci népirtással szemben. A vatikáni politikát védelmező történészek szerint a Szentszék azért nem lépett fel eléggé határozottan, mert attól tartott, hogy a náci rendszer elleni nyílt egyházi támadásnak súlyos következményei lehettek volna a megszállt Európa katolikusaira és katolikus intézményeire nézve.

Nekünk zsidóknak is megvan a felelősségünk. A magyar zsidóság története sem mentes végzetes kimenetelű politikai taktikázásoktól. Ilyennek tekinthetjük a magyarországi zsidó egyházak magatartását a két világháború között. Sok történész szerint nem léptek fel kellő bátorsággal és határozottsággal a zsidótörvényekkel (különösen a numerus claususszal) szemben. Sőt a külföldi zsidó szervezetek tiltakozó akcióit is visszautasítással kezelték a még élhetőnek vélt kompromisszumok taktikáját követve, a pár évtizeddel korábban kivívott polgári és egyházi jogok és javak elvesztésétől félve: „Nehogy a nemzet ellenségeiként tűnjünk fel, akik a nemzet érdekei fölé helyezik a sajátjaikat”.

„Önpusztító” taktika jellemezte a kommunista rezsim négy évtizedének zsidó egyházi politikáját is, mely „az antiszemitizmussal szembeni védelem ígéretének” fejében teret engedett olyan politikai elvárásoknak, amelyek folklorizmusra és kiüresített formális szertartásokra szűkítették a zsidóság önkifejezésének lehetőségeit. A rezsim pedig az antiszemitizmus látszólagos felszámolása után a zsidóellenes indulatokat a kor retorikájában tökéletesen legitimált anticionizmusba és Izraelellenességbe csatornázta.

A rendszerváltás óta eltelt húsz évben tanúi lehettünk egy hasonlóan elhibázott stratégiának. Ennek keretében intézményes érdekből – vagy egyszerűen a koncepció hiánya miatt – asszisztált a zsidóság képviseletét a rendszerváltás után is monopolizálni kívánó szervezet Magyarország általánosan antiszemita színekben való feltüntetéséhez (lásd pl.: Mazsihisz: a zsidók maradjanak otthon március 15-én, MTI, 2007. március 8.), ugyanakkor nem lépett fel reális közösségi sérelmek védelmében (lásd pl.: Megvertek egy zsidó férfit a Dohány utcában, FH, 2009. július 8.; vagy: Nagydíjas történelmi atlasz holokauszt és a cigányság nélkül, Népszabadság, 2009. augusztus 24.). Említhetném a Molnár Oszkár ügyében tapasztalt apátiát is.

Vallási vezető csakis akkor tehet hitelesen politikai jellegű kijelentéseket, ha azokkal a vallási tanítás elveit és értékeit vagy a közösség közvetlen önvédelmét képviseli, és nem merül fel az egyház intézményeinek érdekében történő taktikázás gyanúja. Máskülönben áldozatai leszünk a hatalom taktikájának, és saját értékeinkkel ellentétesen, sokszor politikai provokációkat segítve hangosítunk fel nem létező problémákat vagy hallgatunk el létező veszélyeket. Ám, ha vallási értékeink közvetítéséről, közösségünk közvetlen védelméről van szó, akkor fel kell emelnünk a hangunkat. Hiszen a hallgatásunk is üzenet.

A szabadság magasztos eszméje nem Isten tanítása ellen való gazság, az egyház tanításaival nem a politikai szabadságjogok állnak szemben, hanem a politikai érdekeket kiszolgáló egyházi szervilizmus. A szabad, vallásos ember nem lehet szolgalelkű. Ez Ábrahám, Izsák, Jákob, József és Mózes alapvető tanításaival ellentétes (lásd az egyiptomi kivonulás történetét).

Talmudi bölcseink a következőképp tanították (Atyák 2:16.): „A munkát nem neked kell bevégezned, de nem vonhatod ki magadat alóla.”

A kérügma tartalma Jézus - Illusztráció

Dr. Köves Slomó az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbija

Bodnár Krausz Dániel filozófus, az EMIH vezetőségi tagja

Forrás: http://nol.hu/velemeny/20100615-isten_es_a_politika

Kopatsy Sandor gondolatai

"Isten és politika" - tanulmányról

Ezen a címen írt rövid tanulmányt a legutóbbi Népszabadságban az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség két vezetője, Köves Somló főrabi, és Bodnár Krausz Dániel vezetőségi tag.

Hibás a cím, mert a politikával az istent nem lehet szembeállítani. A témájuknak megfelelő cím a Vallás és politika, még sokkal inkább az Egyház és állam lett volna.

Aki olyan istenben hisz, aki mindent szabályoz, az nem politizál, azt is az istenre bízza. Az emberi faj életében az egyénnek, a közösségeknek, az államoknak, a népeknek azonban nincs szerepül, ha az isten irányítja a történelmet. Ezeknek nem politizálni, hanem imádkozni kell. Ráadásul ilyen isten csak mindnyájuk számra egyetlen lehet. Ezt azonban a legkevésbé a vallások klérusai veszik, vehetik, tudomásul.

Az írás két szerzője is ebbe a hibába esik, mert az egész emberiséget érintő kérdésben a saját vallásának, illetve a zsidó, keresztény, mohamedán vallás közös ószövetségére hivatkozik. A próféták is politizáltak.

Az ugyan nem vitatható, hogy a próféták hitték, hogy isten ügyét szolgálják, de merészség állítani, hogy a saját vallásuk egyházát, klérusát védték. Sokkal inkább állítható ennek az ellenkezője. A próféták örök nagyságukat annak köszönhetik, hogy forradalmárok voltak, bírálták, ostorozták az a vallási klérust, ami lényegében a politikai állam vezetője is volt.

Számomra a biblia páratlan sikere éppen annak köszönhető, hogy az összeállítói nem az állami és az egyházi hatalom, hanem annak bírálóit szólaltatják meg.

Idézem a szerzőpárost.

„Vallási vezető csak akkor tehet hitelesen politikai jellegű kijelentéseket, ha azok a vallási tanítás elveit és értékeit, vagy a közösség közvetlen önvédelmét képviseli, és nem merül fel az egyház intézményeinek érdekében történő taktikázás gyanúja.”

Tekintettel arra, hogy az egyházak centralizált vezetése a történelem során nem volt, nem is lehetett tárgyilagos, jogos, a társadalom érdekét szolgáló, ha az egyházak vezetőit távol tartják a politikától. A próféták azonban politizáljanak. Az jó, hogy a vallásos emberek is politizálnak, de az nem, ha az egyházak vezetői teszik ezt.

Nekem ma nem is az, a nagyobb baj, hogy az egyházak politizálnak, hanem az, hogy a pártok is úgy politizálnak, mintha vallások klérusi volnának. A törvényhozásban csak olyanok kerülhetnek be, akik kötelezettséget vállaltak arra, hogy nem a saját lelkiismeretük, meggyőződésük alapján, hanem a frakció utasítására nyomják meg a gombot. A pártok klérusának nem is kell meggyőzni a képviselőit arról, hogy mi az érdeke, hanem kötelezővé teszik, hogy a vezetés utasítását vakon kövesse. Jelenleg a kisebb bajnak tartom, hogy a vallások egyházainak befolyása érvényesülhet, hiszen alig érvényesül, hanem a pártfrakciók vasfegyelme ül rá a szabadságra.

Olyan törvényhozási szavazási módszerről álmodok, amiben nem lehet utólag sem megállapítani, hogy ki, hogyan szavazott.

Forrás: http://kopatsysandorgondolatai.blog.hu/2010/06/21/isten_es_politika

Keresztényként és magyarként: Most Nem hallgathatunk! „…az ő száma 666.” (Jelenések könyve 13,18)

Felvidék Ma

2010. június 12. szombat

2010. június 12. - Nagy megrökönyödést okozott nemrégiben a felvidéki magyar katolikusok közt, hogy az egyik felvidéki - magyar nyelven kiadott - katolikus hetilapban két alkalommal is a Most-Híd párt választási plakátja szerepelt. 
Nem az váltott ki meghökkenést, hogy egy magát katolikusnak mondó hetilap politikai témával is foglakozik, hanem az, hogy fizetett hirdetésben egy adott politikai párt támogatását propagálja. Az helyeselhető, ha az Egyház útmutatást akar adni híveinek, hogyan képviseltessék magukat a politikai színtéren, hogy megjeleníthessék a társadalomban az igaz evangéliumi értékeket.
Valóban: az Egyház prófétai feladatához tartozik: Elítélni a rosszat és támogatni a jót! Az Egyháznak erkölcsileg is nevelnie kell a sokszor demagóg politikusok által megtévesztett embereket. A lelkipásztorok tehát, amikor rámutatnak egy-egy eszme hamis voltára, és óvják attól híveiket, nem politizálnak, hanem csak feladatukat teljesítik, úgy, ahogy azt az Ószövetség prófétái is tették, sokszor a királyokkal és a politikai elit képviselőivel szemben is. Az Egyház jogosan lép fel olyan ideológiákkal szemben, amelyek az embert teremtényi mivoltából kiszakítva, Istentől függetlenül, egy bizonyos osztály vagy faj tagjaiként szemlélik. Az ilyen ideológiákat az Egyház elítélte: a kommunista és szocialista eszmék követőit a 19. században még egyházi kiközösítés is fenyegette. Ma az Egyház – ezen belül hangsúlyosan XVI. Benedek pápa - a szélsőséges liberalizmus és relativizmus diktatúrájának veszélyére hívja fel leginkább hívei figyelmét, amely veszélyezteti az emberi életet, propagálja a halál civilizációját – többek közt az abortusz és eutanázia formájában.
A Szlovák Katolikus Püspökkari Konferencia választások előtti körlevelében figyelmeztet annak szükségességére, hogy a katolikusok vegyenek részt a választásokon, s a keresztény értékek mellett való kiállás alapján ítéljék meg a pártokat és jelölteket. Konkrét pártot vagy pártokat azonban a körlevél nem jelöl meg, amelyekre a katolikusoknak szavazniuk kellene.
Mi, keresztény magyarok tudjuk, melyik párt képviseli sorainkból egyetlenként ezeket a keresztény értékeket, miközben kiáll magyar nemzeti identitásunk, nyelvünk, kultúránk védelmében. Nemcsak szavakban. Mert hirdetni lehet szép szavakkal – jó pénzért, 30 ezüstnyi árfolyamon - akár egy katolikusnak nevezett hetilapban is, hogy valaki mennyire vallásos, mert hisz Istenben meg önmagában, de ettől még nem biztos, hogy valóban kiáll a keresztény erkölcsi elvek mellett a gyakorlatban is. A Most-Híd párt programjában egyébként a keresztény szó nem is szerepel, az egyházakról csak érintőlegesen szól, akkor is leginkább csak az anyagi kárpótlás kapcsán. Nem árt tudni azt sem, hogy a honlapjukon szereplő link szerint bár „nem támogatják az abortuszt, de betiltását nem tartják megoldásnak” (http://www.parameter.sk/rovat/belfold/2010/01/21/bugar-bastrnak-katolikus-papokkal-egyeztettek). Ebből az is következhet, hogy szerintük az megengedhető. Ami ugye szöges ellentétben áll a Katolikus Egyház tanításával. Vajon hogyan szavaznának az ilyen párt képviselői a parlamentben egy életpárti, magzatgyilkosságot tiltó törvény kapcsán?
Már csak az a kérdés, hogyan lehet egy keresztény értékeket programjában nem felvállaló pártot propagálni egy magát katolikusnak nevező - magyar nyelven kiadott - lapban? Mi legyünk éberek és vigyázzunk, nehogy az ördögnek, a Hazugság Atyjának sokszor mézes-mázos ígéretekkel álcázott csapdájába essünk. A Sátán (görögül: „diabolosz”, vagyis „széthúzó”) mindig az egység megbontására, széthúzásra törekszik. Jól látszik aknamunkájának eredménye a felvidéki magyarság körében is: ügynökei révén, akiket a Hírnév, a Pénz és a Hatalom akarása irányít, azon dolgozik, hogy megbontsa magyar közösségünk egységét és megsemmisítse azt. Az ő száma a Biblia tanúsága szerint 666. Érdekes megfigyelni: ha ennek a számnak számjegyeit összeadjuk, egy 18-ast kapunk, az említett számra való utalás pedig a Jelenések Könyve 13. fejezetének 18-ik versében szerepel. Ha valaki fundamentalista módon értelmezné a Bibliát, innen már nem lenne nehéz levonni a végkövetkeztetést…
Bízzunk hát abban, hogy az egyszerű emberek is felismerik a Zsoltáros szavainak igazságát: „Nyelvük, mint a megélesített kard, keserű beszédük, mint a felajzott íj, hogy titkon lenyilazzák az ártatlant. Gonoszságokat terveznek és véghezviszik a kigondolt terveket. De Isten lenyilazza őket, hirtelen megsebesülnek, és saját nyelvük lesz romlásukra.” (Zsolt 64, 4.7.8-9)
Keresztényként és magyarként mondjunk nemet a közösségünket pusztulásba vezető hídra, még ha arannyal rakják is ki azt külsőleg, s válasszuk azt az utat, amely, ha szűk és tövisekkel teli is, mégis az egyedüli útja a felvidéki magyarság megmaradásának. Véssük a szívünkbe Esterházy Jánosnak, a magyarság mártírjának üzenetét:
„Két kincsünk van: magyarságunk és kereszténységünk, ápoljuk, őrizzük meg ezt az egyetlen pozitív értéket, amelyet senki el sem vehet, és amelynek varázslatos ereje átsegít a legnagyobb megpróbáltatásokon.”ThDr. Karaffa János 
a Pázmaneum Társulás ügyvezető elnöke

Felettébb érdekes olvasnivaló a "meghasonlott" választásoktól terhes világunkban! Szerintem: felvidéken, délvidéken... az érdekek a döntőek és nem az ideológia, dogma...egytől tartok "és-pediglen" a "bort iszok és vízet prédikálok" eszmeiség végül a közösségünk rovására fog lezajlani. Megértettem, össze-kell borúlni "vörös" testvéreinkkel, hamár megtértek az Úrban, míg nem lesz  Pál fordulás megint, "mint-már" annyiszor és megmérettetik az ember fia újra meg újra!