Midőn a kaki művészetté avanzsál…
Felháborító, perverz, beteges és
vallásgyalázó – leginkább csak ezekkel a jelzőkkel illetik azt
az erősen botrány szagú kiállítást, amely egy héttel ezelőtt
nyílt meg a szegedi Reök-palotában. A művelődési/művészeti
eseményként nem túl szokványos, kíméletlenül radikális
beskatulyázás elsősorban az alkotó Győrffy László egyik
installációja láttán történik. A 36 éves budapesti képzőművész
„Nem érzek hálát, amiért részt vehetek a teremtésben” című
polgárpukkasztó kreációja az, ami sorra veri ki a palota Zöld
szalonjában a biztosítékokat. A „műalkotás” nem kimondottan
friss, üde és harmatos. Még 2009-ben készült.
Hogy milyen ez az installáció? Nagyon
profán. S ezzel együtt: nagyon extravagáns. A kettő együtt
pedig: kész ellentmondás. És valóban olyan, hogy nem lehet csak
úgy szó nélkül elsomfordálni mellette. „Kellékei”
meglehetősen szegényesek. Ámbár igencsak hatásosak. Az alap egy
hófehér terítővel letakart asztal, amelyen 12 fehér tányér
található. Mindegyik tányérba egy kávészínű szarcsigát
helyeztek el. Középen pedig (gondolom, egyfajta, a terítékhez
„illő” asztaldíszként) egy levágott alkart – koldulásra
nyújtott tenyérrel. A terített asztalt imitáló „csendélet”
felett pedig nyilván csillárként (micsoda kompatibilitás!) egy
halálfejeket ábrázoló kép lóg. (Az alkotó mentségére legyen
mondva: ezer a szerencséje, hogy azokból nincs l2! Mert akkor talán
neki is a fejét vennék!)
Olyasmire utaló felirat persze sehol
sincs, hogy „Uraim, a vacsora tálalva van!”, és evőeszközt
sem illesztettek a tányérok mellé, mégsem kell senkinek sem a
szájába rágni azt, ami szavak nélkül is nyilvánvaló: „Egyetek
szart!” A legtömörebben talán így lehetne sommázni a bizonyára
szívélyes, ámde meglehetősen gyomorpróbáló vacsorainvitálást.
(Fegyelmezem magamat, mégsem tudom megállni, hogy ezen a ponton ne
idézzem fel szülőfalum egyik félnótás figuráját, aki gyakorta
ekképpen fogadta a háza előtt a járókelőket: „Szartam,
főztem, lehet enni!” S ha esetleg megkérdezték tőle, hogy mit
főzött, arra is volt előre elkészített válasza: „Babot,
rizsát meg egy darab kutyát, amit az autó elütött!” Ennyit
erről. Ha már groteszk meg kínos, akkor legyen az a velejéig!)
Eddig még úgy-ahogy rendben is lenne
a történet – már ha az első döbbenetünkön szerencsésen
túljutván nem botránkoztunk meg, nem émelygett a gyomrunk és
leküzdöttük a kitörni készülő hányingerünket. Csakhogy most
következik az a bizonyos mögöttes tartalom. Amit eltakar a sivár
látvány. Képletesen mondom, de így is épp elég bénító hatású
és dermesztő: a serbli trutymóval nyakon öntött bámészkodóban
önkéntelenül is felbukkan egy képzettársítás a tizenkét
személyre terített asztal láttán. Ez pedig nem egyéb, mint a
Szentírásból ismert utolsó vacsora képe. A tizenkét apostollal.
Amikor viszont idáig eljut a párját ritkító sokkhatásban a
kiállítás szépreményű látogatója, akkor a színre lép Nátyi
Róbert, az intézmény művészeti vezetője, hogy csillapítsa a
kedélyeket, és mentse, azt, ami már amúgy sem menthető. Nem
kevesebbet kíván, mint hogy az önmagából éppen kikelni készülő
tárlatlátogató őneki higgyen, ne pedig a saját szemének! És
elő is vezeti a magyarázatot. Mégpedig úgy, hogy: amit itt
látunk, az tulajdonképpen az utolsó vacsorának a komikus formában
történő bemutatása. Épp ezért semmi köze nincsen sem a hithez,
sem a valláshoz, sem pedig a kereszténység kifigurázásához,
megcsúfolásához. (Na, ez a történet már ott kezd erősen
sántítatni, hogy az utolsó vacsora már magában nem egy
megmosolyogni való fejezete sem Jézus életének, sem pedig az
egész megváltástörténetnek. Sőt!) Egyébiránt meg teljesen
félreértik és félremagyarázzák az egész installáció
mondanivalóját. Magyarán: gyatrácska, nem igazán műértő a
nyájas közönség. Következésképpen: vele van baj, nem a
közszemlére bocsájtott „műalkotással”.
Ezen a mezsgyén dülöngélve és
éppen ezen a kritikus ponton megtorpanván odáig jutottam, hogy
szerintem meg magával az alkotóval van (valami) baj. Menten utána
is néztem, kicsoda ez a fékevesztett hatásvadász, Istentől is
elrugaszkodott képzőművész, akin nyilvánvalóan teljesen
elhatalmasodott a feltűnési viszketegség. (Egyediségük okán
mindig is igyekeztem extra adag megértéssel közeledni a
különcökhöz, és ilyenfajta vaskos előítéletek híján nem is
szokott gondom lenni velük. Győrffy László azonban meglepett.)
Eleinte úgy képzeltem el, mint egy tipikus, elkényeztetett, városi
úri gyereket, aki temérdek szabad idejében nem tudott magával mit
kezdeni, és kínjában megpróbált valami „szörnyűségeket”
rajzolgatni. Torz figurákat, rothadó/bomlásnak indult emberi
testrészeket, levált/levágott csonkokat, mutánsokat/klónokat,
halálfejeket. Aztán pedig a foglyává vált ennek a sablonnak.
Mert minduntalan azt próbálta ábrázolni, hogy tulajdonképpen
minden zűrzavaros, apokaliptikus és minden bűn. Ezért aztán a
világban minden dolog teljességgel hiábavaló és értelmetlen.
Azt gondoltam, tutiziherhótbiztos,
hogy egy cseppet skizo(id) a fickó, gyötrelmes gyermekkorában
talán még a tulajdon anyja sem szerette, és valószínűleg egy
elmeszakértő-orvosnak is hosszú időn át munkát ad(hat)na. A
rossz előérzetem pedig jónak bizonyult, amikor végignéztem a
Testrészek halála című tárlatának anyagát. (Egyébként nem is
elnagyolt, hanem aprólékosan kimunkált rézkarcok.)
Megnyitóbeszédében Nemes Z. Márió a 15. században élt
teológust, lelki írót, Karthauzi Dénest idézte, aki szerint a
bűn lázhoz, hideg és megromlott életnedvhez hasonlítható. Az
emberi test nedves lényege, amely jeges salakot termel…
Ha a fentebbi okfejtésben igazat adnék
Győrffy Lászlónak, akkor azt is megcáfolhatatlan érvként
hozhatnám fel, hogy a művészetnek sincs az égvilágon semmi
értelme. Így aztán a bélsár, az emberi ürülék, a kaki, a
trutyi művészetre emelésének sincs. Na, meg az ő kávébarna
szarcsigái művészetté avanzsálásának sincs. Még a terített
asztalon feltálalva, emberi étekként szervírozott formájában
sincs! (Mégsem gondolom, hogy egy zakkant, beteg elme szüleménye
lehet csak mindaz, amit a maga nyers valóságában nem átall
láttatni a botrányos alkotó. De persze kiakadtam rajta rendesen.)
Legfeljebb csak a művész lázadásának van valódi értelme.
Lázadásnak a bűn, az elmúlás és az értelmetlenség ellen. S ha
ő is ezt teszi, jól teszi.
Szabó Angéla
Lipusz Zsolt
Kiss-Rigó László a kiállítási botrányról
„A napokban nagy vihart kavart
a médiában Győrffy László 'Nem érzek hálát, amiért részt
vehetek a teremtésben' című, a szegedi Reök-palotában kiállított
installációja. Egyesek a vallásos érzület elleni provokációnak
tartják, mások egyszerűen tudatlanságról beszélnek. Bármilyen
esetleges rosszindulat vagy talán kulturális deficitből fakadó
balul sikerült szándék vezette a művészt, illetve a kiállítás
szervezőit, hasonló jelenségekkel szembesülve a katolikusokra nem
a megsértődés vagy a hangos, de értelmetlen tiltakozás jellemző.
Az ilyen vélt vagy valós provokációk arra serkentenek bennünket,
hogy még tudatosabban és vonzóbb módon tanúskodjunk sajátos
értékeinkről.
A Szeged–csanádi Egyházmegye nem tartja
magát illetékesnek annak eldöntésére, hogy a székvárosában
kiállított műalkotás mennyiben képvisel művészi értéket. Az
egészen biztos, hogy a terített asztalon az emberi ürüléket
kínáló 12 tányér mint műalkotás nem felel meg a katolikusok, a
keresztények ízlésének. A kisebbség véleményének tiszteletben
tartása, illetve a tolerancia azonban arra indít bennünket, hogy
ne rontsuk el azok jó étvágyát, akik ily módon kívánják
csillapítani a művészet és a kultúra iránti éhségüket."
Kiss-Rigó László szeged–csanádi püspök
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm a megjegyzését!