A világ legigazságtalanabb "békéje"

Trianon,1920. június 4.

1920.június 4-én Budapesten és országszerte megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat és a borongós, őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették: 1920. június 4-én írták alá Trianonban a magyar meghatalmazottak a békeokmányt.

Elszakították a ragyogó magyar városokat : a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát, Aradot és a többit mind, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat.

Hazátlanná tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert, és béklyókat raktak dolgos két kezükre. És a világ urai azt hiszik, hogy befejezték művüket, hogy kifosztva, kirabolva, elvérezve és megcsonkítva már csak egy papírlapot kell ránk borítaniuk szemfedőnek. 

A város és az ország némán, méltóságteljesen, de komor daccal tüntetett az erőszakos béke ellen. Egész Budapest a gyászünnep hatása alatt volt.

Az ország a legmélyebb nemzeti gyászba borult. Temetés volt ez valóban, egy hatalmas, gyönyörű ország és egy éppen magára eszmélő, büszke nemzet temetése.  

(...)

Dr Eszterházy Orsolya

Mulassunk a legnagyobb történelmi tragédiánkon?!

A legváratlanabb pillanatban képes a délvidéki magyar politikai elit olyan húzásokat megtenni, amelyekbe még egy magát radikális jobboldali szerbnek tartó személy is belepirulna. Történt ugyanis, hogy a B92 mai internetes kiadásában olvashatunk arról, miszerint Pásztor István, a VMSZ vezetője és a tartományi képviselőház elnöke 2012. november 24-re díszülést hívott össze ,,Baranya, Bánát és Bácska a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz történő csatlakozásának 94. évfordulója alkalmából.”

Bizony, a legnagyobb magyar párt első emberének kezdeményezésével fogják megünnepelni Trianon délvidéki következményeit. Kísértetiesen hasonló ez az erdélyi ex-pártelnök, Szász Jenő bukaresti ,,ünnepi kiruccanásához”, ahol román színekbe öltözve cefrézgettek a román államelnökkel, Erdély elcsatolása fölött örvendezve még pár évvel ezelőtt. Nos, itt sem lesz hiány magas fokú vezetőkből, hiszen Pásztor mellett Bojan Pajtić és Tomislav Nikolić is tiszteletét fogja tenni. Csak remélni tudom, hogy magyarországi kormánytag nem jelenik meg az eseményen.

Még mielőtt az olvasó azt hinné, hogy e fajta ünnepi ülés már-már hagyományossá vált Újvidéken, a tartományi parlamentben, elárulom, hogy nem. Az utóbbi nyolc évben bizonyosan nem volt sem ünnepség, sem díszülés. Mi vezette a még mindig ,,magyar és demokrata” tartományi hatalmat arra,  hogy a magyarság sorsfordító tragédiáját velünk akarják megünnepeltetni? Csak találgatni lehet. Egy külső szemlélő fejével annyi minimum megállapítható, hogy 94 évvel Trianon után az a baranyai, bánáti, bácskai és szerémségi terület, amely a SZHSZ-hez, majd Jugoszláviához, később Szerbiához került, katasztrofális állapotban van, nemzetiségi-gazdasági-társadalmi-környezeti értelemben egyaránt. 

Higgyünk a visszaútban.

László Bálint

Volt egyszer egy Orient expressz a vadkeleten

Vajdaság tönkretétele

A Törökkanizsa községhez tartozó oroszlámosi (Banatsko Aranđelovo) vasútállomás épülete, vagy inkább, ami még megmarad belőle, jól illusztrálja Vajdaság tönkretételét is. 

A Szeged– Nagykikinda–Zsombolya–Temesvár vasútvonalat 1857. november 18-án adták át, hosszú ideig komoly személy- és teherforgalmat bonyolított le. Olyan régióról van szó, amely most három országban fekszik, akkoriban pedig egységes Bánátot jelentett. A vasútnak óriási jelentősége volt a térség akkori fejlődésében. Oroszlámos is fontos állomás volt ezen a
vonalon.

A trianoni határhúzás után átalakultak a gazdasági kapcsolatok és útvonalak, 1944 októberében pedig megsemmisült a szegedi vasúti híd. Így nemcsak Szeged és Újszeged között nincs vasúti kapcsolat, de az egykori Szeged–Oroszlámos–Kikinda–Zsombolya–Temesvár vonal első két állomása között sincs.

 Az 1970-es években Kikindától Oroszlámosig még közlekedtek a vonatok. Az oroszlámosi vasútállomás egykori épülete most siralmas állapotban van. Körülötte csak a gaz és a szemét. A vasúti síneket is alig lehet megtalálni az elburjánzott növények között.

Nosztalgia vagy más, de a nagykikindai Vasútkedvelők Társulata az utóbbi évek során azon fáradozik, hogy az egykori vonalat újraélessze, s ez bizony létfontosságú lenne Észak-bánságnak.

A közelmúltban a Csongrád Megyei Közgyűlés is tárgyalt a Szeged–Temesvár vasútvonal európai uniós pályázattal helyreállításáról. A hozzáértők szerint egyformán sokat jelentene Szeged, a Vajdaság és Temesvár gazdaságának is a vasúti közlekedés helyreállítása. Addig azonban, amíg a tanulmányterveket készítik, és egyezkednek a politikusok, félő, hogy kihal a térség – már amúgy is megfogyatkozott és elöregedett – lakossága.

Bozóki Antal

Ez is volt és más is volt, engedd be a kakukkot a fészkedbe...

Gyűrűt készíttetek...

Egy gyűrűt készíttetek, feketét,

Acélból,- dísztelent, keményet,

És a dátumot belevésetem

Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget,

S jusson eszembe, hogy az életem

Egy kockára tettem föl mindenestől!

Június 4. 1920.:

Én megállok e sírkő-dátumon.

Én nem megyek egy lépést se tovább.

Eszembe jutnak Nyugat népei,

A gőg, a hitszegés, a csalfaság!

A társtalanság a komor bélyege

A megalázott, széttépett hazán,

Mohács, Majtény és Világos után:

Neuilly és Versailles és a Trianon!

Párist, e hitvány, dölyfös ember-bábelt

Csak gyűlölni és megvetni tudom.

A dalai, a csipkés-finomak,

Mikért egy költőnk vágyva könnyet ontott:

Nekem: káromló, rút rikácsolás,

S én visszavetem néki, mint a rongyot!

Remete-nemzet lesz a magyar nép,

Mintha magányos szirten állana,

Vezeklő-oszlop tornyos tetején;

S csak isten lesz véle, s bánata.

Eszembe jut a kettétörött kard,

És lobogóink tépett erdeje,

És némaságunk mintha zengene!

Eszembe jutnak elnyomóink itt.

És árva testvéreink odakint;

Június 4. 1920:

E dátum lázít, fenyeget és int.

Egy gyűrűt készíttetek, feketét,

Acélból, - dísztelent, keményet,

És a dátumot belevésetem,

Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget

S jusson eszembe, hogy az életem

Egy kockára tettem föl mindenestől!

Reményik  Sándor

1920. Június 8.