A „Pipás Pista” tanyawestern – avagy: „A valóság nem számít!”

Pipás Pista - Fotó: Szeged MA

Bevallom, én is azok közé tartozom, akik lélegzetvisszafojtva követték a „Pipás Pista” tanyawestern szegedi bemutatásának szellemi tüzérségi előkészítését, és szorongva ültek be a Kis-színház nézőterére, hogy végül magát a darabot is megnézzék.

Az előjelek alapján tartottam a „Pipás Pistá”-tól. Ahogy 2007-ben is kíváncsian bár, de gyomor-remegve mentem el Ruzsára a „magyar Robin Hood”-nak elkeresztelt Rózsa Sándorról szóló turisztikai konferenciára. Vele egy Bécsből ruzsai tanyára költözött turizmus-szakember akart új turisztikai községarculatot elfogadtatni a bennszülöttekkel. S egy Délvidékre vezető „nemzetközi” lovasturista-útvonalat, amelyet ő működtetett.

Így azután ott tolongtam én is 2013. január elejétől a Somogyi Könyvtár összes Pipás-tárgyú rendezvényen. Veszelka Attila sebtében újra kiadott Pipás-könyvének hevenyészett újra-bemutatásán, Ember Judit és Bubryák István Pipás-filmjének már jobban megszervezett vetítésén, ill. az ősbemutatóra készülő Szegedi Nemzeti Színház igazgatójának, Gyüdi Sándornak és a tanyawestern írójának, Pozsgai Zsoltnak a szellemes beszélgetésén, amelyen a rendező is végig hallgatott.

Így aztán, amikor január 29-én feleségemmel beültünk a Kis-színház nézőterére, bizonnyal az előkészítő rendezvények korszerű marketing-céljának megfelelően már sokat hallottunk, de nagyon keveset tudtunk a Pipás Pistáról. Nagyjából annyit, mint azok a naiv képzőművészek, akiket ugyanez a marketing rá tudott venni arra, hogy (a színház előcsarnokában kiállított műveik tanúsága szerint) a miénknél aligha több ismerettel ábrázolni próbálják a tanyawestern névadóját.

A „tanyawestern” idegborzoló műfaji megnevezésen túl ugyanis csak annyit bírtam megtudni magáról a darabról e rendezvényeken, hogy „zenés, musical-szerű” színházi produkcióban lesz részünk. Pipás személyéről, koráról s a vele kapcsolatosan dokumentált bűnesetekről, mint „szüzséről” pedig még elbizonytalanítóbbat. Hiszen a darab írója a tanyai erkölcsöket, a Pipás-kori tanyai nők helyzetét ecsetelő eszmefuttatásaival kötekedő kérdésemre csak annyit felelt: „A valóság nem számít!”

Érthető hát, hogy mind a kultúrökológus, mind az alföldi születésű, tanyán emberré serdült értelmiségi feszengve várta bennem a kezdést és a végkifejletet. A darabnak már a beüléskor szabadon feltáruló színpadkép megadta az ízelítőjét. Aki még ép, takaros, arányos tanyát is ismert, amelyen majd csak később hajtotta végre halálos ítéletét a bolsevik vidékpolitika, azt megdöbbentette a (netán nemzedékek eredendő bűneitől) meghajlott, súlyos mestergerenda, és a fölötte megbomlott rendezetlenségben lengő mennyezet-gerendázat. A többi ekkor még csak sejlett…

Az azonban viszonylag hamar kiderült, hogy a valóság tényleg nem számít. Pipás Pista köztörvényes bűnözőből pozitív hős lett, aki a kihallgató, bugyuta (=férfi) csendőröket ugyanúgy megfélemlítette, mint ahogyan mindvégig uralta a tanyavilág erőszakoskodó (=férfi) gazdáit is. Ezzel az 1930-as évekbeli tárgy a jelenkori civilizáció liberális gondolati világának kígyóbőrébe bújt. Egy jobboldalinak mondott szerzőnek köszönhetően.

Persze, ha a valóság nem számít, akkor lényegében bármi kapcsán akármit lehet. A bűnöző lehet pozitív személyiség, hiszen a kor és a társadalom visszásságai teszik csak bűnözővé. Igaz, a társadalom zömét nem teszik bűnözővé saját visszásságai, de ez se számít.

A határtalan művészi szabadság kitalált egy „csurmai” asszonyt is a darabban. Mivel megjelenítője cigánynak játszotta, eleinte úgy véltem: olyan táji megnevezése ez ennek az etnikumnak, amely csak Pozsgai Zsolt baranyai szülőfalujában és környékén járatos. Aztán kiderült, mennyire műveletlen vagyok a börtönszlengben, mivel a „csurma” zárható rabváró, szállítózárka. Máig se tudom eldönteni, mért is volt szükség erre az álnévre. Ha az etnikumra akart jellemző lenni, akkor valamit mégis csak számít a valóság. Ha meg a rabként tartott, nyomorulttá dolgoztatott cigányfeleségre, akkor nem. Ilyen felbujtó és bűntárs nincsen a Pipás-aktákban.

Viszont a darabban annál hangsúlyosabb. Először azzal, hogy ő nem lázad. Szelíden és megadóan tűri a sorsát. Másodszor azzal, hogy magyar tanyasi asszonyok viszik Pipáshoz és segítik férje meggyilkolásában. Harmadszor azzal, hogy ez a férj igazi megtestesítője a mai liberális nőmozgalmak magyar férfiképének. Fess, férfiségére és férfiasságára büszke, maga a megtestesült erőszak. Népviseletes megjelenése személyében már-már magát a magyart mint embertípust keveri a született fasiszta gyanújába. Minden szava, munkával pusztító „koncepciója” a legelvetemültebb rasszizmus. Akire még a cigánybűnözésben leggyakoribb módi, a megerőszakolás is áttestálódik. Persze, a valóság ebben se számít.

Már rettegtem, hogy a cigányfeleség mellett még majd előkerül egy másik etnikumú nő is. Egy olyan, akinek anyanyelve az Európában jelenlevő kultúrák közt amazzal együtt egyedülállóan ismer fogalmat az „etnikailag idegen” kifejezésére. Ezzel pedig olyan szintű etnikai egocentrizmusról tesz tanúbizonyságot, amilyen egyetlen más európai kultúrából, különösen a magyarból ki nem mutatható. Ez a feleségtípus azonban, hál’ Istennek, nem jelenik meg a darabban. Így maradt a „csurmai” asszony a kitaszítottak prototípusának és afasiszta kitaszító magyar férfi prototípus-vádlójának.

Helyette jön azonban egy szőke, magabiztosan öntudatos, akit az eddig megalázott férjek vigasztalására a szerző kolbásszá dolgoztat fel Pipással, sőt áldozatul kiszemelt férjével még meg is eteti. Hát, igen. Talán ezen a ponton már túl is vagyunk a tanyawestern egyébként se túl szerencsés műfaji meghatározásán. Itt már jobban illenék tanyakriminek vagy még valami ennél is borzalmasabb tanyamicsodának nevezni a darabot. Sajnos, ez ügyben nincsen névjavaslatom, mert média-mívelte krimineveltetésem tévékészülék híján Simon Templar óta nem követte a „fejlődést”.

Ellenben még viszonylag számos magyar népdal maradt meg bennem gyerekkorom tanyai világából. Azokból a lakodalmakból, amelyek bizonnyal az első aktusa voltak annak a szomorú útnak, amelyen a tanyai nők elindultak az életüket pokollá tevő férfierőszak járma alá. Mert az ezzel ellenkező túlnyomó többség ellenpéldája ugyanúgy semmit se számít, mint tizenegy gyermekes, mindig vidám, hol népdalokat, hol szenténekeket dalolgató, férjével boldog édesanyámé. Mert ez csak a valóság. Ami a nagyipari drámagyártás és a liberális színházi nézőhülyítés számára nem számít.

Sem visszamenőlegesen, sem előre. A nőnek ma szerencsétlennek kell éreznie magát, mert ez a liberális társadalomromboló koncepció. Ezért visszamenőlegesen is szerencsétlennek kell látnia minden nőt, aki valaha is férfiuralom alá került. A házasság férfiuralom, a gyerek meg béklyó. A tanya, különösen ma, küszöbön álló feltámadása idején nem is a fenntartható életmód, ember és természet legszorosabb együttélési tere, hanem a bűn fészke. A föld nem az éltető (t)anyatáj, hanem titkon elföldelt hullák rejteke. Aki ott él, az maga is rejtőzködik valami vagy valaki elől. Potenciális bűnöző vagy már ténylegesen az, csak még nem derült ki róla. Ez ugyanolyan megrágalmazása a tanyának, mint ahogy a „csurmai” nő férjének alakja a magyarság megrágalmazása.

Mindez egy olyan „jobboldali” író „alkotói fantáziájából”, aki saját állítása szerint ismeri és szereti a vidéket, mert hiszen maga is egy baranyai falu, ha nem is az alföldi tanyavilág szülötte. A születési hely tény lehet, bár kérdés, hogy a valóság e kis eleme számít-e valamit? Mert aki ismeri és szereti a tanyát, az valószínűleg a mind esedékesebb tanya-reneszánsz küszöbén nem hozza összefüggésbe a tanyát ilyen apokaliptikus általánosításban a bűnnel. Még színpadi sikert és honoráriumot remélve sem.

Végezetül kultúrökológusként nem mehetek el a darab „zenei” körítése és mozgásjelképi rendszere mellett se szó nélkül. Már csak azért sem, mivel a Szegedi „Nemzeti” Színháznak most éppen olyan főigazgatója van, aki egyben a Szegedi Szimfonikusok vezetője is. Aki megrendelő színigazgatóként, de különösen zenészként osztozik a darab egyáltalán nem mellékes „mellékzöngéinek”, kulturális áthallásainak minden felelősségében. Mert hát mi lehet immáron hiteles ezeknek a nőket megnyomorító, gyermekeiket sanyargató férfiaknak, és a férjeket gyilkoló nőknek a szájából, érzéseiből? A népdalok itt bűnözők dalai. A néptánc, amelyet ezek a gonoszok járnak, bűnözők tánca. Ez lenne a mi kultúránk? Szabad ezt megtartani, értéknek tekinteni? Csak akkor, ha fasiszták vagyunk. Vagy javuljunk meg, és felejtsük el mindezt a bűnnel együtt?!

Micsoda üzenet ez egy „jobboldali” író tollából? Milyen írói felelősség munkál egy agyban, amelynek a művészi szabadság ilyen képzettársításokat, de legalábbis képzettársulásokat enged meg? Elhiteltelenítve egyben magát a színpadi megvalósítás teljes személyi és művészeti kelléktárát is. Mert mit is mondjon az ember ezután Kovács Frigyes szabadkai rendező művészi teljesítményéről? Használjon udvarias és semmitmondó kliséket, hogy „remek” volt? S elhallgatva a tétova tapsot meg se kérdezze, mit szolgált ezúttal ez a sokkal jobbra és többre való rendezői tálentum?

Avagy mit mondjunk a színészi játék színvonaláról, a tanyai embertípusokhoz mért hitelességéről együtt és külön-külön? Persze, tudom, a darab szerzője szerint ez se számít. Hát akkor legalább arról, hogy ez vagy az a színész nagyszerű volt, hogy mindent beleadva játszott a társulat? Hogy „élvezték” (ezt) a (vérre menő) játékot? Hogy remek jellemárnyaló pillanatmegoldások voltak, mint amikor a „fasiszta magyar” férj véletlenül meglökte a lábmosó lavrot, amely zajos pörgéssel árulta el ürességét. S ha már így van, hát ez az erőszakember egy durva belelépéssel megállítja. Vagy hogy Szabó Gabi inkább a civilizáció csak nemük szerint nő pipáspistáinak zseniális megformálója volt, mint bárki másé, stb.?

Kár, hogy nem ilyesmikről támad kedve értekezni az embernek a „Pipás Pista” nevét viselő magyar kultúra- és tanyakrimi megtekintése után. S mit mondjunk a városról, ahol a színházi életnek ez a darab az egyik „friss hajtása”? Abban a Szöged városban, amelyik valamikor hatalmas rajokban bocsátotta ki a tanya-„világba” embereit, hogy szorgalommal, hittel termőre fogják a homokot. Hogy életet adjanak magának a városnak is, amelyik legalább az alsóvárosi búcsúra visszavárta egykor volt gyermekeit.

Hol az a Szeged ma? A tágas környék, a „szögedi nagytáj” egésze és egészsége iránt felelősséget viselő Szeged, amelyik művelt, táj- és emberismerő értelmiség helyett ma csak diplomásokat képez, táj- és kultúraismeret nélkül. S a műveltség jegyében még olyan „művészettel” is ellátja őket, amelyiknek sok minden számít, csak a valóság nem. Ez lenne hát az a város, amelyik eltűrte Bálint Sándor szülőházának, Szeged és a „szögedi főd”, a szögedi nagytáj hűséges krónikása emlékének az eltüntetését? Ezt a várost nem ismerem. De a Pipás-darab árulkodik.

Szegény Szeged! Szomorú vagyok érted… Egykori diákodként, aki egyik középiskolai kollégiumodba ebből a megrágalmazott tanyavilágból kerültem. S aki szegedi egyetemistaként az 1970-es években még kezdeményezője voltam egy falujáró, Szeged-központú, tanyavilág-segítő mozgalomnak. Mondanom se kéne, hogy részint a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának 1930-as évekbeli példáján. Amikor még számított, hogy milyen volt és milyen lesz a valóság. Ma, úgy látszik, már a szellemnek is csak az számít, hogy hogyan lehet megélni belőle…

Győri-Nagy Sándor

kultúrökológus

A Magyar Ökoszociális Fórum elnöke

“Nagy jövőt jósolok Pipás Pistának” - Kovács Frigyes

Kovács Frigyes Jászai Mari-díjas színész-rendező, tanár, több délvidéki színház megalapítója először rendez Szegeden, Pozsgai Zsolt Pipás Pista című tanyawesternjét állítja színpadra. A bemutató január 25-én lesz a Kisszínházban. A rendezővel a próbák után beszélgettünk színházról, Pipás Pistáról, a színészi hivatásról, a génjeinkbe kódolt erőszakról és agresszivitásról.

– Jelenleg az Újvidéki Művészeti Akadémián vagyok tanár, ezen kívül oda megyek, ahol úgy érzem, szükség van rám. A Szabadkai Színháznak nem vagyok tagja, annak idején nézetkülönbség támadt köztem és a mostani igazgató között, így hát jobbnak láttam lelépni.

– Pedig ott hosszú ideig meghatározó személyiség, igazgató is volt.

– Méltatlan helyzetbe hoztak, ezért úgy döntöttem, lelépek. Soha nem szerettem volna elhagyni Szabadkát, nagyon erősen lokálpatrióta vagyok, bár nem ebben a városban születtem. Több mint 30 éve élek ott, és sok mindent megtettem azért, hogy a városban jó színház jöjjön létre 8 éves igazgatói időszakom alatt. Előtte színész voltam ugyanitt, rövid ideig pedig az Újvidéki Rádió művészegyüttesében is dolgoztam, amíg lapátra nem tettek bennünket. A Kosztolányi Színházat is én teremtettem meg, 1994-ben. Amikor politikai döntés nyomán megválasztották az egyik kolléganőmet igazgatónak, aki meggyőződésem szerint méltatlan volt erre a posztra, elvonultam onnan is, és felcsaptam gombatermesztőnek.

– Hogyan találta meg a szegedi ajánlat? Gondolom, a határon túli együttműködés keretében esett Önre a választás, ami a színház egyik alapfeladata lett az új besorolás után. A színház korábban inkább Erdély felé orientálódott, a Vajdaságot jobban elhanyagolta.

– Miközben a két testvérváros itt van 40 kilométerre egymástól. 1980 óta nagyon sokszor jártam Szegeden különböző küldöttségekkel tárgyalni a színház igazgatóival a lehetséges együttműködésről. Mindig ez volt a téma, noha a találkozások soha nem hoztak kézzel fogható eredményt. Részeredmények kétségtelenül születtek, noha rendre a pénztelenségre hivatkoztak a felek. Fekete Gizi egy monodrámával turnézott a Vajdaságban, mi pedig az igazgatásom idején többször is játszottunk egy darabot Szegeden. Körülbelül ennyi volt az együttműködés. Az igazi szerintem talán éppen az lenne, ha rendezőket, színészeket cserélnénk. Jómagam alapjáraton inkább színész lennék, nem rendező. Többnyire csak azokat a darabokat rendezem meg, amelyek nagyon kikívánkoznak belőlem, amelyekkel nagyon szeretnék valamit közölni. Az ősszel Sopronban játszottam, tavasszal pedig Békéscsabán Leart játszom. A kettő között volt néhány hónap, erre derült égből igazi mannaként hullott az ölembe ez a fölkérés, amitől nagyon meg is hatódtam. Ilyen nagy meghatódottság közepette nem lehet dolgozni, ezért le kell szállni a földre, meg kell vívni a mindennapi csatákat. Többek között a saját tehetségtelenségemmel szemben is. Olyan társulatba kerültem, amelyet nem ismertem. Gyorsan meg kellett ismernem a társulat szellemiségét, másrészt az embereket is külön-külön. Olyan színházat igyekszem csinálni, ahol a színészé a főszerep, és a rendező nem látszik. Igyekszem is a háttérben maradni.

– Szegeden mennyire díjazzák a színészek ezt a fajta hozzáállást?

– Nem tudom még megmondani. Fiatal színész koromban sokat szenvedtem a rendezői terrortól. Ekkor megfogadtam, ha én rendezek, úgy csinálom, hogy a színészekre építem a szerepeket, és kiprovokálom belőlük, ha nem adják elő azt, mit gondolnak a darabról, ők hogyan látják a világot. Szeretem azt a színészt, akinek van világnézete, szilárd véleménye, és azt szívesen ki is mondja. Aki, ha fölmegy a színpadra, közölni akar valamit, nem csak megkapni a tiszteletdíjat, vagy kipipálni, hogy ezt a szerepet is eljátszottam.

– Ezeknek a követelményeknek a szegedi társulat hogyan felel meg?

– Számos ilyen kollégára akadtam itt, akik nagyon kreatív, gondolkodó emberek és együttműködésre készek. Ez nagyon fontos a számomra. A rendező otthon kitalálhatja az íróasztalnál az előadást, de amikor jön a színész a maga impulzusaival, az egész korábbi koncepció összeomlik, ami tulajdonképpen egy természetes folyamat. Jómagam ilyenkor nem verem tovább az asztalt, hogy csakis az én korábban kitalált koncepcióm érvényesüljön, hanem a romokból felépítek egy újat. Mindig a színész egyéniségére építkezem. Igyekszem minél gyorsabban megismerni az egyéniségét, hogyan gondolkodik, milyen érzelmekre, indulatokra, élményekre támaszkodik, s megpróbálok segíteni neki ebben az építkezésben. Az a dolgom, hogy a színészt emeljem. Néhány színész ebben nagyon jó partnernek bizonyult, sok kreatív emberrel találkoztam. A munkafolyamatnak nincs vége, most kezdődnek a tulajdonképpeni „szőrözőpróbák”, ahol újra szétszedjük, majd ismét összerakjuk az előadást. Az előadás igazi mélységeit most próbáljuk megteremteni.

– Mennyire különbözik a szegedi színészek hozzáállása, munkamódszere a vajdasági csepűrágóékétől?

– Nagy a hasonlóság, csak a vajdasági színészek bevállalósabbak, az is, aki ellenáll. Föltétel nélkül alávetik magukat a feladat adta nehézségeknek, és minden akadályt zokszó nélkül vesznek. Többen vannak azok, akik nálunk hivatásként élik meg a színházat. Itt különböző iskolázottságú, az ország különböző régióiból jövő színészekkel találkoztam, vannak köztük olyanok is, akik már belefásultak ebbe a munkába, és csak szakmának, kevésbé alkotásnak tekintik ezt a hivatást. Vannak profik és vannak hivatásos emberek. Lényeges különbség van közöttük, de én mind a kettővel tudok dolgozni, csak az egyikkel könnyebb, szenvedélyesebb, ugyanakkor “szenvedésesebb” is, de a jobb eredmény reményében hajlandó vagyok pokolra szállni a hivatástudattal rendelkező emberekkel.

– Az elején azt mondta, csak az Önhöz közel álló darabok rendezését vállalja, a betyárvilágot ábrázoló Pipás Pista is ilyen mű?

– Az elmúlt 90 év a tanyavilágban nem hozott akkora változást, mint az úgynevezett civilizált életben. Ott lassabban múlik az idő. A ’60-as években én bivallyal szántottam, és ebben a tanyavilágban töltöttem a nyaraimat nagyapámnál. Érzem ezeknek a nagyon szegény embereknek a lelkiségét, érzem az idők szagát. Vélhetőleg a szerző sem olvasmányélményből ismeri ezt a világot, biztos, hogy valamilyen személyes szálak is fűzik a tanyavilághoz, az ott élő emberekhez. Az ősbemutató miatt még nagyobb kihívásnak tartom a feladatot. Ősbemutatót csinálni hatványozottan izgalmas, mert nincs kipróbálva, hogyan működik a színpadon a mű, ez csodálatos érzés. Nagy jövőt jósolok a Pipás Pistának. Máris tárgyaltam a Tanyaszínház vezetőségével, hogy ezt a darabot a Vajdaságban is megcsináljuk, csak más emberekkel. A Tanyaszínház színpada más lehetőségeket kínál, és a tanyasi, falusi környezetben nagyon jól működne az előadás. Biztos, hogy nagyon sokan színpadra fogják vinni, sokat játsszák majd, mint a Portugált annak idején. Alig várom mások bemutatóját, kíváncsi vagyok, ők mit és hogyan látnak a darabban. Én a műben a drámát keresem, noha a szövegben rengeteg a komikus, humoros elem, ezért nagyon szórakoztatónak is ígérkezik. A figurák igazságát keresem benne, azokat a sarokpontokat, amelyekből kikövetkeztethetjük, miért lettek ezek az emberek olyanok, amilyenek, mi tette gyilkossá őket.

– Pipás Pista nem egyszerű gyilkos, neki hivatástudata volt.

– Valóban, ő igazságosztónak, Krisztusnak, Megváltónak érezte magát. Az akkori társadalmi és szociális viszonyok között, amikor Magyarországot szétfaragták arra számítva, úgyis bedöglik, befullad, az alföldi parasztság túlszaporodott, az ipar pedig nem lendült be, hogy felszippantsa az itteni munkaerőt. Itt maradtak munka és megélhetés nélkül. Nagyon sanyarú sorsban éltek, elég csak elolvasni Sánta Ferenc Isten szekerén című kötetét. A szegénységből fakadó agresszivitás, az elviselhetetlen életforma vitte rá az embereket a családon belüli erőszakra. Az agresszióra válaszként jelent meg ez a népirtás nem csak itt, hanem az egész országban. A tiszazugi asszonyokról hallottunk, ott ugyanez történt, a feleslegesnek tűnő éhes szájakat és a nemkívánatos embereket eltették láb alól. A ’30-as évek elején, amikor felfedték ezeket a sírokat, már meg tudták állapítani, hogy cián vagy arzén végzett az áldozatokkal. A férjeket mérgezték, hullottak is, mit a legyek. Erről tudtak az emberek, de nem volt bizonyíték, így a hatóság sem igen vizsgálódott. 164 sírt tártak fel, majd hatóságilag tiltották le a munkálatokat, mert Európa-szerte rossz hírünk kerekedett. Szégyellni való dolog lett beszélni erről. Kiderült volna, hogy sokkal több gyilkosság történt akkor az országban, mint amennyit egyáltalán feltételezni merészelünk. Meggyőződésem, hogy a sok feltáratlan öngyilkosságnak álcázott eset mögött tulajdonképpen gyilkosságok bújtak meg. Emlékezzünk csak Arany János Ágnes asszonyára, ott is családirtásról van szó. Ez jelen van népünk lelkületében, úgy is fogalmazhatnánk, nemzeti történelmünk velejárója, benne él a génjeinkben, a habitusunkban, egyfajta néphagyomány része. Nagyon örülök, hogy született egy ilyen darab, amelynek remélhetőleg megtermékenyítő hatása lesz más szerzőkre is, akik majd hasonló témákkal hozakodnak elő történelmünkből, és – lelkiségünket feltárandó – több ilyen mű lát napvilágot. A dráma különböző rendezők és dramaturgok keze alatt még biztosan formálódni fog. Mi is a színészekkel közösen alakítgatjuk tovább. A drámáknak ez a sorsuk. Jó, hogy a szerző nem ragaszkodik görcsösen minden mondatához, mert az nagymértékben fékezné a munkánkat.

- Pozsgai nem volt kíváncsi művének színpadra állítására?

– De igen, szeretett volna itt lenni már az első próbán is. Egy-két levéllel, azt hiszem, megnyugtattuk egymást. Elmondtam, hogy nem fogok nagyon belenyúlni a szövegbe. Az természetes, hogy a szerző félti a művét, ő ezt megszülte, világra hozta, s most elkezdi valaki nyesegetni, alakítgatni. Nincs objektív mérce, mi a jó és mi nem az. Az én olvasatomban ez így néz ki, így tudom sarkítani, így tudok mondani vele valamit. Minden olvasónak, nézőnek, befogadónak megvan a saját olvasata. A színházban ez abból a szempontból is különleges, hogy a rendezőnek van egyfajta olvasata, ugyanakkor minden színésznek – ha jó, lelkiismeretes, öntudatos, alkotó színész – is megvan a magáé. Egy-egy olvasópróbán, a művel való szembesülés után derül ki, hogy minden olvasat, vektor másfelé mutat. Nem biztos, hogy az én akkori vektorom irányába mozdulnak majd el a dolgok, de nyilván megpróbálom őket afelé irányítani. Végül egy másik irányú közös nevező eredményeként fog megszületni az előadás. Ez a közös alkotás lényege.

Fotó: Gémes Sándor

Tuti - SZEGEDma.hu

Volt egyszer egy Orient expressz a vadkeleten

Vajdaság tönkretétele

A Törökkanizsa községhez tartozó oroszlámosi (Banatsko Aranđelovo) vasútállomás épülete, vagy inkább, ami még megmarad belőle, jól illusztrálja Vajdaság tönkretételét is. 

A Szeged– Nagykikinda–Zsombolya–Temesvár vasútvonalat 1857. november 18-án adták át, hosszú ideig komoly személy- és teherforgalmat bonyolított le. Olyan régióról van szó, amely most három országban fekszik, akkoriban pedig egységes Bánátot jelentett. A vasútnak óriási jelentősége volt a térség akkori fejlődésében. Oroszlámos is fontos állomás volt ezen a
vonalon.

A trianoni határhúzás után átalakultak a gazdasági kapcsolatok és útvonalak, 1944 októberében pedig megsemmisült a szegedi vasúti híd. Így nemcsak Szeged és Újszeged között nincs vasúti kapcsolat, de az egykori Szeged–Oroszlámos–Kikinda–Zsombolya–Temesvár vonal első két állomása között sincs.

 Az 1970-es években Kikindától Oroszlámosig még közlekedtek a vonatok. Az oroszlámosi vasútállomás egykori épülete most siralmas állapotban van. Körülötte csak a gaz és a szemét. A vasúti síneket is alig lehet megtalálni az elburjánzott növények között.

Nosztalgia vagy más, de a nagykikindai Vasútkedvelők Társulata az utóbbi évek során azon fáradozik, hogy az egykori vonalat újraélessze, s ez bizony létfontosságú lenne Észak-bánságnak.

A közelmúltban a Csongrád Megyei Közgyűlés is tárgyalt a Szeged–Temesvár vasútvonal európai uniós pályázattal helyreállításáról. A hozzáértők szerint egyformán sokat jelentene Szeged, a Vajdaság és Temesvár gazdaságának is a vasúti közlekedés helyreállítása. Addig azonban, amíg a tanulmányterveket készítik, és egyezkednek a politikusok, félő, hogy kihal a térség – már amúgy is megfogyatkozott és elöregedett – lakossága.

Bozóki Antal

Ez is volt és más is volt, engedd be a kakukkot a fészkedbe...

Móra Ferenc 133 éve született

Móra Ferenc

(Kiskunfélegyháza, 1879. július 19. – Szeged, 1934. február 8.)

Móra Ferenc, akinek szinte minden sor írása azt a célt szolgálta, hogy közelebb hozza a tanya népét a városi emberhez, értelmileg messze kiemelkedik nemcsak saját osztályából, hanem a magyar írói világból is. Az írás mellett könyvtár- és múzeumigazgató. A kortársak szerint ténykedése idején Európában nincsen olyan múzeum, ahol a feliratokra annyi gondot és leleményességet fordítottak volna, mint az övében.

Mórának talán a hűség a leguralkodóbb erkölcsi sajátossága. Hűség a maga kis és nagy családjához, azokhoz, akiktől származott és akik tőle származtak, hű ahhoz a városhoz, amely először adott neki kenyeret és hű ahhoz az olvasóközönséghez, amely előtt először kaptak nyilvánosságot írásai.

De ki volt ő valójában? Honnan jönnek a feltűnően realisztikusan ábrázolt gyermekszereplők? Megtudjuk, ha utánanézünk életének.

Móra Ferenc Kiskunfélegyháza

Szegényparaszt családból származott, atyja Móra Márton foltozó szűcslegény, majd mester, anyja Juhász Anna kenyérsütő asszony. Tanulmányait – a család szegénysége miatt – nehéz körülmények között végezte. A budapesti egyetemen földrajz-természetrajz szakos tanári diplomát szerzett, de csupán egy évig tanított, mint segédtanár a Vas vármegyei Felsőlövőn.

Innen még a század elején mint a Szegedi Napló munkatársa került Szegedre. A lapnak 1913–1919 között főszerkesztője volt, majd haláláig állandó munkatársa maradt. Ez volt jóformán az egyetlen hírlap, amely nem állt a világháborús propaganda szolgálatába. 1904-től a Somogyi-Könyvtár és a Közművelődési Palota tisztviselője, könyvtárosa, emellett a régészetre is szakosodott, ásatásokat végzett, 1908-ban a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége által szervezett régészeti tanfolyamot is elvégezte. Tömörkény István 1917-ben bekövetkezett halála után a múzeum igazgatója.

Komoly értéket jelentenek az Alföldön és főleg a Szeged körüli őskori településeken ásatással feltárt anyagokról szóló beszámoló jellegű tanulmányai: A kunágotai sírok (Régészeti tanulmány. Szeged, 1926). Hírlapi cikkei, gondosan szerkesztett és tökéletes stilisztikai bravúrral felépített tárcái a szegedi Délmagyarország hasábjain jelentek meg. 1922-től a Világ c. liberális napilap munkatársa, majd annak megszűnése után a Magyar Hírlapban jelentek meg tárcái, az utóbbinak haláláig főmunkatársa volt.

Pályáját versírással kezdte (Az aranyszőrű bárány, elbeszélő költemény, Szeged, 1902; Szegénysoron, Szeged, 1905), később is írogatott verseket (Könnyes könyv, Budapest, 1920). Elbeszéléseiben és regényeiben a parasztság kiszolgáltatottságának egyik legérzékenyebb ábrázolója. Szépprózáját kitűnő mesélőkészség, higgadt humor és az élőbeszédhez közelálló világos magyaros stílus jellemzi. Mint publicista játékosan, ironikus irányban is bátran bírálta a Horthy-korszak társadalmi igazságtalanságait és visszásságait. Ennek adott hangot a Hannibál feltámasztása c. regényében, amely az író életében önállóan nem jelenhetett meg, csak 1955-ben adták ki Szegeden – azonban több mint 200, nem az író szándékai szerinti változtatással (cenzúra) – 1956-ban pedig Hannibál tanár úr címmel filmre vitték.

1905-ben ismerkedett meg Szegeden Pósa Lajossal, aki az ifjúsági irodalom felé fordította érdeklődését. 1905-től Az Én Újságom c. gyermeklapba írt, 1922-ig több mint ezer írása jelent itt meg. Ifjúsági művei, amelyeknek ihlető anyagát gyermekkori élményei szolgáltatták a m. ifjúsági irodalom klasszikusává tették. Meleg barátság fűzte Juhász Gyulához. Művei több idegen nyelven is olvashatók

Móra Ferenc a sírgödört vallatja

Móra múzeumi évei alatt 104 lelőhelyen ásott, és 12 régészeti témájú cikke jelent meg. Pályafutását, és a vidéki múzeumok működését abban a korban az általános pénzhiány jellemezte. Többször előfordult, hogy nem tudtak feltárni egy-egy ígéretes lelőhelyet, mert ennek munkálatait a múzeum ásatásokra kapott pénzösszege nem tudta fedezni. Bizonyított tény, hogy Móra még a saját anyagi erejéből is finanszírozott ásatásokat, különösen az 1924 utáni időszakban.

Publikációi közül kettő: a kunágotai honfoglalás kori lovassírok, valamint a népvándorlás és honfoglalás kori temetkezések néprajzi szemszögből vizsgáló publikációja. 1925-ben Balázs Péter, Kunágota segédjegyzője küldött néhány leletet Mórának, melyek homokbányászat közben kerültek elő. Móra még az év októberében elkezdte az ásatásokat, s a munkások által megbolygatott síron kívül még öt sírt tárt fel. Ebből három bolygatatlan és három erősen bolygatott volt. A sírokban talált leleteknek már akkor ismert volt több hazai analógiája (nyílhegyek, szíjelosztók), így Móra nagy biztonsággal a honfoglalás korra tudta keltezni az előkerült leleteket. Az ásatás a kor általános színvonalán, kutatóárkos módszerrel folyt, a temetőről Móra összegző felszínrajzot készített. Az Ethnographia 43.-as, 1932-ben megjelent számában Móra a népvándorlás kori temetők néprajzban előforduló lehetséges párhuzamait foglalta össze . A cikk megírása előtt olyan nagy népvándorlás kori temetőket tudott feltárni, mint a Deszk D, a makkoserdei, a Fehértó A, valamint a Kiszombor B temető, mindegyikben több mint 200 sírral. Móra ezen temetőkben tett megfigyeléseire hívta fel a szakma figyelmét. 

A dolgozat első felében az egymás mellett elhelyezkedő egykorú temetők helyzetét vizsgálta meg. Felvetette, hogy Fehértó A (352 sír) és Fehértó B (90 sír) között társadalmi különbség állhatott fenn: míg az A temetőbe a köznép, a B temetőbe az „urak”, a gazdagok temetkeztek. Ezt a B temető az A-hoz képest nagyobb sírjai, valamint a B temető A-hoz képesti melléklet gazdagságában látta alátámasztani. Ugyanebben a részben foglalkozott a sírjelölésekkel, s arra a megállapításra jutott, hogy a sírrablások precíz volta miatt kellett lennie valamiféle sírt, és társadalmi rangot jelző fejfának. A dolgozatban felismeri a gyékény temetkezésekben játszott szerepét, valamint igazolja a rönkfa koporsós temetkezéseket. Egyértelműen cáfolni tudta azt a toposzt, miszerint a lovas temetkezések esetében a halottakat lóháton temették volna el. Leírja, hogy háromféle lovas-temetkezés létezett a népvándorlás és honfoglalás korában: a teljes lovas, a ló fejével és lábszáraival való temetkezés, és a jelképes temetkezés, amikor a csak lószerszám kerül a sírba, ló nem. Az ásatásai során találkozott az avar fülkesíros temetkezési formával, de nem ismerte fel, s állva eltemetett halottaknak vélte őket.

Mórát mind kortársai részéről, mind pedig a későbbi kutatóktól sok bírálat érte. Kortársai főként a Szeged város illetékességi területén kívüli ásatások miatt támadták, amiben volt is némi igazság. Későbbi pályatársai közül sokan csak szerencsés kezű amatőrnek tartották.

Való igaz, hogy Móra pályájának elején több szakmai hibát is elkövetett (mint a csókai leletek nem objektumonként való elkülönítése, valamint részletes dokumentáció hiánya), ezek azonban nagyrészt jellemzőek voltak kortársai ásatásaira is. 

A mostani, részletesnek mondható dokumentációs rendszer kifejlődéséhez több generációnyi régészeti tapasztalat volt szükséges, melynek részét képezte a Móra és kortársai által gyűjtött rengeteg tapasztalat is.

Művei:

• Rab ember fiai (Budapest, 1909)
• Mindenki Jánoskája (Budapest, 1911)
• Csilicsali Csalavári Csalavér (Budapest, 1912)
• Filkó meg én (Budapest, 1915)
• Kincskereső kisködmön (Budapest, 1918)
• Dióbél királyfi (Budapest, 1922)
• A festő halála (regény, Budapest, 1921, később Négy apának egy leánya címmel jelent meg)
• Georgikon (Budapest, 1925)
• Nádihegedű (Budapest, 1927)
• Ének a búzamezőkről (regény, Budapest, 1927)
• Beszélgetés a ferde toronnyal (Budapest, 1927)
• Véreim (Budapest, 1927)
• Sokféle (Budapest, 1927)
• Egy cár, akit várnak (Budapest, 1930)
• Aranykoporsó (történelmi regény, Budapest, 1932)
• Daru-utcától a Móra Ferenc-utcáig (önéletrajzi regény, Budapest, 1934)
• Utazás a föld alatti Magyarországon (Budapest, 1935)
• Parasztjaim (Budapest, 1935)
• Dióbél királykisasszony (Budapest, 1935)
• Napok, holdak elmúlt csillagok (Budapest, 1935);
• Titulász bankója (Történelmi elbeszélések, mesék)
• Az Aranyszőrű bárány
• A cinege cipője
• Az égbelátó
• Hannibál föltámasztása
• A hatrongyosi kakasok
• Hol volt, hol nem volt
• Zengő ABC
• Írások Csókáról (szerk: Olajos Laura), Bába Kiadó, Szeged 2004.

Wikipedia