Ha Szerbia jövőjéről kérdeznék a
víznéző asszonyokat vagy a csillagjósokat, bizonyára nem
mindegyiküknek lenne bátorsága elárulni, kifejteni a színtiszta
igazságot. Azt, hogy mi vár ránk, azt, hogy valójában milyen
sorsot szántak nekünk az égiek. Mert félelmetes a jövő! – ez
már most is nyilvánvaló. Ennek a megállapításához nem kell
kristálygömbbe pillantani. Helyette bőven elég csak az ország
gazdasági mutatóit szemügyre venni. A folyton-folyvást hanyatló
termelői ágazatok vérszegény eredményeit, az egész elbaltázott
privatizálást, a teljes pompájában virágzó korrupciót, a
gátlástalanul duzzadó munkanélküliséget, a fény sebességével
terjedő nyomort vagy éppen az arcpirítóan minőségtelen,
emberhez már-már méltatlan egészségügyi ellátást.
A számok nem hazudnak
Szerbiának a feje búbja sem látszik
ki az államadósságból. Nálunk az ilyesmivel csak meglehetősen
ritkán szoktak dicsekedni, de mostanság fel-felmerül ez a kényes
téma is. Nyilván korábban úgy ítélték meg, hogy ártalmas
lenne a szépreményű szerbiai ifjúság majdhogynem még teljesen
bűntelen lelkét olyasmivel megmételyezni, hogy: még az unokáitok
unokái is nyögni fogják ezt a tartozást.
Az idei adatok szerint az ország
államadóssága 14,6 milliárd euró, a költségvetési deficit
-7,1 % BHT. Szerbia lakosságát annak az alig kétmillió embernek
kell(ene) eltartania, akinek egyelőre még van állása. Mert
nálunk ez a kiváltság nem jár mindenkinek alanyi jogon. A
munkanélküliség mára már 25,5 %-os lett. A nettó
átlagbér szégyenletes. Alig haladja meg a 40 000 dinárt.
Abból pedig nem mindenre futja. Potosabban: alig-alig telik
valamire. Több, mint másfél millió szerbiai ember már a saját
bőrén tapasztalja, hogy milyen megalázó mélyszegénységben
kínlódva élni.
Megérte? – A rendszerváltás két
évtizede
Ez a címe Für Balázs könyvének,
ami a minap került a kezembe. A gazdasági szakértő a magyar
közelmúlt történéseit taglalja, amely pedig számos
szegmensében hajszálnyi pontosságot, azonosságot mutat a mi
szerbiai hétköznapi valóságunkkal. Az alábbi részletet a
szerzővel készült egyik interjúból ragadtam ki. Aprólékos
magyarázatot aligha szükséges hozzáfűzni. Akár rólunk is
írhatták volna. Egy az egyben.
„Kemény kritikát
fogalmaz meg könyvében a hazai gazdaságpolitikáról, utalva
például arra a tényre, hogy hiába kaphatunk ma mobiltelefont,
Gucci márkájú csizmát, fekete-erdei sonkát és százféle
sampont a boltokban, ha az emberek jövedelme nem ér többet, mint
a rendszerváltáskor.
-- Valóban a reáljövedelmek
alakulását kritikusan fontosnak tartom. Véleményem szerint a
gazdaságpolitika talán legfontosabb célja, hogy hosszú távon
egyre jobban megéljünk a jövedelmünkből. Ebből a szempontból
(is) látványos kudarcot vallott a magyar politikai és gazdasági
elit az elmúlt két évtizedben, hiszen az életszínvonalat
tekintve ma gyakorlatilag ugyanott tartunk, mint a
rendszerváltáskor, ami -- különösen a többi régiós országgal
összehasonlítva – nyugodtan nevezhető totális csődnek.
Mindez mivel magyarázható?
– Nagyon sok okra
vezethető vissza, de talán az egyik legfontosabb, hogy a hazai
rendszerváltó elit (kevés, valóban tiszteletet érdemlő
kivételtől eltekintve) összességében képtelen volt keményen,
következetesen megvédeni a magyar nemzeti érdekeket, és nemcsak
gazdasági téren. Nem létezett olyan értékrend, amelyet az
elitből mindenki el tudott volna fogadni, következésképpen nem
születhetett meg egy olyan nemzetgazdasági stratégia, amelynek
következetes végrehajtásával legalább a régiós
versenytársainkhoz hasonló eredményt el tudtunk volna érni. A
hazai elit súlyosan tudáshiányos, nemzeti elkötelezettségét
tekintve labilis, azaz feladata ellátására gyakorlatilag
alkalmatlan volt. Szinte mindenhol jellemző volt a szűklátókörűség,
a behódolás, a külső érdekek ostoba és felháborítóan
erkölcstelen kiszolgálása.”
Agyő, autonómia, agyő!
Mára már kristálytisztán
látható, hogy az az út, amelyen a mi hazánk jár – vagy inkább
csak a még meglevő, az utolsó, a maradék erejét összeszedve
vánszorog/tántorog --, egyenesen a csőd felé, a teljes
összeomlás irányába vezet. Ez az ország a szakadék szélén
ácsorog. Már csak egyetlen erőteljes lépés hiányzik -- előre.
És ennek az útnak vége szakad. Nem járható tovább.
A közelmúltban lebonyolított
választások egyértelműen keserű tapasztalatai megmutatták,
hogy a nemzetiségi, a kisebbségi politizálás is miféle sötét
zsákutcá(ka)t eredményezhet. A fájdalmasan/szánalmasan fanyar
mosolyt erőltető, hangzatos VMSZ-es „győztünk” is inkább
csak egy kétségbeesett/ügyetlen módon palástolt felszisszenés
volt, mintsem szívből jövő üdvrivalgás. (Vagy legalábbis a
számomra annak tűnt.) Valahogy így: győztünk ugyan, de lehet,
hogy ebbe mindannyian belepusztulunk. (Én valahogy így
értelmeztem. Számomra ez volt a lemeztelenített, a valódi
üzenete.) Legyőztük egymást. Egymást??? És most mihez kezdünk
majd ezzel az együgyű, torokszorító győzelemmel? Stanislaw
Jerzy Lec ezt ekképpen fogalmazta meg jó régen: „Áttörted a
fejeddel a börtönszobád falát. És most mihez kezdesz a
következő cellában?”
Hát a legújabb? A Szerbiai
Alkotmánybíróság döntése – amellyel Vajdaság Autonóm
Tartomány Alaptörvényének egyes szakaszait egyenesen
alkotmányellenesnek minősítette – miről árulkodik?
Legfőképpen arról, hogy ez az európai országok társulásából
kimaradt, kirekesztett ország továbbra is nagyon ingoványos
talajra – hazugságra – építi a napi politikáját.
Tűzzel-vassal végzi a bő két évtizeddel ezelőtt megkezdett
erőteljes, kíméletlen központosítást. Magas fokú politikai
dilettantizmusról tanúságot tevő vezető gárdája évtizedekre
eladósította az országot, úgy, hogy közben a saját
állampolgárait folyamatosan kirabolja és elkerülhetetlen
végállomásként a nyomorba kényszeríti.
A nyár kellős közepén is
szorgoskodó alkotmánybírák kegyelemdöfésszerű döntése a
vajdasági magyar politizálást is valamifajta megújulásra kell,
hogy rábírja, rákényszerítse. Pártjaink első embereinek
szeméről végre-valahára le kell(ene) pottyania a hályognak. És
a hosszú-hosszú, értelmetlen bolyongás, tévutakon járás után
ráébredni, hogy nincsen senki más – kizárólag csak egymásra
számíthatunk. Persze meglehetősen jól ismervén a magyar lélek
hitványságát, nem tanácsos vakon bízni abban, hogy a közös
ellenség majd összekovácsolja, eggyé gyúrja mind a hat magyar
pártunkat. Összekapcsoló, szövetkezésre érdemes közös
érdeket eddig sem igazán sikerült találniuk. (Sem a területi
autonómiát, sem a délvidéki magyar média maximálisan
lehetséges szavahihetőségét, sem a temerini fiúk ügyének
felvállalását nem tartották egy emberként fontosnak.) Eddig is
az érdekvédelem helyett inkább az érdekkereskedelem kötötte
le, forgácsolta szét és vitte el minden erejüket. Az
ötszólamúsághoz szokott vajdasági magyar fül számára minden
bizonnyal szokatlanul hangzik, de talán azzal az „eretnekséggel”
is számolni lehetne, hogy az öt kisebb párt esetleg egyetlen
erősebb szervezetté transzformálódjon, s legyen méltó
ellenfele a mindeddig dirigens Vajdasági Magyar Szövetségnek. Még
akkor is, ha ez ebben a pillanatban egyszerűen csak badarságnak
tűnik és teljességgel elképzelhetetlen. A szükség azonban igen
nagy úr és időnként törvényt bont.
Ugye, az nem lehet
puszta véletlen, hogy egy kicsit olyan déja vu érzésem
van?! Ebben a sötétben.
Mert azt hiszem, most tényleg
eloltották a villanyt. Most aztán valóban fognak bezárulni, be
fognak záródni az ajtók. Mi meg majd – elreteszelt kijárat
mögött, a sötétben pitlikölve – lassacskán kezdhetjük
levonni az éppen aktuális konzekvenciát.
Hogy nem ilyen meredek a történet?
De. Az.
Meg még az is elképzelhető, hogy az
egyik muzsikus barátomnak lesz igaza. Ő azt énekeli, hogy:
„Lement a nap. S lent is marad, babám…”
Szabó Angéla
