2010. június 16., szerda, 15:30 - Szilvay Gergely
XVI. Benedek pápát hónapok óta rendszeresen éri az a vád világszerte, hogy az egyházát érintő papi pedofilbotrányok eltussolására törekszik. Milyen történetek és összefüggések húzódnak meg a visszatérően felemlegetett esetek mögött?
Goebbels, a Harmadik Birodalom propagandaminisztere válaszul XI. Piusz Mit brennender Sorgekezdetű enciklikájára, amelyben elítélte a nácizmust, szisztematikus támadást intézett a katolikus egyház ellen. Tudta, hogy a leghatásosabb, ha a pedofil papok már akkor is előforduló eseteire épít. Igyekezett "morális pánikot" kelteni, ahogy ma azt a szociológusok hívják: például kétségtelenül létező esetek alapján felnagyította a valós tényeket, és olyan módszerekkel igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy - szavaival élve - "ijesztő méretű kollektív morális válságban" van az egyház, hogy régi, ismert, eseteket mutatott be újként, továbbá közölte, hogy ezek az esetek "bizonyára csak töredékét" alkotják "a teljes valóságnak, mivel sok elkövetőt elrejt és védelmez a hierarchia".
Potyognak a téglák a "hallgatás falából", lelepleződnek a pedofil papok, titokban eltussolja az ügyeket a Vatikán - napjainkban mintha egy Dan Brown-regény válna valósággá a szemünk előtt a katolikus papok által elkövetett szexuális visszaélések témájában. Tekintsük át, mekkora méretet is öltenek ezek az ügyek, vessünk egy pillantást az egyházi szabályozásra, a cölibátusra és a pápa esetleges felelősségére, valamint a visszaélések okaira.
A kétezres évek első papi pedofilbotránya az Egyesült Államokban tört ki a The Boston Globe-nak köszönhetően, 2002-ben. Az azóta napvilágra került esetek alapján azt mondhatjuk, a katolikus papság körülbelül egy százaléka érintett. A világon valamivel több mint négyszázezer katolikus pap szolgál, az Egyesült Államokban 4400 pap keveredett szexuális visszaélésekről szóló ügyekbe (a 109 ezer államokbeli papból), összesen 11 ezer esetben. Ehhez hozzácsapva az európai adatokat, körülbelül ötezer pap lehet érintett. Amerikában a püspöki konferencia megrendelésére készült aJohn Jay-jelentés, Írországban a Ryan-jelentés, és érdemes még megemlíteni Philip Jenkins amerikai szociológus tanulmányait is. A John Jay-jelentés szerint Amerikában a gyermekkori visszaélések 60 százalékát a családhoz közel álló rokonok, barátok, 30 százalékát közeli családtagok követik el. Írországban, egy konferencián Phil Garland, a dublini érsek tanácsadója szerint a lakosság 25 százaléka volt valamilyen gyerekkori szexuális visszaélés áldozata. Az ismert esetek 97 százaléka történt családi környezetben és 3 százaléka egyháziban. De Massimo Introvigne, neves olasz vallásszociológus, a CESNUR vallásszociológiai intézet igazgatója is érdekes összefoglaló cikket közölt
az Avvenire című olasz katolikus lapban. A tanárok, edzők és mások elkövetett visszaélések száma jóval magasabb, mint a papok által elkövetetteké (60 az 1-hez), de még a protestáns lelkészek is 2-10-szer több visszaélést követnek el, mint a katolikus papok. Németországban a pedofilügyek 0,3 százalékába keveredtek bele papok. Azaz a katolikus egyházban még mindig alatta marad valamivel a szexuális visszaélések száma az "átlagnak". Ez nem jelenti azt, hogy legyinthetnénk. A probléma nem kicsi, főleg egy olyan intézmény esetén, amely perszonalista, személytől személyig igyekvő világlátást tett a magáévá, ahol a személyes kapcsolatokra helyezik a hangsúlyt.
Pedofília és homoszexualitás
Természetesen más felekezetek adataival nem azért hasonlították össze a szexuális visszaéléseket elkövető katolikus papokról szóló statisztikákat, hogy másokat is bemártsanak. A dolog azért volt fontos, mert a protestáns lelkészek többsége házas ember. A pedofilbotrányok kiküszöbölésére és megoldására pedig sokan a cölibátus eltörlését tartják megoldásnak. Ugyanakkor a papok által elkövetett szexuális visszaélések áldozatainak 78 százaléka Amerikában 11 és 17 év közötti volt, és csupán 6 százaléka volt 7 évnél fiatalabb, 80 százalékuk pedig fiú. Európában is, úgy tűnik, a legtöbb visszaélés áldozata serdülő fiú volt, a serdülőkhöz való szexuális vonzódást pedig efebofiliának hívják, a pedofília a serdületlenekhez való vonzódást takarja. Persze ez most mellékes, a köznyelv nem tesz különbséget a kettő között, a lényeg nem is ez, hanem a homoszexualitás.
A Hittani Kongregáció ügyésze, Charles J. Scicluna az Avvenirének adott interjújában (magyarul itt) is rámutatott, hogy az esetek mintegy 60 százalékában azonos nemű fiatalok iránti vonzódásról volt szó, 30 százalékában ellentétes nemű személlyel folytatott viszonyról; a fennmaradó 10 százalékban beszélhetünk a szó szoros értelmében vett pedofíliáról. Egy amerikai tanulmány (K. Freund - R. I. Watson: The Proportions of Heterosexual and Homosexual Pedophiles Among Sex Offenders Against Children - An Exploratory Study, Journal of Sex and Marital Therapy 18) szerint homoszexuálisok körében háromszor nagyobb a hajlam a pedofíliára, és jóval nagyobb a hajlam a visszaeső magatartásra, mint a heteroszexuálisoknál. A visszaélésbe keveredett amerikai papok 90 százaléka homoszexuális volt. A jezsuitablog által idézett Wunibald Müller szerint az ilyen visszaélések elkövetői nem tudják elfogadni saját szexualitásukat, bajuk van az önismerettel, és érzelmileg sem érettek. Azaz a fő gond az éretlen homoszexuálisokkal van. Mindennek fényében mégiscsak van igazság Tarcisio Bertone bíboros, vatikáni államtitkár azon, sokat kritizált megállapításában, hogy összefüggés van a homoszexualitás és a pedofília között, még ha ez természetesen nem is kizárólagos.
Cölibátus és szexuális forradalom
A cölibátus mellett és ellen lehet érveket sorolni, mindenesetre úgy tűnik, hogy annak feloldása nem szüntetné meg a szexuális visszaéléseket. Több pap sem lenne, legalábbis nem sokkal; a pap- és lelkészhiány más felekezeteket is jellemez, a pápa pedig egy vele készült interjúkötetben a család és házasság általános leértékelésével, valamint a demográfiai válsággal köti össze a kérdést. Tegyük hozzá, pap és szerzetes nem ugyanaz, ha a papi cölibátust feloldanák is, attól még a szerzetesek ugyanúgy nőtlenségben és vagyonközösségben élnének, hiszen többek közt ezért szerzetesek. Ráadásul a cölibátus eltörlésével ha egyes problémákat megoldana is az egyház részben vagy egészben, kapna a nyakába újabbakat: feltűnnének a színen a váló és házasságtörő papok. Hans-Ludwig Kröber bűnügyi pszichiáter szerint pedig "hamarabb lesz valaki várandós egy csóktól, mint pedofil a cölibátustól". Ha megnézzük, hogy a papi szexuális visszaéléseket mikor követték el, újabb érdekességre bukkanunk. Túlnyomórészt ugyanis a hatvanas-hetvenes évekre esnek ezek az ügyek, és II. János Pál trónra léptével meredeken csökken a számuk. A hatvanas évek a szexuális forradalom, a nagy felfordulások ideje. Ekkor volt a II. vatikáni zsinat is, egy zsinat pedig mindig okoz némi bizonytalanságot, gyengeséget, mert kicsit olyan, mint az interregnum. Az ellenállás szele befújt az egyház ablakain is. A zsinat után, amikor az egyház még talán kicsit kereste az útját, nagy volt a lelkesedés és az eufória, és voltak, akik további reformokat és liberalizálást követeltek, sok pap és szerzetes hagyta ott hivatását, sok egyházi személy szembeszegült a tanítóhivatallal, a tekintéllyel, és ekkor gyűlt a por kánonjogi köteteken, mert az egyház törvényét a lelkipásztori tevékenység akadályának látták. Vonjuk le a következtetést: nem a sokak által követelt liberalizálás a megoldás. Hogy egy ilyen nyitás hová vezetne, az világosan látszik az anglikánokon, ahol a nők, párkapcsolatban élő homoszexuálisok pappá, püspökké szentelése, valamint az azonos neműek "házasságának" elismerése okozott szakadást, és ahonnan éppen ezen kérdésekben elfoglalt következetes álláspontja miatt térnek vissza Rómához a tradicionalista felfogású gyülekezetek.
A kánonjog és a hallgatás fala
A vádak szerint az egyház saját törvényei is hozzájárultak számos püspök azon vétkéhez, hogy elhallgatták a visszaéléseket, és csupán egyik helyről a másikra helyezték át az érintett papokat. Más vádak szerint mindehhez a Vatikán is asszisztált. Az egyházi jogszabályok mibenlétét szépen összefoglalta a Vatikáni Figyelő és a Magyar Kurír is, úgyhogy csak a legfontosabbakat jegyezném meg. A dokumentum, amelyre hivatkozni szokás, a Crimen Sollicitationis (CS), amelyet 1962-ben adott ki az akkor még Szent Offícium néven futó Hittani Kongregáció, Ottaviani bíboros vezetésével. De ide tartozik még a Sacramentorum sanctitatis tutela (SST) és a De delictis gravioribus (DDG). Szögezzük le: soha, egyetlen egyházi szabály sem tiltotta meg senkinek, hogy világi bírósághoz forduljon: világi jogi ügyekben a kánonjog egyszerűen nem illetékes. Legutóbb a Vatikán föl is hívta erre a figyelmet a honlapján közzétett útmutatóban . A brit katolikus egyház minden évben nyilvánosságra hozza, mennyi ilyen gyanúsítás volt, azokat pedig jelenti a rendőrségnek. Ilyet egyetlen más szervezet sem csinál. Amúgy a brit papok 0,4 százaléka ellen merül föl vád, és még kevesebbet találnak bűnösnek.
Vannak országok, amelyekben az állami törvények értelmében a püspököknek kötelességük jelenteni ezen eseteket. Bizonyára voltak olyan püspökök is, akik nem jelentették fel a vétkes papokat, noha törvényileg kötelező lett volna ezt megtenniük. Ahol ilyen kötelezettség nincs, ott az a gyakorlat, hogy inkább az áldozatokhoz fordulnak, hogy ha akarják, tegyék meg a rendőrségi feljelentést. A püspöknek itt a felelőssége abban áll, hogy elhárítsa a veszélyt és az adott pap ne követhessen el több visszaélést. Az természetes, hogy az egyház nem veri nagydobra az ilyen eseteket: valószínűleg az áldozatok sem arra vágytak és vágynak, hogy sajtószenzáció legyen belőlük, hanem hogy az egyház és a világi hatóságok kivizsgálják az ügyüket és kapjanak megfelelő elégtételt. A szélesebb nyilvánossághoz való fordulásra akkor volt és van szükség, amikor a püspök nem hajlandó megtenni a szükséges lépéseket. A személyes mulasztások és a túlzott óvatoskodás persze nem tagadható számos esetben, ez az egész botránysorozat egyik fő problémája. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ha egy papot pedofíliával vádolnak meg, még ha a vád alaptalan is, az életben nem mossa le magáról a bélyeget. És van olyan is, hogy valaki csak anyagi előnyökért vádol meg egy papot pedofíliával.
Eltussolta-e a pápa és a Vatikán a pedofilügyeket?
Most épp azt a pápát támadják, aki talán a leghatározottabban lépett föl a pedofil papok ellen. Pedig még a Hittani Kongregáció vezetőjeként ő dolgozta ki a 2001-es, szigorúbb eljárási szabályokat a vétkes papok ellen, ő a szerzője a már említett DDG-nek, és ő állt a II. János Pál által kiadott SST mögött is. Érdekes, hogy épp ezeket a szigorúbb szabályokat szokás felhozni mint annak bizonyítékait, hogy az egyház megtiltotta volna az áldozatoknak, hogy a világi hatóságokhoz forduljanak.
Korábban a kánonjog 16 éves korig elkövetett szexuális visszaéléseket nevezett pedofil bűncselekménynek, azonban ezt a korhatárt Ratzingerék felemelték 18 évre, az elévülés idejét pedig ötről tízre úgy, hogy azt a 18. életév betöltésétől számítják. Számos országban a világi törvények 14 évben határozzák meg ezt a kort (de van, hogy felfüggesztik az elévülést).
A szexuális visszaélést elkövető papok ügyeinek kivizsgálása az ezredfordulóig helyi szinten folyt, a püspökre volt bízva, fellebbezés esetén másod- vagy többedfokon a Rota Romana, a Szentszék rendes fellebbviteli bírósága tárgyalta az ügyet. Ellenben ha a szentségek kiszolgáltatásával kapcsolatban követték el, azaz például gyónás ürügyén (erről szól a Crimen Sollicitationis), ekkor Róma (a Hittani Kongregáció) volt az illetékes, nem a püspök. Ma már azonban éppen Ratzingernek köszönhetően minden ilyen ügyet jelenteni kell a Hittani Kongregációnak, így az felügyelni tudja az eljárást, amit így nem lehet elaltatni. A HT a gyakorlatban általában az eljárás gyorsításának érdekében visszautalja az ügy kivizsgálását az egyházmegyének, és szükség esetén segítséget nyújt (például képzett kánonjogászokat küld).Aztán 2005-ben Ratzinger volt az, aki megszigoríttatta a szemináriumi felvételit, kifejezetten megtiltván homoszexuálisok felvételét (ami persze kiváltotta az emberi jogi aktivisták haragját). Joseph Ratzinger ezek mellett a gyakorlatban is bizonyított. Az amerikai püspöki kar és Levada bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa szerint Ratzinger segítsége nélkül számos elbocsátott pedofil pap ma is szolgálna. A legkényesebb ügy kétségkívül Hans Hermann Wilhelm Groër bíboros, Bécs volt érsekének (1986-1995) esete. A 2003-ban elhunyt érseket úgyszintén az ellene felmerült, húsz évvel korábbi szexuális visszaélésekről szóló vádak miatt kényszerítette a Szentszék lemondásra egy pápai vizsgálat után. Amint azt Groër utódja, Christoph Schönborn bíboros az osztrák tévében
felidézte, a "páncélkardinálisnak" ez nem volt elég, és a Hittani Kongregáció prefektusaként szabályos egyházi büntetőeljárást kívánt volna indítani a bíboros ellen, azonban nem érte el célját.
A 2008-ban elhunyt Marcial Maciel atyával, a Krisztus Légió kongregáció alapítójával szemben XVI. Benedek lépett fel, amikor a mexikói papot azzal gyanúsították meg, hogy a rend zaklatta a rend növendékeit, és napvilágot látott, hogy kettős életet élt, családja van.
XVI. Benedeket három ügyben gyanúsították meg azzal, hogy ő maga is elkent volna ilyen ügyeket, ami már csak azért is visszatetsző lenne, mert épp ő hirdetett zéró toleranciát az ír egyházat megrázó botránysorozat kapcsán. Az első vád úgy szólt, hogy még münchen-freisingi érsekként egy, az egyházmegyéjébe pedofil papot lelkipásztori szolgálatra küldött. Mint aztán kiderült, a vád hamis, Ratzinger érsek gyógykezelést kért a papnak, helynöke azonban tudta nélkül nem tett eleget kérésének. A pap ellen így sem merültek fel újabb vádak Ratzinger érseksége alatt, a helynök, Gerhard Gruber azonban vállalta a felelősséget tettéért (később aztán úgy nyilatkozott, nyomásra tett így, de ez azon a tényen nem változtat, hogy valaki semmibe vette az érsek akaratát).
A második vád úgy szólt: Ratzinger bíboros még a Hittani Kongregáció vezetőjeként segítette volna eltussolni egy milwaukee-i pap pedofilügyeit, mivel nem fosztotta meg papságától, azaz nem laicizálta. A New York Times az általa előkotort ügy dokumentációját is közölte. Igen ám, csakhogy ezekből a dokumentumokból épp az ellenkezője rajzolódik ki, mint azt meg is írta a New York Timesnakadott válaszában Raymond J. de Souza (valamint közleményében Federico Lombardini szentszéki szóvivő és a Magyar Kurír is).
Az egy wisconsini süketek intézetében dolgozó Murphy atya az ötvenes-hetvenes években molesztált gyermekeket. Több áldozata még akkor feljelentést tett ellene, azonban a világi hatóságok valamiért ejtették az ügyet. Másrészt a helyi érseknek még akkor lett volna módja kánonjogi eljárást indítani, azonban ezt nem tette meg. A gyónás keretében elkövetett visszaélések kapcsán pedig csak húsz év késéssel fordult a Hittani Kongregációhoz. A Szentszék szerint ekkor már a szabályos egyházi peres eljárás lefolytatása nehézségekbe ütközött volna, ezért adminisztratív büntetőintézkedéseket javasolt, azzal a feltétellel, hogy Murphy atya elismeri vétkeit, különben elbocsátják. Ebből viszont a vádlott halála miatt nem lett semmi.
Végül legutóbb az Associated Press vádolta azzal a pápát egy általa aláírt, 1985-ös levélre hivatkozva, hogy az egyház jó híre miatt vonakodott laicizálni egy pedofil papot. A többi irat azonban bebizonyította, hogy nem erről volt szó. Stephan Kiesle, a nyolcvanas években pedofilügyekbe keveredett pap maga kérte a papságból való elbocsátását és a cölibátus alól való felmentését. A laicizálás a helyi püspökhöz, a nőtlenségi fogadalom alóli felmentés a Szentszékhez tartozott. Ratzinger bíboros ez utóbbira írta csak, hogy további megfontolást igényel, az egyház általánosabb érdekeinek figyelembe vételével (a cölibátus intézményének védelme), hiszen a kérelmező még nem érte el az ilyen ügyekben bevett gyakorlatot jelentő 40 éves korhatárt (két év múlva, amikor elérte, felmentették).
Végezetül jegyezzük meg: az említett, magát nem hívő lutheránusnak valló Hans-Ludwig Kröber kriminálpszichológus a Cicero című jogász szaklapban vele készült interjúban kijelentette
: a vatikáni püspökök csoportja volt "a legjózanabb és legfigyelmesebb" azok közül, akiknek valaha beszélt a szexuális zaklatásokról. És Böjte Csabával együtt feltehetjük azt a kérdést is
: mikor és ki fog ugyanekkora hévvel foglalkozni a papok túlnyomó többségével, az önfeláldozó szerzetestanárokkal és lelkipásztorokkal?
: a vatikáni püspökök csoportja volt "a legjózanabb és legfigyelmesebb" azok közül, akiknek valaha beszélt a szexuális zaklatásokról. És Böjte Csabával együtt feltehetjük azt a kérdést is
: mikor és ki fog ugyanekkora hévvel foglalkozni a papok túlnyomó többségével, az önfeláldozó szerzetestanárokkal és lelkipásztorokkal?
Sinéad O'Connor, ír katolikus énekesnő cikkét a témábanjúnius 15-én közöltükForrás: http://www.komment.hu/tartalom/20100526-velemeny-ratzinger-tette-a-legtobbet-a-papi-pedofilia-ellen.html?cmnt_page=1
