Dulai Sándortól kaptam az ímélt, a
Szent István Egyetemről. „Szomorú hírt küldök: Cselőtei
professzor úr halálhírét. Jó és bölcs ember volt -
emlékezzünk szeretettel rá!” - fűzte hozzá Jolánkai
Márton nekrológjához a MÖF alelnöke. „Vannak emberek,
akiknek a halálával egyszerűen nem számol az ember, olyan
örökifjú energiákkal élnek. Cselőtei László számomra ilyen
volt. Az egyetemen rengetegszer ültem a szobájában, sokszor hívott
magához egy-egy érdekes témáról beszélgetni, amirõl éppen
gondolkozott. Hányszor kérte a véleményemet! Mindig érdekelték
az én szabálytalan megközelítéseim. Szerettem a történeteit,
régi gazdálkodási, politikai emlékeit. Épp a napokban kerestem
elő könyvtárunk polcairól a Pölöskei Ferenc szerkesztésében
2002-ben megjelent "A falukutatás fénykora" című könyvet. Az ennek anyagait szolgáltató konferenciára is ilyen
beszélgetések sorával készültünk föl, szinte együtt.
Szerettem. Valóban úgy van, ahogy írod: jó és bölcs ember volt.
Utódnevelő fajta, ahogy Jolánkai Marci fogalmaz a nekrológban.
Sokan fogjuk őrizni az emlékét.” – írtam vissza elsõ
reakcióként.
Másodikként este fogtam „A
falukutatás fénykora 1930-1937” című, 2002-ben kiadott
könyvet és elolvastam „Falukutatás-tudomány-agrártudomány” című előadásának megjelent változatát. Közben végigéltem vele
azokat a beszélgetéseket, amelyeket szobájában folytattunk a
Kárpát-medence ősvízrajzi térképe alatt. Nekem, a javakorú, új
és újabb szakmai kapcsolatokban élő férfiembernek némely dolog
az öregember monomániájaként tűnt föl. Most a hatvanasokba
fordult öregedőnek már egészen más volt a folytonos visszatérés
a rákospalotai szülőföld „főváros-alatti” földélményeihez,
paraszti tanulságaihoz, egyetemistakori cselédtalálkozásaihoz, a
táj- és népkutatók impozáns névsorához. Már sokkal inkább
a hűséget idézte bennem, amely oly ritka madár lett az
„érvényesülés” világában. A hűség az útnak indítókhoz,
a jót akarókhoz. A hűség azok jövőjéhez, emberi-tudományos
alakulásához, akiknek ugyanezen az úton kéne haladniuk, mert jó
célhoz kell érniük.
Most éreztem meg igazán az
utódnevelő, bölcs ember szeretetét mindazok iránt, akiktől ezt
remélte. Akiknek mindent át akart adni gazdag élete tudásából,
hogy az úton ez kísérje őket. És óvja a taníthatatlanok
bűnétõl: attól, hogy ugyanúgy szenvedjenek vereséget népük
nevében, ahogy az már előttük járókkal történt. Agráros
szaktudós társai számára is útmutató erejű példa volt, ahogy
a „föld népéhez”, a faluhoz, a vidékhez viszonyult. A
technológiák, termésátlagok mögött látta az embert, a
közösséget, a kultúrát. Ha valakitõl, tőle nem volt idegen,
hogy az agrártudományi egyetem a földtudások köré
szerveződő vidéktudományi egyetemmé váljon. Ha
valaki, ő pontosan értette, hogy személyemben mit keres egy
ilyeneket mondogató parasztbölcsész az agráros felsőoktatásban.
Hogy a kultúrökológus azért kapcsolja össze a földet és a
kultúrát, mert összetartoznak. Ő értette, hogy a kultúratan nem
bölcsészet, hanem a legfontosabb környezettudományok egyike.
Falukutató tanulmányában a vidék
agrárjövőjét tervezõ mindenkoriak számára figyelmeztető erővel emlékeztet a Bacon-t idéző Kovács Imrére, aki a vidéki
Magyarország reálpolitikusaként vallotta, hogy „A tények
ismerete nélkül kuruzslás a politika!”. A mai vidékpolitikai
tervezés számára így összegez: „A falukutatással feltárt
helyzet leírása tehát az esetek többségében elemzéssé, az
okok feltárásává fejlõdött, majd keresve a kibontakozás útját
cselekvési programmá formálódott.”
Emberi intelligenciája nem engedte,
hogy részt vegyen a rendszerváltás utáni „kicsinálós”,
mindinkább személyes és tudományos megsemmisítésre menő „elvharcokban”. A békíthetetlen konfrontacionistáknak is
türelmesen mondogatta példabeszédszerű életpéldáit. Azzal a
türelemmel, amelyik mögött az az alázatos hit áll, hogy „Akinek
füle van, hallja meg!” Akiből a másra figyelő szeretet
hiányzik, az, ha sajnálatra méltó is, aligha menthető meg a maga
okozta sorstól. Ez a szeretet bölcsessége: bár minden ember
társunk, azoknak kell szentelnünk javainkat, akik azt valóban jóra
is képesek fordítani. Köszönünk Téged az Élet Urának,
professzor úr! Azzal a békével nyugodj az örökkévalóságban,
amelyet ezen a világon közöttünk terjesztettél.
Győri-Nagy Sándor
kultúrökológus
a SZIE MKK KTI egykori Kultúrökológiai
és Környezeti Kommunikációs Tanszékének
volt tanszékvezetõ egyetemi docense
Kiskunmajsa, 2012. március 3.
Kapcsolódó:
