Amikor még megvolt
Körös kanálisa, a nádtengerrel, meg a Kismuki nyomvonalával
gyakran és szívesen fogtunk halat.
Vízállástól függően más és más módszert alkalmaztunk. Ha a poshadó kanális vize már csak combközépig ért, és az ájult nyári nap repedtre szikkasztotta a Körös partját, előkerültek a Kistemető melletti „rosszvasasból”, a bodzabokrok tövéből „megmentett” feneketlen vödrök, lábasok és az utcabeli kölykökkel kotláztunk estékig.
Az avatatlanok kedvéért: módszeresen letapogattuk a meder alját.
Klottgatyákban, csatárláncban. Időnként üvegbe, vasba léptünk, és mindig akadt sodort cigaretta, aminek parazsával le lehetett égetni a vádlinkra vagy a lágyékunkra tapadt piócákat. A kotlákba rekedt halak büdösek, iszapszagúak voltak. Általában a Kűlyuk mélyebb vizénél visszaengedtük őket. Nagy ritkán a hitványabb példányokat hazavittük a macskáknak.
A zsákmányszerzés öröme volt a lényeg. Elejteni, megfogni. Ősi emberi virtus.
Aztán meg szabadon engedni - valaminek az életet, a szabadságot visszaadni: ősi emberi gesztus.
Hisz nemessé tesz minden olyan cselekedet, ami az önzetlenségről, a gyengébb megsegítéséről szól.
Az emberi lélek bonyolult.
Időnként
meghökkentő dolgokat produkál. Alkalomadtán eggyé tud válni a
természettel, lélegző, megértő és jó szándékú része a
Mindenségnek, hogy a következő pillanatban romboló dühvel
pusztítson mindent, beleértve önmagát is.
Nagy talány
vagyunk.
Később, ahogy csöpörödtünk már mogyoróbot, vagy
bambusznád pecákkal indultunk a Slajchoz, a Sárga- meg a Piros
Árokhoz. Apám mutatta meg, miként kell a gilisztát a horogra
fűzni. Az idősebb cimboráktól a pecás trükkökkel,
tapasztalatokkal lettem gazdagabb. Fogtuk az apró keszegeket,
napkárászokat, durbincsokat. Ezeregy módon hívják a tenyeresnél
nagyobbra nem növő fajtákat. Igénytelenségüknél csak a
szaporaságuk a bámulatra méltóbb. Ha tiszta vízből származnak:
jól beirdalva, roston sütve laktatóak és jóízűek, akármi a
nevük.
Gyerekkori akvarista szenvedélyem is az ilyen semmi kis halak révén szökkent szárba.
A Körös tocsogóiban ezerszám nyüzsögtek a mutatóujjnál nem nagyobb ezüstkárászok. Marékkal mertük és dobáltuk valamennyit vissza a kanális biztonságába. Dunsztos üvegben egy tucatot hazavittem. Hónapokig elvoltak a konyharuhák kifőzésére használt ormótlan vaslábasban. Prézlivel, kenyérdarabkákkal etettem őket. Hínárt szereztem nekik. Legvégül a szomszédom megszánt és ideadta félszáz literes akváriumát. Utána hosszú évekig bíbelődtem velük. Az ezüstkárászok hálás népségnek tűnt, jól megfértek a puccosabb, egzotikus halfajtákkal: a neon- és vitorláshalakkal, guppikkal, meg a jóég tudja honnét származó tarka példányokkal.
Mindeközben sűrűn-sűrűn elbicikliztünk a héthatárba pecázni, új helyeket fölfedezni. Megesett, hogy mögöttünk zakatolt el Horgos irányába a gőzös. Az égett szén füstje hosszan érződött az alkonyi párában. Néha a sínbusz ezüstjét verte vissza a lemenő nap fénye. Megbámultuk mindkettőt. Csodálatos látvány volt. Akárcsak a fölnőttek drága, általunk vágyott csillogó horgászfölszerelései. Teleszkópos, üvegszálas botok. Állítható orsók, krómozott tárcsákkal: megannyi technikai bravúr! És a csalik, amelyek egyenként is remekbe szabott műalkotásoknak tűntek az élénk színeikkel, az eredeti rovart utánzó műszárnyakkal, szöszmösszel. Tápok, kiegészítők! Férfias gumicsizmák! Kihúzható nyelű szák, összecsukható kemping-zsámoly, dobozba zárt horog-készlet képezték vágyaink netovábbját.
Mit nem
adtam volna egy terepszínű zsebes nadrágért!
Az első,
méretesebb fogásom egy kilós cigányponty volt. Aznap voltam
tizenhárom éves. Különös születésnapi ajándéka volt a
sorsnak.
A bambusznyél vége patkó alakban meghajolt, megfeszült a damil, a szívem meg majd kiugrott a helyéről, míg a botot görcsbe meredve tartottam. Attól féltem, hogy elszakad a zsineg, vagy eltörik bot. Amint emeltem kifelé, a cigányponty mélybarna hátán megcsillant a napsugár. Vizet fröcskölt, fickándozott. Nevettek, lapogatták a hátamat a mellettem állók. A hal a krumplis-zsákba került. Remegtem minden ízemben, ám kisvártatva a hirtelen bennem elterülő örömöt és megelégedettséget fölváltotta egyfajta szomorúság. Ma sem értem, pedig sokat gondolkodtam rajta. Benne maradt a kezemben a hal vergődése, a zsineg végén rángó test kétségbeesett küzdelme. Most is itt van. Olykor álmomban is elő-elősejlik. Látom azt a tátogó pontyot. Szagát és a kanális fülledt levegőjét az orromban érzem, gyöngyözik a homlokomon a víz, mint éppen három évtizeddel ezelőtt azon az emlékezetes nyári délutánon. És remeg, vibrál a kép, akárha annak a napnak a horizontra slingelt délibábját látnám. A kánikulában moccanatlan álló nádbugákat, meg a békalencséből szőtt, vízen lebegő rongyszőnyeget. Semmi nem változik.
Megmagyarázhatatlan. Azóta
nem pecáztam.
Egyszer egy király - mikor még gyermek volt - éjszakára kinn rekedt az erdőben. Bolyongása közben egy látomása támadt. Egy kelyhet pillantott meg a világosságban, a Szent Grált az isteni kegyelem jelképét. De a király ekkor már gőgös és elhivalkodott volt, és csak a hatalom jelképét látta benne. Úgy érezte, hogy elég erős ahhoz, hogy az övé legyen. Ezért utána nyúlt a kehelynek, de az eltűnt, a tűz viszont rettenetesen összeégette a kezét. Ahogy a király megöregedett sebei úgy mélyültek, és már nem tudott szeretni és szeretetet elfogadni. Egyszer az öreg király magányosan ült a palotában, s egy bolond tévedt arra. A bolond híven önmagához nem vette észre, hogy király, csak egy magányos beteg embert látott.
Megkérdezte őt:
- Miért vagy szomorú?
Mire a király azt felelte:
- Szomjas vagyok és innék egy pohár vizet.
A bolond átnyújtott egy pohár tiszta vizet a királynak. Akinek - amint megitta a vizet - begyógyultak sebei a kezén, és megpillantotta kezében a Szent Grált, amit egész életében keresett.
- Hol találtad meg? - kérdezte a bolondtól.
- Én csak azt láttam, hogy szomjas vagy és inni adtam neked. - felelte a bolond.
Pósa Károly
(az Arthur király legendakör meséje)*
