„Előrelátó vagy de mégis
nézz Uram a hátad mögé is
ott is lakoznak
s örülnének a mosolyodnak.“
(Kányádi Sándor: Isten háta mögött)
Mélyszegénységéről ismert
szülőfalumban, amit én csak kis magyar gettónak szoktam mondani
(bár van egy olyan sejtésem, hogy már nem sokáig híreskedhetek
vele, mert egy szempillantásnyi idő sem kell hozzá
és vérbeli cigány falu válik belőle), legalább egy tucat
olyan ház található, amelyben évek/évtizedek óta nincsen
villanyáram. Három idős embert közelről
ismertem az úgynevezett Szőlősoron, akik egy-egy düledező
viskóban éldegéltek. Egyes-egyedül. Az egyetlen lakható és
fűthető, koromfekete falú, földes szobájukban gyertyával
pilácsoltak, bádoglavórban tisztálkodtak, és udvari reterát
híján műanyag vödörbe végezték a dolgukat. A kicsit is, meg a
nagyot is.
A mindig savanyú ábrázatú,
csontsovány Jóska bácsi volt az első, aki egy tél végi napon
jobb életre szenderült. Ő permanens közelharcot vívott az
elemózsiáját rendre megdézsmáló egerekkel, és aki a gyújtósnak
szánt aprófával valósággal beborította a sparhelt rozsdamarta
platniját, hogy ne füstöljön az orrán-száján át bukátoló,
huszonhét nyarat megért, halványzöld fűtőalkalmatosság. Aki
csak egyszer is hallotta őt begyújtás közben, méltán hihette,
hogy nem is kartonpapírral meg (lim-lom) fával tüzel, hanem
mindenféle válogatott káromkodással. Egy bölcs mondolatáról,
amely szerint az Isten azért alkotta meg a fingot, hogy a süketek
is élvezhessék, mindenképpen emlékezetes marad a
számomra. Meg arról is, hogy az újsütetű
„gondozói“, talán
még ki sem hűlt rendesen a holteste,
máris a magukévá
tették a karácsonyi ajándék gyanánt kapott, vadonatúj
sparheltjét. Pedig annak egészen másmilyen sorsot szánt az
adományozója. Úgy tervezte, hogy Jóska bácsi halála után majd
egy másik ágrólszakadt, szerencsétlen embert fog boldogítani. A
kapzsi és faszarági házaspár azonban
pillanatok alatt kiürítette az
egerek által keresztül-kasul összefurkált, romos kis házat. Keresték az öregember
összekuporgatott krajcárocskáit. Pedig még egy
csomag zsilettet vagy egy doboz gyufát sem adtak ingyen neki, amikor
szombat reggelenként eltántorgott az egysaroknyira lévő boltjukba
két barna vekniért. Egyetlen karácsonykor sem kapott semmit. Még
a sírjára sem…
Karcsi bácsinak
nem kellett volna sorsszerűen egymagában
tengetnie az életét. Felesége is, lánya is volt. Csak éppen
ajtót sem nyitottak rá évtizedeken át. Felőlük akár éhen is
halhatott volna. Szerencsére a faluban működő egyik kisegyháznak
a vezetője tudomást szerzett róla, és megsajnálta az ágyban
fekvő beteget. Az ő indítványozására történt az, hogy a
gyülekezetből az egyik cigánygyerek szinte naponta meglátogatta.
Ennivalót vitt neki, télen pedig bemelegítette a barlangszerű
szobácskáját. A családjáról, a tehetős rokonairól soha nem
volt képes beszélni. Ha felemlítették őket, heves tiltakozásba,
kiabálásba kezdett. Azok szintúgy.
Karácsony ide, szeretet ünnepe oda,
hallani sem akartak az öregember felől. Még csak ne is említsék!
Még a nevét sem! Azt is letagadják, hogy valaha ismerték.
Haszontalan volt világéletében. Nem lehet vele sehogyan sem zöld ágra vergődni.
Karcsi bácsinak is legfeljebb csak a
gyermekkorából voltak karácsonyi emlékképei.
Az üszkösödésnek indult lába meg a
legyengült szíve vitte el ezen a tavaszon. Ravatalánál csak
idegenek álltak. Temetése után azonban hamarosan megjelentek a még
megmaradt ház omladozó falai között a rég nem látott rokonok.
Rögtön eszükbe jutott, hogy hol is lakott az öreg…
Amikor Jani bácsi rosszul lett, egyik
barátja elvezette a magánorvosi rendelőbe. Máshová nem is
mehetett, mert nem volt betegkönyve. Mivel azonban a vizsgálati díj
teljes összegét nem tudta kifizetni, letétben otthagyta a személyi
igazolványát. Amikor néhány hónappal később jelentősen
megromlott a látása, a volt élettársa rábeszélte, hogy
forduljon ismét orvoshoz. Az asszony elment az igazolványért, az
orvos azonban kikötötte, hogy csak akkor adja ki a kezéből, ha
már kifizették a tartozást. A nő megígérte, hogy ha majd
pénzhez jut, két részletben törleszti azt. A doktornak viszont
nem felelt meg ez az ajánlat. Akkor az asszony azt találta ki, hogy
otthagyja cserében a saját személyijét, csakhogy elvihesse
Janiét, hogy mielőbb egészségügyi könyvecskét nyithasson a
számára. Az orvos viszont kijelentette, hogy majd akkor jöjjön
megint, ha már egyben lesz a pénz. Végül baráti segítséggel
megoldották. Jani kórházba került, és kiderült, hogy egy
daganat miatt el kell távolítani az egyik szemét. Ez meg is
történt. Műszemet azonban nem kaphatott, mert arra már nem
futotta, hogy Belgrádba elutazzanak. De a lényeg az, hogy Jani él.
Egy lepusztult ház jéghideg szobájában. Mert sparheltje, kályhája
az nincsen. Az Isten ege alatt, az udvar egyik szegletében eszkábált
össze magának téglából valami tábori tűzhelyfélét. Ott főz.
Amikor éppen van mit.
Jani bácsinak most volt egy kis
karácsonya. Ugyanis a helybeli Caritas csoport vasárnap meghívta
ebédre. (Száz személyre készítettek ételt. De talán kétszer
annyi adag is elfogyott volna.) Az egytálétel után még tortát és
üdítőt is kapott. És amikor távozáskor illedelmesen mindent
megköszönt, valami különös csillogás volt a szemében. Abban az
egy, megmaradt szemében…
Szabó Angéla
