Margit Zoltán

2012. június 15., péntek

Kell-e tudnia egy tízévesnek Nagy lmréről?


Az olyan „elvetemültek”, mint amilyen én magam is vagyok – csak éppen a velem szemközti, a velem ellentétes oldalon állnak –, most biztosan felhúzzák a szemöldöküket és a homlokukat ráncolják, mondván hangosan, hogy: „Persze, hogy kell! Micsoda buta kérdésfelvetés?! Erről az emberről mindenkinek tudnia kell, és ez nem is egyszerűen csak alapműveltség meg illem dolga, hanem egyenesen hazafias kötelesség. És minél korábban szerez erről tudomást egy magyar gyerek, annál dicséretre méltóbb.” Ami persze a koraérett, a nem átlagos, hanem rendkívüli képességű tanulók esetében nyilván így is van, csak hát a nagy többségről pontosan tudjuk, hogy az bizony NEM ILYEN. 

A napokban a kezembe került a Természet és társadalom az általános iskola negyedik osztálya számára című tankönyv. Átlapozva, bele-belefeledkezve igencsak érdekes és továbbgondolásra érdemes mondatokra bukkantam. Például A világörökség kincsei című leckénél az jutott eszembe, hogy alighanem világökörség a mai tízévesek buksijába beletuszkolni/belegyömöszölni az alábbi világhírű földrajzi nevezetességeket (de döntse el ki-ki maga, hogy így van-e): altamirai barlang, Sixtus-kápolna, Studenica, Fehér angyal, Dubrovnik,  „Fürtös” ember, Parthenon, Agai Sophia. 

Aztán a magyar és a szerb nép történelemére vonatkozó anyagrészeknél hosszasan el is időztem. Még az is átvillant az agyamon, hogy elengedhetetlenül szükséges-e Stefan Nemanját Nemanya Istvánra úgymond „magyar(os)ítani”. (Kell-e ugyanezt tennünk a világ egyik legismertebb színésznője, Liz Taylor esetében is? Például. Mondjuk-e őt erőnek erejével Szabó Erzsinek?)

Rögtön az első pillantásra kiderült, hogy a negyedik osztályos tanulóknak nem csupán Nagy Imréről meg Josip Broz Titóról illik tudniuk, hanem sok egyéb ismert és meghatározó szereplőjéről is a mi történelmünknek. Első nekibuzdulásomban (és felindulásomban) rögtön össze is számoltam, hogy hány nevet is lenne ajánlatos és ildomos megjegyezniük az épp csak 10 esztendős gyerekeknek.  A magyarság nagyjai, kiválóságai közül (ha pontos a számlálásom) 24 nevet, a szerbség dicső múltjából pedig 16 nevet. Egy kicsit hosszú lajstrom következik, de mindenképpen érdemes/érdekes felsorolni ezeket a személyeket. Az egyik lista (a 24 magyar nevet tartalmazó) magától értetődően Árpád vezérünkkel kezdődik és ekképpen folytatódik: Géza fejedelem, Vajk, István, Károly Róbert, Luxemburgi Zsigmond, Hunyadi János, I. (Szent) László, Mátyás király, I. Ferdinánd, Bethlen Gábor, Dobó István, Zrínyi Miklós, II. Rákóczi Ferenc, Vak Bottyán, Mária Terézia, Gróf Széchenyi István, Kossuth Lajos, Kiss Ernő, Horthy Miklós, Gróf Bethlen István, Tildy Zoltán, Nagy Imre, Kádár János. Most ha a tükörbe nézek és megkérdezem magamtól, hogy kedvem támadt-e egy kicsit gonoszkodni, akarok-e a névsorban mazsolázni, a kákán csomót keresni (és találni), melyik névbe szándékozom úgymond „belekötni”, akkor az lesz a válasz, hogy: igen. Mert több úgymond vitatható „határesetet” vélek felfedezni. Az rögtön szembetűnő, hogy a mérce azonos, tehát egyazon „vékával mérték” mindkét nép fiainak jelentőségét. Ez nagyjából azt jelenti, hogy mindegyikükről megtalálható egy fénykép és tömör, néhány soros ismertető, alapinformáció. Az életéről, a tevékenységéről, a munkásságáról, a történelmi szerepéről és jelentőségéről.

Akkor most szemtelen és pimasz módon kötekedem, mert azt merészelem megkérdőjelezni, hogy okvetlenül szükséges-e BÁRMIFÉLE ismeretekkel rendelkeznie egy, a kilencedik életévét éppen csak betöltött gyereknek Vak Bottyánról, I. Ferdinándról vagy éppen Tildy Zoltánról? Mert mi van, mi történik akkor, abban az esetben, ha úgy végzi el a nebuló az általános iskola negyedik osztályát, hogy ezek a történelmi személy(iség)ek mégiscsak és egyszerűn, magától értetődően kimaradnak az életéből? Éri-e őt ezáltal valamiféle behozhatatlan lemaradás vagy pótolhatatlan veszteség? Meg merem kockáztatni a kijelentést, hogy: NEM. Egyáltalán nem éri. Ettől és e nélkül még vígan lehet kitűnő diák, játszva megnyerhet egy „töriversenyt” is, sőt könnyűszerrel még akár az év tanulója is válhat belőle. Vagy nem?

Most pedig következzenek a másik nép történelmének kulcsfigurái (a 16 nevet tartalmazó felsorolás): Nemanya István – Stefan Nemanja, Elsőnek Koronázott István – Stefan Prvovenčani, Rastko Nemanjić – Szent Száva, Nemanyity Dusán István – Stefan Dušan Nemanja, Lázár fejedelem (knez Lazar Hrebeljanović), Stefan Lazarević despota, Đurađ Branković despota, III. Arsenije Čarnojević pátriárka, Dositej Obradović, Vuk Karadžić, Miloš Obrenović, I. Péter (Petar I Karađorđević), Gavrilo Princip, Sándor király (Aleksandar Karađorđević), Josip Broz Tito és Dragoljub-Draža Mihailović. E tekintélyes névsorban vajon ki lehet a leggyengébb láncszem? Đurađ Branković? Vagy Draža Mihailović talán? Lehetne ezzel kapcsolatban vitát nyitni. És minden bizonnyal érdemes is lenne.
Bármennyire szeretném, nem tudom megkerülni a szóban forgó tankönyv szerzői hármasát: Dr. Biljana Treblješanin, Biljana Gačmanović és Ljiljana Novković. A magyar történelemre vonatkozó tananyagot Pál Tibor mgr. válogatta és állította össze. 

Mivel kíváncsi voltam egy másik kiváló történész (és ráadásul gyakorló történelemtanár) véleményére is mindezzel kapcsolatban, megkérdeztem a szabadkai Mészáros Zoltánt, hogy ő mit gondol minderről. Íme: –  Először is nem kell mindent tudniuk a gyerekeknek, de az jó, ha találkoznak ezekkel a nevekkel. Hogy mi kerüljön bele egy-egy tankönyvbe, azt a törvényalkotó maga dönti el, a saját szempontjai és elvárásai szerint, és a végén az elkészült tananyagot az is bírálja el. Ennek a tantárgynak az oktatása nálunk olyan, hogy az általános iskolai tanévek alatt gyakorlatilag kétszer is végighaladunk a történelmen. Ez pedig azt „eredményezi“, hogy mire másodszor is sorra kerül ugyanaz az anyagrész, addigra a diákok már alig emlékeznek valamire az egyszer már tanultakból. Az én tapasztalatom olyan, hogy amikor eljutnak a középiskolába, akkor már szinte nincs is mire építkeznünk, hanem mindent elölről kell kezdenünk. Az általános iskolák nagy többségében úgy adják elő a kollégák ezt a tantárgyat, hogy nem tanítják meg a gyerekeket a tankönyv használatára. Ehelyett inkább lediktálják az anyagot, és az órán lejegyzettek felmondását követelik vissza. Ez szerintem nagyon helytelen. Tanulni igenis a könyvből kell és legfeljebb csak vázlatot szükséges íratni, emlékeztetőül vagy esetleg kiegészítésképpen. A középiskolába úgy érkeznek meg a diákok, hogy nemritkán komoly szövegértési gondjaik is vannak. Én a Kosztolányi Dezső Gimnáziumban tanítok, és ez még nálunk is előfordul. Éppen most végeztem egy felmérést a tanítványaim körében. Az érdekelt, hogy szerintük milyen az a tananyag, amelyiket szeretik, melyik a kedvencük. Az derült ki, hogy általában a rövid leckéket kedvelik, azokat, amelyeket jól tagoltak, amelyek könnyen átláthatóak, amelyekben nincsen túl sok információ, amelyek kevés adatot (nevet és dátumot) tartalmaznak.

Hogy a szövegértés terén bizony komoly gondok vannak a kréta körül – akár már negyedik elemiben is (!) – arra igen nagy tételben mernék fogadást kötni. Ugyanis nem hiszem, hogy a 10 éves gyerekek többsége pontosan tudja, mit jelentenek, mit takarnak a következő (tananyagból, tankönyvből kiragadott) fogalmak: alkotmány, alaptörvény, nemzetközi államhatárral körülhatárolt terület, pravoszláv egyház székhelye (patriarkátus), Szerbia lakosságának jogai és kötelességei, felvilágosult ember, vrbica vagy Lázár szombatja stb. Esetleg további fejtörést okozhatnak a nebulóknak az alábbi tudnivalók: „Az alapvető emberi jogok és szabadságjogok védelme, a világbéke megőrzése, valamint a nemzetek közötti együttműködés és baráti kapcsolatok kiépítése érdekében a világ ötven országa megalapította az Egyesült Nemzetek Szervezetét (ENSZ). Aztán a folytatásban ugyanígy részletezi a tananyag, hogy mi fán terem az UNICEF, az UNESCO és az Európa Tanács. Meglehetősen makacs módon azt gondolom, hogy ez utóbbival (mármint az Európa Tanáccsal) előhozakodni abban az időszakban, amikor a diákoknak még magáról a világról, s benne a földrészekről, magáról Európáról és egyáltalán a földrajzról meg a térképről alig-alig vannak fogalmaik, túlontúl korai és felesleges is. Ilyesmivel nehezíteni az amúgy sem épp habkönnyű tananyagot teljességgel értelmetlen. Tesszük ezt mégis, dacára annak, hogy évtizedek óta a gyerekek túlterheltségéről és az iskolai oktatás feltétlenül szükséges tehermentesítéséről beszélünk.
Nem fér hozzá kétség, bizony jócskán akad még csiszolgatni és finomítani való az általános- és a középiskolai tankönyveinkben. Nem is ez a lényeges kérdés. Sokkalta inkább az, hogy van-e bennünk ilyen irányú szándék. Mert nem ártana, ha lenne.

Szabó Angéla

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin