2013. január 31., csütörtök

Birkatürelem...




Erős szél fúj szembe...

Alighanem a mostanság egyik legidőszerűbb beszédtémát választotta a szerdai egyórás interaktív műsora vezérmotívumaként Öreg Dezső, az Újvidéki Rádió szerkesztője. A többségi nemzet és az itteni kisebbség együttélésében mind sűrűbben megnyilvánuló erőszak, gyűlöletkeltés és az ilyen jellegű kilengésekről tájékoztató média szerepe és viselt felelőssége mind-mind terítékre került az úgynevezett „kibeszélős műsor” hatvan perce alatt.

Magyarverés”

Elhangzott, hogy a nemzeti színezetű rendbontások, verekedések – ezen belül is a tipikus „magyarverések” – elsősorban a két igencsak kevert lakosságú, déli Temerinnek és az északi Szabadkának a jellegzetességei. Mindkét községbe a húsz évvel ezelőtti esztelen délszláv testvérháborúk lecsengéseként több ezer menekült érkezett az egykori Jugoszlávia tagköztársaságaiból és Koszovó tartomány területéről. A beilleszkedéstől és a helyi viszonyokhoz/szokásokhoz való alkalmazkodástól erősen vonakodó, domináns jövevények pedig jelentős mértékben megváltoztatták a lakosság addigi nemzetiségi összetételét. Teljesen érthető és normálisnak mondható, ha az említett két városban nem mindenki tapsolt örömében az ilyesfajta burkolt betelepítésnek, így aztán a két ellentábor képviselői időről időre összetűzésbe kerülnek, és máris kialakul a szerb-magyar konfliktus. Az intolerancia és az incidensek szándékos (általában szerb nemzetiségű) kiprovokálóival a magyarok időnként szembeszállnak, és ha odáig fajul a helyzet, hogy fizikailag is bántalmazzák őket, akkor esetleg még az is megtörténik, hogy nem félnek visszaütni. Merthogy Temerinben is, Szabadkán is sokévtizedes hagyománya van a pofozkodásnak. Bár (meg kell vallani) a fiatal generációk e tekintetben már csupáncsak halvány kiadásai az elődeiknek. Legalábbis jobban tűrik a leckéztetést, a molesztálást, a megaláztatást és a testi fenyítést is. Így aztán a bajusz összeakasztása az esetek túlnyomó többségében felemásra sikeredik, azaz leginkább csak „magyarverés” kerekedik ki belőlük.

Beletörődés
  
Mostanában gyakorta megesik, hogy a más nemzetiségűek alaposan próbára teszik a magyarok messze földön híres, birkatürelemmel vegyített meghunyászkodását. Az elmúlt hónapok nemzeti(ségi) villongásait áttekintve, akár az olyan sarkos és meredek megállapítás is helyénvaló lehet, hogy ezen törésvonal mentén (szinte minden fronton) beindult a támadás. Ez most alighanem amolyan össztűzféleség, amit a számbeli fölényét gátlástalanul kihasználó többségi nemzet zúdít(ott) a „saját” kisebbségeire. Az eddig szerzett jogok, hatáskörök megnyirbálásától kezdve a tettlegességig, a fizikai leszámolásig bármilyen módszer szóba jöhet, csak hatékony legyen. Minthogy aprólékosan feltérképezték a vélt ellenfél/ellenség felkészültségét és eszköztárát, pontos képet kaphattak. Tisztában vannak vele: az itteni magyarság legfőbb jellemzői a megfélemlítés, az elszegényedés, a tudatlanság, a beolvadás és az elvándorlás. Azt is tudják, hogy a langymeleg vajdasági csendben éppen csak vegetáló magyarságnak szinte minden erejét felemészti és elviszi a mindennapi kenyérért folytatott küzdelem. Sem ereje, sem kedve nincsen, nem marad a lázadásra. Arra a lázadásra, tiltakozásra, szembeszegülésre és ellenállásra, amelynek lassacskán már az értelmét sem látja. Legfeljebb csak magának keresi a bajt, aki a nyugton maradásra intő józan ész érveit mellőzve mégis makacs ellenkezésre vetemedik.

Megosztottság

Szó szerint a saját bőrükön tapasztalhatták a konfrontálódás hátulütőit az elmúlt időszak azon temerini, adai és óbecsei magyar fiataljai, akik valamilyen módon összetűzésbe kerültek a más nemzetiségűekkel. Az októberi incidens magyar résztvevőit nemzeti, faji és vallási türelmetlenség szításával vádolják. A hét fiatalt csaknem három hónapon át teljesen magára hagyták. A legerősebb, legbefolyásosabb politikai pártunk közömbösen (el)nézte a hat család tengődését, vergődését. Pedig tudomásuk volt arról is, hogy elkelne a számukra a hathatós jogi és némi anyagi segítség. Már csak azért is, mert a párt egyik régi aktivistája maga indítványozta, hogy a vezetőség hányja-vesse meg az ügyet, és foglaljon állást, szándékában áll-e bármilyen módon támogatni a bajba jutott magyar fiatalokat. (Mondván: ne járjanak ők is úgy, mint a börtönben raboskodó „temerini fiúk”, és majd csak akkor kapjunk észbe, amikor már késő lesz.)

A temerini képviselő-testület szinte tálcán kínálta fel valamennyiüket az ítélkezésre. A még tanulmányait folytató 18 éves, német származású adai fiúnak nem igyekezett segíteni sem a saját iskolája, sem pedig a vajdasági német kisebbséget tömörítő, két politikai szervezetünk. Hasonlóképpen az óbecseiek is a sorsukra hagyták a városukból származó két fiatalt. Egyedül csak az adai Szociálisvédelmi Központ és a Vöröskereszt helyi szervezete lépett az ügyben. Meg a Magyar Remény Mozgalom gyűjtött össze a részükre tízezer dinárt. Azt osztották hétfelé. A közvéleményt csak mostanában sikerült egy kissé felrázni, miután napvilágra került, hogy ugyanaz a bírónő fog majd az ügyben ítélkezni, aki nyolc és fél évvel ezelőtti „temerini fiúk” esetében is osztotta az igazságot. Most kezdődött el a tiltakozás miatti aláírásgyűjtés.

Szenzációhajhászás

A hétvégén történt másik temerini nemzeti(ségi) villongás során öt magyar fiatalt támadott meg egy szerbekből álló csoport, amelynek során hárman is sérüléseket szenvedtek. Az eset kapcsán a község első embere nyugalomra intett, és azt kérte, hogy ne túlozzák el, ne nagyítsák fel a vasárnap hajnalban történteket, ehelyett ódzkodjanak a szenzációkeltéstől. Ha megtette, jól tette. A kijelentésének csupán egy baja van, de az nagy. Mégpedig az, hogy: megkésett. Egy kissé elkésett vele. Ennek az okos és szelíd figyelmeztetésnek ugyanis három hónappal ezelőtt kellett volna elhangoznia. Akkor lett volna időben. A polgármester úrnak akkor kellett volna kiállnia a temerini képviselő-testület elé (mint annak törvényes, választott vezetője), és féltő gondoskodással óva intenie a tanácsnokokat mindennemű túlfűtött és elhamarkodott megnyilvánulástól. (Mármint a „hetek ügyében”.) Például akkor lett volna jó csillapítania a tanácstermi kedélyeket, amikor a Szerb Radikális Párt egyik képviselője hosszasan ecsetelte, hogy mi célból is tarthat a magyar ember a saját otthonában egy automata fegyvert. Nem azért, hogy verebekre lövöldözzön, nem is azért, hogy a határban nyúlra vadásszon, meg nem is azért, hogy az utcai villanyégőket célozza meg vele, hanem azért, hogy embert öljön vele. Méghozzá szerbet. Na, ezen a ponton kellett volna azonnal berekesztenie a testület ülését, és indítványozni, hogy kerekedjenek fel valamennyien, és menjenek el abba a hadsereg által kimustrált holmikat árusító üzletbe, ahol pár száz dinár ellenében kilószám lehet fegyveralkatrészeket vásárolni. Ugyanis az egyik letartóztatott fiatalember otthonában tartott házkutatás során talált és elkobzott automata puska is egy ilyen kereskedésből származik. Darabokban vásárolta, megpróbálta összeeszkábálni, de használatra alkalmatlannak bizonyult. Esetleg feltehette volna azt az obligát kérdést is, hogy vajon az elmúlt időszakban a községben hány szerb nemzetiségűnek oltották ki az életét a magyarok… De sajnos a rangos községi elöljáró mindezt akkor sem tehette volna meg, ha lett volna benne ez irányban hajlandóság, minthogy azon az emlékezetes képviselő-testületi ülésen nem is volt jelen. (Ki tudja, talán nem tartotta eléggé fontosnak a kényes nemzetiségi ügy megtárgyalásával kiegészített napirendet?! Igaz, akkor a magyar fiatalokat kellett sötét színben feltüntetni, most viszont a szerb nemzetiségűek esetében merült fel az, hogy alighanem sárosak lehetnek. Csupáncsak emiatt kelhetett most a védelmükre.)

Véletlen?

Mindaz, ami Temerinben zajlik, aligha lehet kizárólag csak a véletlen műve. Sokkalta inkább alaposan átgondolt, módszeresen kidolgozott, szervezett, jól összehangolt és irányított történésekről van szó. Erre utalhat az a tény, hogy a nemzeti(ségi) kilengéseket rendre és hathatósan megtámogatja a szerb aktuálpolitika. Továbbá az a tény is, hogy éppen a politikai elvárásoknak megfelelő módon működik az ilyen esetekben a szerb(iai) igazságszolgáltatás. Ráadásul hűséges és vérmes nemzeti sajtója is van a történéseknek, amely úgymond „teljes hosszában” kíséri, követi nyomon az eseményeket. Az incidensektől kezdve egészen a jogerős bírósági ítélet meghozataláig. Ez tehát egy olajozottan működő gépezet. Ezzel szemben milyen „fegyverarzenál” található a másik, a magyar oldalon? Szinte semmilyen. Ott jobbára csak ilyesmi tapasztalható: zsigeri félelem, szándékos elhallgatás, politikai közömbösség, foghíjas érdekképviselet, tamáskodó közvélemény és júdáskodó tájékoztatás.

A vajdasági magyar médiumokat sok mindennel meg lehet(ne) vádolni, de erős, nemzeti részrehajlással és szerbellenes hangulatkeltéssel egészen biztosan nem. Nem így a szerb nyelven történő tájékoztatást! Amely az esetek túlnyomó többségében a nemzeti kisebbségek ellen irányul. Azokat támadja. Ha egy összetűzésben történetesen magyar nemzetiségűeknek esik bántódásuk, akkor az érdekükben/védelmükben való megszólalás nem egyéb, mint ócska szenzációkeltés, a történések felnagyítása, az események eltúlozása.

Veszteség

Hogy mindennek ellenére miért érdemes (és kötelező) mégis a Temerin környékén történő incidensekkel foglalkozni? Azért, mert az erőszak terjed. Az erőszak nem fog megállni Temerin község határánál. Hiába nyilatkozta a napokban az egyik óbecsei politikus azt, hogy: „Óbecséből nem fognak Temerint csinálni!” Van egy olyan érzésem, hogy: de igen. A gyűlölködés már ott is jelen van. Ahogyan Topolyán is. Meg Szabadkán is. És ezt nem képes megállítani sem a szabadkai Gabrić Molnár Irén által javasolt legeslegújabb (demográfiai) stratégia, sem a hangzatos Desiré Central Station projektuma, sem pedig a huszonhét nyelven énekelő Sebestyén Márta. Nem. Legfeljebb csak mérsékelni tudja a vajdasági magyarok ébredése és összefogása. Már ha lesz ilyen…

Persze beszélhetünk mi történelmi megbékélésről (főhajtásról és fölhajtásról, megkövetésről és megkövezésről is akár), mert azt szeretnénk, mert abban akarunk hinni. De a kiábrándító hétköznapok valami egészen másról szólnak. Ez pedig nem andalító, hanem kijózanító kéne, hogy legyen. Végső ideje lenne már felhagyni a délvidéki magyar romantikával és szentimentalizmussal, mert minden további késlekedés csak (idő)veszteség. Vereség. 
Visszatérve a témabontás ürügyén felvetett rádióműsorhoz, a szerkesztő feltette a kérdést: „Kollektíve vernek bennünket?” Igen. Vernek. Minden egyes pofonnal minden jóérzésű magyart megaláznak. Az a pofon a mi arcunkon is csattan. És sokáig ott ég a szégyenfoltja.

Szabó Angéla



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm a megjegyzését!

Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék