A konzervatív körökben igen kedvelt – éleselméjű, ám sajnos kevésbé éles morális érzékű – jogtudós, Carl Schmitt egyhelyt (jó részében a szuverenitás fogalmát elemző Politikai teológia című nagy tanulmányában) a következőt mondja: „Az a kérdés, hogy Isten-e az egyedüli szuverén, vagy aki őt a földön kizárólag képviseli, a császár, a fejedelem, vagy a nép, pontosabban az, aki a nép nevében fellép…” Világos: a szuverenitásnak, illetőleg a szuverenitás legitimációjának két alapvető koncepciója van, s az egyik szerint a szuverenitás forrása valamely transzcendens hatalom, a másik szerint – rövidre zárva a dolgot – a nép. A transzcendens hatalom régente egyértelműen Istent jelentette: a király (császár, fejedelem) Isten kegyelméből uralkodott, Dei gratia rex volt. Újabb időkben aztán más transzcendens hatalmak is léphettek ilyen szerepbe: így a megistenített Történelem, amely például a kommunista pártok hatalmának végső legitimációs bázisát adta. A népszuverenitás elvére pedig nem föltétlenül csak demokráciák hivatkoztak, hanem olyan diktatúrák is, amelyek úgymond a népet képviselték, mint teszem a nemzetiszocialista „Volksstaat”. De most nem erről óhajtunk elmélkedni.
Hanem Schmittnek a maga szarkasztikus modorában odavetett ama fordulatairól, hogy „vagy aki őt a földön kizárólag képviseli”, illetve „aki a nép nevében fellép”. Hiába mondom ki ugyanis, hogy Isten a szuverén, őt a földön valakinek mégiscsak képviselnie kell, és hiába mondom, hogy a nép a szuverén, ha egyszer maga a nép sosem lép föl ilyenként, hanem mindig csak valaki vagy valakik az ő nevében. Ezért utasították el olyan konzervatív politikafilozófusok, mint Friedrich von Hayek az olyasfajta fordulatokat, hogy „a társadalom” ezt vagy azt teszi – lévén, hogy „a” társadalom sosem lép föl cselekvőként, hanem legföljebb az állam, vagy még inkább a kormány. „Szuverénnek lenni annyit jelent, mint jogosultságokkal rendelkezni” – mondja Schmitt, aki szerint a szuverén legfőbb ismérve, hogy ő az, aki a rendkívüli állapotról dönt. A szuverénnek tehát valamely konkrét személynek kell lennie.
Amikor tehát mostanában itt nálunk a Szentkorona államjogi szerepéről hallunk, vagy éppen arról, hogy bizonyos vagyonok tulajdonosa a Szentkorona kell legyen, ezzel nem az a legfőbb probléma, hogy akkor egy transzcendens elemet vonunk be a jogalkotásba. Ha vissza akarunk menni a középkorba, ennek végül is nincs akadálya. A középkorban a Szentkorona – természetes módon – előbb a király patrimoniális monarchiájának hatalmát, később a rendek és a király közös rendi monarchiájának hatalmát legitimálta. Mindenképpen olyan hatalmat tehát, amelynek legitimációja nem a néptől származott. Ám akkor megvoltak azok a privilegizált személyek, akik a Szentkorona nevében beszélhettek. De kik lehetnének ők ma?
Mert a Szentkorona nem fog kiszólni a parlamenti vitrinből, hogy törvényeket, rendeleteket és intézkedéseket diktáljon egy gyorsírónak. Lesz majd valaki, aki őt itt a földön képviseli, lesz majd valaki, aki az ő nevében föllép. És nem a Szentkorona, hanem ez a valaki lesz az, aki az ő képviseletében és nevében föllépve megfelelő jogosultságokkal (vagy akár meghatározott vagyonokkal) fog rendelkezni, netán dönt a rendkívüli állapotról. Nos, ki lesz hát az?
FORRÁS: http://galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=15624:a-szentkorona-neveben&catid=47:cslendvailferenc&Itemid=75
BŐVEBBEN: http://www.vilagossag.hu/pdf/20031018121403.pdf ; http://www.vilagossag.hu/pdf/20031018120648.pdf
BŐVEBBEN: http://www.vilagossag.hu/pdf/20031018121403.pdf ; http://www.vilagossag.hu/pdf/20031018120648.pdf
Az ideológia minden rendszer "tápoldata" e köré kell becsomagolni az állam nevezetű "dísznövényt" ezzel még mindig nincs semmi baj, akkor indul el a gond, amikor a "hatalom" a saját ideológiájától megválik és pillanatnyi öntörvénykezésbe kezd, bármilyen közismert dogmára hivatkozva (Öszöd...)! Talán fokuszálni kellene a legújabb korra, büszkén emlékezve az előttünk letünt korok tanaira, így a Szentkorona tanra -államjogra is,- viszont a világ már egész más pályán jár és szerintem, azt kellene követni és a középkorban-újkorban is szerzett tapasztalatokra alapozva e "meghasonlott" világban, a legújabb korban kellene sikeres nemzetté válnunk eleink akarata szerint!
Huszonöt éve hunyt el Carl Schmitt
Carl Schmitt végigélte az egész huszadik századot: vele szenvedett, döntött, s bukott el – ám e szenvedései, döntései s bukásai során olyan elméleteket alkotott, amelyek ma is (sőt, manapság éppen egyre inkább) aktualitással bírhatnak.
Akinek megadatik a sors azon kegyelme / csapása, hogy nehéz időkbe születik, ahol csak lüktet a nietzschei felszólítás, miszerint: „man kann nicht nicht wollen”, az rákényszerül, hogy normalitásaink paravánja mögé nézzen. Carl Schmitt éppen ezért mutatta ki szekuláris politikai fogalmaink teológiai gyökereit, a jog normák mögötti döntés tényszerűségét, a béke mögötti háborút, a liberalizmus mögötti totalitarizmust, a jog mögötti politikát. „Tout est politique”, énekli egy francia együttes – és megelőzően vallotta, Carl Schmitt nyomán, a kiváló Julien Freund.
Akinek megadatik a sors azon kegyelme / csapása, hogy nehéz időkbe születik, ahol csak lüktet a nietzschei felszólítás, miszerint: „man kann nicht nicht wollen”, az rákényszerül, hogy normalitásaink paravánja mögé nézzen. Carl Schmitt éppen ezért mutatta ki szekuláris politikai fogalmaink teológiai gyökereit, a jog normák mögötti döntés tényszerűségét, a béke mögötti háborút, a liberalizmus mögötti totalitarizmust, a jog mögötti politikát. „Tout est politique”, énekli egy francia együttes – és megelőzően vallotta, Carl Schmitt nyomán, a kiváló Julien Freund.
Techet Péter írása
Carl Schmitt II. Vilmos idején született, és Helmut Kohl kormányzása alatt hunyt el. Kapott elég időt, elég nehézséget. Pedig már 1945-ben, az amerikai fogságban ülve megírta, hogy „jöjj, szerelmetes halál”. Ő azonban nem meghalt – hanem megfigyelőként vett részt megannyi temetésen. Eltemette a wilhelminus császárságot, eltemette Weimart, eltemette a „heiliges Deutschlandot”, eltemette a Jus Publicum Europaeumot, eltemette Európát. De eltemette lányát s második feleségét is.
„Az idős ember az emberi jogok legnagyobbikát veszti el: nem övéi ítélnek róla”, idézte gyakran Goethe mondását. Carl Schmittről ma is ítélkeznek. Vádolják őt – de közben Izrael első igazság-ügyminiszterétől a hatvannyolcasokon vagy a konzervatív katolikusokon át Slavoj Zizekig megannyian olvassák, értelmezik, használják.
Persze nem mindenki vallaná ezt be. Mert amint az életében, úgy halála után is inkább számít „Geheimtipp”-nek.
„A 96 éves Carl Schmittet – voltaképpen meglehetősen pontosan – élete második felétől egyre növekvő magány jellemezte. A magány próbára teheti a hitet, roncsolhatja, de hozzájárulhat elmélyüléséhez is. A keresztény ember egyedül, magányosan áll Teremtője előtt, s ebben a magányban olyan erő és mélység lakozik, ami semmiféle más tapasztalattal nem ér fel. A magány nem azt jelenti, hogy az ember hazátlan. Pusztán korábban nem ismert mélységeket nyit meg előtte. Megnövelheti a felfogóképességünket, az érzékelésünket. (…) A keresztény ember számára a nagypéntek nem bukás, nem vég – hanem átmenet. A megfeszített feltámadása reménységünk alapja. Húsvét vasárnapjának reggelén Carl Schmitt a halál kapuján átlépett az örökkévalóságba: oda, ahol a hitünk láthatóvá lesz, ahol kérdéseink, kutakodásaink konkrét válaszokat nyernek. Legyen hát Isten néki – amint majd egykoron nékünk is – kegyelmes bírája, ajándékozza néki éltető közelségét!” Így imádkozott a sírjánál Werner Böckenförde, a neves szociáldemokrata és Schmitt-tanítvány alkotmányjogász, Ernst-Wolfgang Böckenförde paptestvére.
Carl Schmitt – amint az Ex captivitate salusban megvallja – nem szégyellt imádkozni Bodinért, Hobbesért. Mi se szégyelljünk hát.
Carl Schmitt Karl Mannheimtól kért a háború után megértést. Ám megértés csak odaát van. 1985. április 7-én, éppen a Feltámadás reggelén Schmitt elhagyta ezt a tökéletlen világot, amelyben ő sem tudott tökéletes maradni. De hát tévedni annyira katolikus dolog.
Legyen hát véle irgalmas s megértő a Teremtő.
„Az idős ember az emberi jogok legnagyobbikát veszti el: nem övéi ítélnek róla”, idézte gyakran Goethe mondását. Carl Schmittről ma is ítélkeznek. Vádolják őt – de közben Izrael első igazság-ügyminiszterétől a hatvannyolcasokon vagy a konzervatív katolikusokon át Slavoj Zizekig megannyian olvassák, értelmezik, használják.
Persze nem mindenki vallaná ezt be. Mert amint az életében, úgy halála után is inkább számít „Geheimtipp”-nek.
„A 96 éves Carl Schmittet – voltaképpen meglehetősen pontosan – élete második felétől egyre növekvő magány jellemezte. A magány próbára teheti a hitet, roncsolhatja, de hozzájárulhat elmélyüléséhez is. A keresztény ember egyedül, magányosan áll Teremtője előtt, s ebben a magányban olyan erő és mélység lakozik, ami semmiféle más tapasztalattal nem ér fel. A magány nem azt jelenti, hogy az ember hazátlan. Pusztán korábban nem ismert mélységeket nyit meg előtte. Megnövelheti a felfogóképességünket, az érzékelésünket. (…) A keresztény ember számára a nagypéntek nem bukás, nem vég – hanem átmenet. A megfeszített feltámadása reménységünk alapja. Húsvét vasárnapjának reggelén Carl Schmitt a halál kapuján átlépett az örökkévalóságba: oda, ahol a hitünk láthatóvá lesz, ahol kérdéseink, kutakodásaink konkrét válaszokat nyernek. Legyen hát Isten néki – amint majd egykoron nékünk is – kegyelmes bírája, ajándékozza néki éltető közelségét!” Így imádkozott a sírjánál Werner Böckenförde, a neves szociáldemokrata és Schmitt-tanítvány alkotmányjogász, Ernst-Wolfgang Böckenförde paptestvére.
Carl Schmitt – amint az Ex captivitate salusban megvallja – nem szégyellt imádkozni Bodinért, Hobbesért. Mi se szégyelljünk hát.
Carl Schmitt Karl Mannheimtól kért a háború után megértést. Ám megértés csak odaát van. 1985. április 7-én, éppen a Feltámadás reggelén Schmitt elhagyta ezt a tökéletlen világot, amelyben ő sem tudott tökéletes maradni. De hát tévedni annyira katolikus dolog.
Legyen hát véle irgalmas s megértő a Teremtő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm a megjegyzését!