Vrábel János 1953-2019
1953-ban született Csókán. A Zentai általános iskolában dolgozott, kézművészet-kultúra szakos tanárként 2002-ig. Tanulmányait az újvidéki tanárképző főiskolán végezte. Gyűjtötte, őrizte a néprajzi tárgyakat, melyek alkotásra késztették őt. Főiskolás éveiben kezdett népi hangszereket készíteni. Az 1970-es évek végén Vajdaságban a magyar népzenét kedvelők felfigyeltek kiváló munkáira. Hagyományos népi hangszereinek csodájára járnak, hiszen mindig az eredetiségre törekszik. Hírnevet szerzett alföldi dudáival, egyedi díszítésű tekerőivel, autentikus népi hangszereivel, népünk tárgyi és szellemi kultúrájának átvitelével.
A Magyar Köztársaság 2009. augusztus 20-án Életfa díjat adományozott kimagasló kulturális teljesítményéért. és a magyar kultúra ápolásáért továbbadásáért.
Vrábel János életútja
Amikor az emberek koncertet hallgatnak, utána arról beszélnek, milyen szép volt a zene, a zenész milyen szépen és ügyesen játszott, de senkinek nem jut eszébe megkérdezni, ki készítette ezeket a hangszereket. Pedig, ha nem lennének hangszerkészítő mesterek, akkor hangszerek sem lennének.
lyen hangszerkészítő mester a csókai Vrábel János, kinek nevét világszerte ismerik, hisz Európától-Amerikáig nemigen van olyan, elsősorban népzenét játszó zenekar, aki ne muzsikálna legalább egy általa készített hangszeren. János már kora gyermekkorától gyűjtötte az eredeti magyar népi hangszereket, muzsikált rajtuk. Később felújította őket és elkezdte készíteni. Olyan hangszereket kutatott fel, melyeket már rég elfeledtek, régen nem játszott rajtuk senki, sőt nem is emlegették őket, mint például a citera, duda, koboz, tekerőlant, körtemuzsika. A népi hangszerek mellett készített barokk és reneszánsz hangszereket is színházak számára, vagy reneszánsz zenét játszó zenészek és zenekarok részére. Ilyenek a barokk tekerő és a Tromba marina. A népi hangszerek gyűjtése és készítése mellett gyűjtötte, és a saját készítésű hangszerein a mai napig is játssza az autentikus magyar népzenét.
Vrábel János falusi földműves családban nőtt fel, megtanult a természethez és a hagyományhoz ragaszkodni. Számára természetes volt, hogy gyerekként azokkal a természetes anyagokkal játszott, amit a környezetében talált. Bodzafa, fűzfavessző és nád található volt mindenhol, és abból az anyagból, amit a természet nyújtott a Tisza mentén, nagyon jó sípokat lehetett készíteni. Később, középiskolás korában már tudatosan kezdett a régi hangszerekkel foglalkozni, gyűjtötte őket, jegyzetelt és rajzolt mindent, ami érdekelte, s végül elkezdte készíteni a népi hangszereket. A padláson talált egy régi citerát, kicsit javított rajta, felhúrozta és elkezdett rajta muzsikálni. Más fiatalok is elkezdtek érdeklődni a citera iránt, az idősebb emberek pedig elkezdték a padláson megkeresni a már rég elfeledett egyszerű asztali hangszereket. Lassan gyarapodott a citerazenekar és néhány hónap múlva nem volt elég hangszer. így aztán János, mint a citerazenekar vezetője, elkezdte készíteni, a régi citerák alapján, az első citeráját. Sándorfalván felkereste a híres citerakészítő mestert, Budai Sándor bácsit, aki akkor már nagyon jó citerákat készített, és nagyon jól citerázott. Tőle tanulta el, hogy milyen fából kell a legjobb citerákat készíteni, milyen alakúak a voltak citerák és milyen húrokat kell rájuk rakni. Citerák készítésére a legjobb, a Kárpátokból származó fenyőfa, de mivel ezt nehéz beszerezni, a boszniai, kicsit zsírosabb fenyőből is lehet készíteni. A deszkának száraznak kell lennie, mint a puskapor. A citerán vannak dallamhúrok és kísérő húrok, melynek lényege, hogy a zenét minél teltebbé tegyék. Mivel a citera általában magányos hangszer, így a dallamot, a harmóniát, és az ütemet is ki kellett, hogy szolgálja. Vannak különböző nagyságú és alakú citerák. Úgy tartják, hogy a citera, mint régi népi hangszer a 17. századból származik. Általában hagyományos népzenét játszottak rajta különböző ünnepségeken a Kárpát medence falvaiban. Idővel a hangszerkészítő mesterek elhaltak, mind kevesebben játszottak rajta, és lassan feledésbe merült. Hallgatva a csókai citerazenekart, lassan Vajdaság más helységeiben is sorra alakultak a citerazenekarok az 1970’-es években. Két év múlva a 18 tagú csókai citerazenekar Vrábel János vezetésével már Vajdaság legjobb zenekara volt. Kizárólag eredeti népdalokat muzsikáltak és 1976-ban Pacséron, a citerazenekarok találkozóján az első helyet nyerték el. Műsorukról egy kislemez is készült, de számtalan fellépésük volt különböző fesztiválokon, ünnepségeken és versenyeken Vajdaság szerte. Számtalan dicsérőoklevél tanúsítja a sikerüket. Manapság Vajdaság majdnem minden településén van citerazenekar és minden évben megrendezik a „Durindó” nevű vajdasági folklórfesztivált.
János tehát kitanulta a citerakészítés minden csínját-bínját, de közben már új hangszer kezdte érdekelni, mégpedig a rég elfelejtett tekerőlant, amit csak egy könyvben látott, de magát a hangszert nem. Megtudta, hogy a szegedi Múzeumban van egy ilyen hangszer. Máris Szegedre utazott, lerajzolta a hangszer minden apró részletét, és már el is kezdte készíteni. Néhány hónap múlva már muzsikált az újonnan készült hangszeren. A tekerő teste kisméretű csellóra hasonlít, különböző fából készül, leginkább fenyőből és dióból. A forgatható kerék surlódik a húrokkal és így ad hangokat, a billentyűzettel pedig a hang magasságát szabályozza, így alakul ki a dallam. Hogy saját készítésű tekerőjét tovább tökéletesítse, meglátogatta a világhírű tekerőkészítő mestert, Bársony Mihály bácsit Tiszaalpáron. Többször is járt nála és nagyon sokat tanult e hangszer készítésének apró titkairól, és a rajta való muzsikálásról. Abban az időben János volt az egyetlen ember Vajdaságban, aki tekerőn muzsikált. A tekerőlant, népiesen nyenyere Vajdaságban ma is ritka hangszer. Ez a hangszer közép európai eredetű, így megtalálható a Franciáknál, a Flamandoknál és más európai népeknél is. A legnagyobb különbség a magyar, illetve a nyugat európai tekerőlant használata között, hogy nálunk a nép használta, mivel egymaga kiszolgálta az egész zenekart a lakodalmakban, bálokban, a mulatozásokon, míg Európa más területén főuraság használta a a királyi udvarokban, kastélyokban a 15. és l6. században. Előtte templomokban és kolostorokban muzsikáltak rajta, sőt előfordult, hogy a kalózok is használták, erre utal egyik típusa, melynek jellegzetesen haó formája van. Amikor az urak a kastélyokban kihaltak, egyszerű zenészek, szegényebb emberek kezdtek rajta muzsikálni falusi mulatságokban és lakodalmakban. Tekerőzés közben a zenész énekelni is tudja azokat a szép népdalokat. Vrábel János a tekerővel vendégszerepelt egész Vajdaságban, Magyarországon is, többször is fellépett a budapesti Táncháztalálkozón, l978-ban Ohridban a Balkáni népzenei és néptánc fesztiválon, l980-ban Valyevón a Jugoszláv amatőrök találkozóján /itt díjat is nyert/, l979-ben Radencin a nemzetközi zenei fesztiválon, mint az újvidéki rádió zenekarának a vendége. A közönség mindenhol el volt ragadtatva a számára addig ismeretlen hangszer hallatán. A tekerőt ma is legfőképpen csak azok az emberek ismerik, akik népzenei körökben mozognak. Vrábel János tekerőt nem csak magyar népzenészeknek készít, hanem barokk és reneszánsz zenét játszó fiataloknak is.
Miközben a tekerő tökéletesítésén dolgozott, már egy másik hangszer kezdte érdekelni – a duda. Ez egy ördögi hangszer, régen nem is használták zenélésre és vigadozásra, hanem dudaszóval zavarták el tavasszal a rossz szellemeket és ártó erőket. A dudának kecskeformájú ördögfejet faragtak, és ez a fej kapcsolta össze a sípszárat a tömlővel. János elkészítette az első dudát, és a magyarországi népzenei táborokban fejlesztette tovább a dudakészítés módját és a vele való muzsikálást. A magyar dudák háromsíposak, a dallamsíp mellett két kísérősípjuk van és a tömlőbe a levegőt a zenész szájjal fújja, míg a Bukusza-féle dudánál a levegőt fujtató szolgáltatja, így a dudás énekelhet hozzá. Mára már János megtanulta a magyar duda mellett a szerbiában használt bánáti szerb, a levcsai, a hercegovinai, a vlah dudák készítését is, ezért a szerbek, a szerb dudások megmentőjeként emlegetik és tisztelik.
Mint dudásnak, számtalan fellépése volt Vajdaságban, Magyarországon, Olaszországban. Rendszeres résztvevője a magyarországi és a szerbiai dudástalálkozóknak. 2004-ben az újvidéki „Pcesa” Művelődési – történelmi társaság a legjobb dudásnak kiáltotta ki és Aranypacsirta díjjal jutalmazta. A dudahagyomány után kutatva János az egyik barátjával, Kozák Józseffel, aki Magyarország egyik legjobb dudása, és nagyon sokat tud a dudákról, bejárta egész Bánátot, Baranyát, a Morava mentét, Boszniát. Gyűjtöttek és rajzoltak mindent a dudákról és a dudásokról.
János a 90-es években kezdett kobzokat is készíteni. Ez a húros hangszer hasonlít az olasz lantra, de ázsiai eredetű és onnan a magyarok hozták. Kicsit hasonlít a török údra és a boszniai sargiára, csak a koboznak rövidebb nyaka van. Egyedül Moldáviában található még néhány régi koboz, és jellegzetesen a moldvai zene nélkülözhetetlen hangszere. A koboz teste diófából készül, a tető pedig fenyőből. A fiatalok mind többen és többen megkedvelték ezt a hangszert. A mái napig is rengeteg népzenei iskolában tanulnak a gyerekek kobozmuzsikát, ahol nagyon közkedvelt az általunk készített koboz, métere, fogása, könnyed és pontos játéka miatt.
János agyagból különböző nagyságú körtemuzsikákat is készít – körte és madár formájút. Képzőművészet szakos tanárként az általános iskolában a tanítási anyagba mindig beiktatta a körtemuzsika készítését, megismertette és megszerettette a gyerekekkel a magyar népi hangszereket, a magyar népzenét és néptáncot. Az iskolai kerámiaműhelyben 26 generáción keresztül oktatta a körtemuzsika készítését, a korongolást, nemezelést, a hagyományos tojásfestést. Ezek a gyerekek tudják értékelni a népművészetet és sokan közülük azóta is folytatják ezt a tevékenységet, és ezáltal is gazdagabb életük, kultúrájuk. A gyerekek akkor örültek a legjobban, ha a saját készítésű körtemuzsikájuk megszólalt. János ma is oktat körtemuzsika készítést, hangszer-bemutatókat tart a Délvidéken, Magyarországon, Belgrádban a városi könyvtárban.
A magyar népi hangszerek mellett barokk hangszereket is készít. Ilyen a barokk tekerő, mely kinézésre és hangzásra is eltér a magyar tekerőtől. A szabadkai Népszínház részére tromba marinát készített, hiszen nemigen maradt fenn a történelemben, csak rajz és leírás formájában.
Az író Agócs Gergely a „Duda, furulya és kanásztülök” című könyvében is ír János munkájáról a dudahagyomány felelevenítésén, a Délvidéken és az összegyűjtött anyag jelentőségéről. János, mint dudás helyet kapott Dragutin Zamurovity Vajdaságról szóló könyvében is, ahol bemutatja Vajdaság tanyáinak és falvainak szépségét, a természetet, turisztikai látványosságokat, az itteni emberek hagyományos életmódját és kultúráját.
Vrábel János több mint húsz évig tagja volt a becsei „Batyu” népi zenekarnak továbbadták a fiatalok között az eredeti magyar népzenét és néptáncot egész Vajdaságban és Magyarországon is.
A 70-es évektől a mai napig János rengeteg oklevelet és elismerést kapott – mint zenész, mint citerazenekar vezető, mint népi hangszerkészítő mester. 2002-ben elnyerte Szegeden a Duna-Kőrős-Maros-Tisza együttműködési régió különdíját. 2004-ben Csóka község napján a Község plakettjével jutalmazták önzetlen munkásságát a néphagyomány gyűjtéséért és ápolásáért. Ugyanabban az évben az újvidéki „Pcesa” Művelődési – történelmi társaság, mint legjobb dudást Aranypacsirta díjjal jutalmazta. Több évtizedes kitartó tevékenységét a délvidéki magyar népi kultúra és néphagyomány begyűjtése, ápolása és terjesztése terén, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség 2oo9-ben, a Magyar Kultúra Napján, a Szövetség Plakettjével jutalmazta. A Magyar Köztársaság Oktatási és Kulturális Minisztere 2009-ben Életfa díjat adományozott a népművészet terén kifejtett több évtizedes munkájáért. A Vajdasági Arany együttesek II. fesztiválján, Újvidéken „Aranykéz” címmel jutalmazták 2010-ben. 2012 január elején a Szerb Kormány „Nemzeti nyugdíj” című kulturális kitüntetéssel jutalmazta meg a szerb kultúra megmentésért folytatott munkásságáért. Vrábel János életéről és munkájáról számtalan újságcikk, rádió és tévéfelvétel készült.
János alapító tagja volt a csókai „Móra Ferenc” művelődési egyesületnek, több mint 25 évig aktívan részt vett annak munkájában, mint citeraoktató és vezető. Vezetése alatt alakult meg a néptánccsoport, amely évekig a legjobb táncegyüttes volt Vajdaságban. Eljutottak a budapesti televízió „Ki mit tud” versenyének az elődöntőjére is. Vrábel János volt a megalapítója a Vajdasági Magyar Folklórközpontnak, a kanizsamonostori néptánc tábornak és a tiszaszentmiklósi nemezelő tábornak is a 80’-as-9o’-es években. Ezek a táborok még a mai napig is sok gyereknek külön élményt jelentenek. A népművészet és néphagyomány terén megszerzett tudást nem tartotta meg önmagának, hanem lelkesen oktatott, és a mai napig is oktat gyerekeket és felnőtteket egyaránt.
Nagyon sokan mondhatják el, hogy Vrábel János „fertőzte meg” őket a népi kultúra különböző ágainak – citerakészítés, dudakészítés, körtemuzsika készítés, tojásfestés, nemezelés, korongozás, szövés – ápolásával, vagyis Vrábel János /volt/ a mestere.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm a megjegyzését!