A vízkereszt, más
néven háromkirályok vagy epifánia egy keresztény ünnep,
amelyet általában január 6-án ünnepelnek, ám a római
katolikus egyházban sok helyen a legközelebbi vasárnapra tolják
el az egyházi ünneplését. A nyugati kereszténység
minden évben ekkor emlékezik meg a napkeleti bölcsekről –
a hagyomány szerint a nevük: Gáspár, Menyhért és Boldizsár.
Ezeknek a neveknek mind január 6-án van a névnapja. A keleti
keresztény egyházak Jézusnak a Jordán
folyóban Keresztelő Szent János által
valómegkeresztelkedését ünneplik ezen a napon.
(Az ónaptárat használó keleti keresztény egyházak a
Gergely-naptár szerinti január 19-éntartják, mivel a
Julianus-naptár jelenleg 13 nap késésben van a Gergely-naptárhoz
képest.) Vízkereszt ünnepe a „karácsonyi tizenketted”
(tizenkét napos ünneplés) utolsó napja és a farsang kezdete.
Az epifánia a
görög epiphaneia, επιφάνεια szóból ered, amelynek
jelentése „megjelenés” (a φάινω „megjelenni, feltűnni”
igéből). Ezen a napon a nyugati egyházakban három
eseményt ünnepelnek: a napkeleti bölcsek vagy a
hagyomány szerint háromkirályok (Gáspár, Menyhért és
Boldizsár) látogatását a gyermek Jézusnál, Jézus
megkeresztelkedését a Jordán folyóban, valamint az általa
véghezvitt első csodát a kánai menyegzőn. Jézus
megkeresztelkedésének emlékére
a katolikus templomokban vizet szentelnek, s
ebből a hívek hazavihetnek valamennyit.
A magyar vízkereszt kifejezés
a víz megszenteléséből, megkereszteléséből ered. A víz
és a tömjén megszenteléséből alakult ki
aházszentelés hagyománya is.
Régebben otthon a szenteltvízzel
megitatták az állatokat, hogy ne legyenek az év folyamán betegek,
vagy az emberek magukra locsolták, betegségek vagy rontás ellen.
Egyes helyeken a ház földjét is meglocsolták, hogy áldás legyen
a házon. A magyarság körében
különböző népszokások alakultak ki a századok során,
amelyek a vízkereszt ünnepéhez kötődnek.
Például Ipolytarnócon, Litkén és Mihálygergén komoly
hagyományok kapcsolódnak ehhez az ünnephez. Megszentelték a
vízzel a házakat, az ólakat. A bölcsőre is szent vizet
hintettek. Házak megszentelésénél alakult ki az a szokás, hogy a
házakra a három napkeleti bölcs kezdőbetűjét vésték fel, így:
G + M + B. Ez egy 15. századi eredetű szokás. A 16.
századtól kezdve pedig a csillagének éneklése
vált az ünnep részévé.
Wikipédia
A FENYŐFA
Állt az erdőben egy szép, sudár kis
fenyőfa. Jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb
társai, lucfenyők meg jegenyefenyők zúgtak körülötte. De a
kisfenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg
napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a
parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte,
amikor szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész
köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a
szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kisfenyő tövébe, és
azt mondták:
- Milyen szép ez a kicsi fa! - S ezt a
kisfenyő nem szívesen hallgatta.
A következő esztendőben egy jókora
hajtással lett magasabb, újabb év múlva még egy hajtással; a
fenyőfák hajtásaiból mindig meg lehet mondani, hány évesek a
fák.
- Ó, ha akkora lehetnék én is, mint
a társaim - sóhajtotta a kis fenyőfa -, akkor messzire
szétterjeszthetném ágaimat, koronámmal pedig kitekinthetnék a
nagyvilágba! Madarak fészkelnének az ágaim között, s ha szél
támad, én is olyan méltóságosan bólogathatnék, mint azok ott!
És nem örült a napfénynek, sem a
madárkáknak, még a szép kis piros felhőknek sem, amelyek
napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak fölötte. Elközelgett a
tél, csillogó-fehér hótakaró borított körülötte mindent,
néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában átugrotta a
kisfenyőt. Ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg
végre a harmadikon akkorára nőtt, hogy a nyulak már nem
ugorhatták át, meg kellett kerülniük. Ó, nőni, nőni, nagyra
nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér legtöbbet ezen a világon -
áhítozott a kisfenyő.
Ősszel favágók jöttek az erdőre,
és minden esztendőben kidöntöttek néhányat a legmagasabbak
közül. A fiatal fenyő, amely időközben szépen felcseperedett,
reszketve figyelt: a fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak
a földre. Fejszével lecsapkodták ágaikat, csupaszon hevertek;
így, ágaiktól fosztottan, soványan, alig lehetett megismerni
őket, Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé
csaptak, és elvitték őket az erdőből.
Hová vihették? S mi várhat rájuk?
Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák
visszatértek, megkérdezte tőlük a fenyő:
- Nem tudjátok, hová vitték a
társaimat? Nem találkoztatok velük az úton? A fecskék nem tudtak
róluk, de egy öreg gólya hosszan elgondolkozott, aztán bólintott,
és azt mondta:
- Alighanem láttam a társaidat.
Amikor Egyiptomból útra keltem, új hajókat láttam a tengeren.
Pompás árbocaik voltak - a társaidból faraghatták őket, mert
fenyőillatuk volt. Köszöntem is nekik, de igen magasan hordták a
fejüket.
- Ó, lennék csak magasabb! Most a
tengert járhatnám. Milyen is az a tenger, mesélj róla!
- Hosszú volna arról a mese! -
felelte a gólya, és továbblépdelt.
- Örülj az ifjúságnak! - intették
a napsugarak. - Örülj üde hajtásaidnak, a fiatal életerőnek,
ami betölt!
És a szél csókot lehelt a fára, a
harmat megkönnyezte, de a kis fenyőfa velük sem törődött.
Karácsony táján aztán fiatal
fenyőket is kivágtak az erdőn, még olyanokat is, amelyek
zsengébbek voltak a nyughatatlan fenyőfánál. Ezekről a zsenge
fákról - a legszebbeket válogatták ki - nem csapkodták le a
gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket is elvitték az
erdőből.
- Ugyan hová viszik őket? -
töprengett a mi fenyőfánk. - Nem nagyobbak nálam, volt köztük
egy, amelyik még kisebb is, mint én. Mért hagyhatták meg az
ágaikat? Hová vihette őket a szekér?
- Mi tudjuk! Mi tudjuk! - zsinatolták
a verebek. - Lent a városban benéztünk itt is, ott is a házak
ablakán. Tudjuk, hová mentek a szekéren. Olyan pompa és fény
veszi körül őket, amilyenről te nem is álmodol! Bekukucskáltunk
az ablakon, és láttuk őket: meleg szobában álltak szépséges
díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal, sokféle játékkal
aggatták tele az ágaikat, s az ágak hegyén száz meg száz
gyertya fénylett.
- És aztán? - kérdezte a fenyőfa,
és reszketett minden ága. - És aztán? Aztán mi történt?
- Többet nem láttunk. De ez
gyönyörűséges Szép volt.
- Hátha engem is szerencse ér, s
megjárhatom ezt a ragyogó utat! - ujjongott a fenyőfa. - Hiszen ez
még nagyszerűbb, mint a tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy
vágyakozom! Bár itt volna már újra a karácsony! Vagyok már
akkora, mint a társaim, akiket tavaly a városba vittek. Csak már
szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a meleg szobában,
pompa és fényesség közepette! Vajon mi következik aztán?
Biztosan még jobb lesz, még szebb, különben minek díszítenének
föl olyan gazdagon? Utána még nagyszerűbb, még pompásabb dolgok
várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom el
innét! Magam sem tudom, mi lelt.
- Örülj nekünk! - mondta a levegő
meg a napsugár. - Örülj az üde ifjúságnak itt az isten szabad
ege alatt!
De a fenyőfa nekik sem tudott örülni.
Nőtt, nőtt, ahogy csak erejétől telt, s zöldellt télen-nyáron.
Az emberek, akik látták sötétzöld pompájában, azt mondták:
"De szép fa ez!" És karácsony táján őt vágták ki
elsőnek. Velejéig hatolt a fejsze, s egy mély sóhajjal elzuhant.
Kínzó fájdalmat érzett s félájultan feküdt a földön; nem
tudott most a szerencséjére gondolni, elszomorította, hogy meg
kell válnia szülőföldjétől, a helytől, ahol felnövekedett;
tudta, hogy nem látja soha többé kedves öregebb társait, körül
a kis bokrokat, virágokat, talán még a madarakat sem. Bizony, az
utazás nem volt kellemes.
Csak akkor tért újra magához, amikor
társaival együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogy egy ember
így szól:
- Ez a legszebb! Ezt választjuk.
Aztán két libériás inas egy szép,
tágas terembe vitte a fenyőfát. A falakon körös-körül arcképek
függtek, a cserépkályha mellett magas kínai vázák pompáztak -
oroszlán díszítette a tetejüket -, hintaszékek, selyemhuzatú
heverők voltak a nagy szobában, meg hatalmas asztalok tele
képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz tallérba
kerültek - legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyőfát egy
homokkal megtöltött, nagy hordóba állították: a hordót senki
sem láthatta, mert zöld szövettel vonták be, és egy nagy, tarka
szőnyegre állították. Ó, hogy remegett a fenyőfa, hogy
leste-várta, mi következik!
Inasok és szobalányok léptek a
szobába, és díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott
kis hálókat aggattak ágaira; a hálókat cukorkákkal töltötték
meg; aranyozott almát, diót függesztettek fel gallyaira - úgy
festettek, mintha rajta termettek volna. Ágai hegyére vagy száz
piros, kék, fehér gyertyát erősítettek. Zöld tűi között
babák ringatóztak, szakasztott olyanok voltak, mint az emberek,
csak kicsinyek - a fenyőfa még sohasem látott ilyeneket -, fönt,
a fa csúcsán pedig egy nagy aranycsillag tündöklött. Szép volt,
ó, milyen szépséges szép!
- Ma este - mondták körülötte -, ma
este meggyújtjuk minden gyertyáját.
"Ó, csak már este volna! -
sóvárgott a fenyőfa. - Csak már meggyújtanák a gyertyáimat!
Vajon mi következik aztán? Eljönnek-e társaim az erdőből, s
látnak-e engem? Bekukucskálnak-e a verebek? Gyökereket eresztek-e
itt, s így állok-e feldíszítve, télen-nyáron, örökétig?"
A roppant vágyakozásba belefájdult a
kérge, a kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat, mint az
embereket a fejfájás.
Aztán végre meggyújtották a
gyertyákat az ágain. Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A fenyőfának
minden ága beleremegett; az egyik gyertya le is perzselte zöld tűit
egy jó darabon.
- Jaj, istenem! - kiáltozták ijedten
a szobalányok, s gyorsan eloltották a tüzet.
Most már vigyáznia kellett, nehogy
megint elfogja a remegés. Pedig ó, hogy félt! Folyton attól
reszketett, hogy elveszíti valamelyik ékességét - szinte eszét
vette a kápráztató ragyogás. De egyszer csak kitárult a
szárnyasajtó, s egy sereg gyerek rontott be, olyan hevesen, mintha
föl akarnák dönteni a fát. A felnőttek nyugodt léptekkel
követték őket. A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán
megint kitört belőlük az ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a
nagy szoba. Körültáncolták a fenyőfát, és egymás után
szedegették le róla az ajándékokat.
- Mit akarnak? - töprengett a fa. -
Ugyan mi lesz velem?
A gyertyák tövig égtek az ágain, s
akkor gyorsan elfújták őket, aztán megengedték a gyerekeknek,
hogy leszedjék a fáról, amit csak megkívánnak. Azok
megrohamozták, hogy csak úgy recsegtek az ágai; ha a csúcsát meg
az aranycsillagot nem erősítették volna a mennyezethez, talán fel
is döntik.
A gyerekek boldogan ugráltak körülötte
pompás játékaikkal; a fára már ügyet se vetett senki,
legföljebb az öreg dajka pillantgatott ágai közé, de ő is csak
azt nézte, nem felejtettek-e egy almát vagy fügét a fán.
- Most egy mesét! Egy mesét! -
hízelegtek körül a gyerekek egy alacsony, kövér embert, és
odavonszolták a fenyőfa alá. A kövér ember leült a fa tövébe.
- Itt erdőben vagyunk - mondta -, s
hátha a fának is hasznára válik, ha meghallgatja a mesét. Hanem
igazán csak egy mesét mondok el. Válasszatok: Mákszem Matyiról
akartok hallani, vagy Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a
grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a
királykisasszonyt?
- Mákszem Matyiról mesélj! -
kiáltották néhányan. - Együgyű Jankóról! - követelték a
többiek. Nagy zsivaj kerekedett. Csak a fenyőfa állt szótlanul és
tűnődve, s azt gondolta: "Velem már nem is törődnek!"
Pedig hát ő már kivette a részét a dicsőségből.
És a kövér ember mesélt Együgyű
Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert,
és feleségül kapta a királykisasszonyt. A gyerekek tapsoltak, és
azt kiabálták:
- Mesélj még! Mesélj!
Mákszem Matyi történetét is hallani
szerették volna, de be kellett érniük Együgyű Jankóval.
A fenyőfa némán és elgondolkozva
meredt maga elé: az erdei madaraktól nem hallott efféle mesét
soha. "Együgyű Jankó lebucskázott a grádicson, mégis
megkapta a királykisasszony kezét! Igen, úgy látszik, ez a világ
sora!" - tűnődött, és elhitte a mesét az utolsó szóig,
hiszen olyan derék embernek látszott, aki elmondta! "Bizony,
bizony, ki tudja! Hátha egyszer én is lebucskázom a grádicson, és
királykisasszonyt kapok feleségül!" - álmodozott. S már
előre örült a másnapnak; biztosan újra gyertyákkal, játékokkal,
aranyos gyümölcsökkel ékesítik fel.
"De holnap nem remegek! -
fogadkozott. - Szívből örülök majd a pompámnak. Holnap újra
meghallgatom Együgyű Jankó történetét, talán még Mákszem
Matyiét is", és hallgatagon, tűnődve virrasztott egész
éjszaka.
Reggel inasok és szolgák léptek a
nagy szobába.
"Újra feldíszítenek!" -
gondolta ujjongva a fenyőfa.
De megfogták, és kivonszolták a
szobából, fölvitték a lépcsőn a padlásra, s egy sötét zugba
állították, ahová egyetlen napsugár sem ért el.
"Hát ez meg micsoda? - kérdezte
magában a fa. - Mit csináljak itt? Hiszen ide egy hang se jut el
hozzám!"
Nekidőlt a falnak, és gondolkozott,
gondolkozott: Ráért: napok mentek, éjszakák múltak, de a
padlásra nem ment föl senki. Végre megjelent valaki, de csak
azért, hogy néhány ládát állítson a sarokba. A fenyőfa ott
állt a sötét zugban, s már úgy látszott, hogy mindenki
megfeledkezett róla.
"Odakinn most tél van -
vigasztalta magát. - Kemény és fagyos a föld, hó takar mindent.
Most nem tudnak elültetni, azért kell ebben a zugban megvárnom a
tavaszt. Lám, gondot viselnek rám. Milyen jók is az emberek! Csak
olyan sötét ne volna, s akadna valami társam!"
- Cin, cin! - cincogta egy előiramodó
egérke. Aztán odaszaladt egy másik is. Körülszimatolták a fát,
és besurrantak az ágai közé.
- Rettenetesen hideg van! -
panaszkodtak a kisegerek. - Különben egészen jó itt, igaz-e, te
öreg fenyő?
- Nem vagyok én öreg! - felelte a
fenyő. - Vannak nálam sokkal öregebbek.
- Honnan jöttél? - kérdezték az
egerek. - És mit láttál? - Szörnyen kíváncsi szerzetek voltak.
- Mesélj nekünk a világ leggyönyörűbb helyéről, ha ugyan
jártál ott! Voltál-e az éléskamrában, ahol sajtok illatoznak a
polcon, és sonkák lógnak a rúdról? Ahol faggyúgyertyán táncol
az egérnép? Soványan megyünk be oda, és kövéren jövünk ki.
Jártál-e ott?
- Ott nem jártam - felelte a fenyőfa.
- De mesélek nektek az erdőről, ahol nap süt, és madarak
énekelnek.
És elmesélte egész ifjúságát. A
kisegerek még sohasem hallottak ilyen mesét, buzgón hallgatták,
és azt mondták a végén:
- Ó, de sok mindent láttál te! És
milyen boldog voltál!
- Boldog? - kérdezte a fenyő, aztán
újra végiggondolta, amit elmondott. - Csakugyan, egészen szép
idők voltak azok!
Aztán elmesélte, mit látott
karácsony este, amikor mézeskaláccsal aggatták teli, gyertyákat
gyújtottak az ágain.
- Ó! - álmélkodtak az egérkék. -
Milyen boldog is lehettél, öreg fenyő!
- Mondtam már, hogy nem vagyok öreg!
- bosszankodott a fenyő. - Ezen a télen hoztak az erdőről. A
legszebb korban vagyok. Csak nagyon magasra nőttem.
- Olyan szépen tudsz mesélni! -
lelkesedtek a kisegerek. És másnap éjjel magukkal hoztak még négy
egérkét, hogy azok is hallhassák a fenyőfa meséit. A fenyő
pedig minél tovább mesélt, annál jobban emlékezett ifjúságára,
és azt sóhajtotta magában:
"Mégiscsak szép idők voltak
azok! De visszatérhetnek, még visszatérhetnek egyszer! Együgyű
Jankó is lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a
királykisasszony kezét, hátha nekem is királykisasszony jut
feleségül!" - és az erdő legszebb fiatal nyárfája jutott
az eszébe. Az ő számára az a kis nyárfa volt a világ legszebb
királykisasszonya.
- Ki az az Együgyű Jankó? -
kérdezték az egérkék. És a fenyő elmondta nekik az egész mesét
- karácsony este minden szavát megjegyezte magának. Az egerek
majdnem a fa csúcsáig szökdeltek gyönyörűségükben. A
következő éjjel már egész sereg egér hallgatta a fenyőfát,
vasárnap pedig két patkány is odavetődött, de ezek ócsárolták
a mesét, s elszomorították vele az egérkéket. Most már nekik
sem tetszett olyan nagyon a fenyőfa meséje.
- Csak ezt az egyetlenegy mesét tudod?
- kérdezték a patkányok.
- Csak ezt - felelte a fenyő. - Életem
legboldogabb estéjén hallottam, csakhogy akkor még nem tudtam,
milyen boldog vagyok.
- Nyomorúságos mese ez! Nem tudsz
olyat, ami faggyúról meg szalonnáról szól? Valami
éléskamramesét?
- Olyat nem tudok - mondta a fenyő.
- Akkor ajánljuk magunkat! - És a
patkányok faképnél hagyták. Lassanként a kisegerek is
elmaradoztak, és a fenyőfa keserűen sóhajtotta - Milyen jó is
volt, amikor a fürge kisegerek körém telepedtek, és a meséimet
hallgatták! Ők is elfelejtettek. Most már csak akkor leszek
boldog, ha egy napon levisznek innen.
De mikor lesz az, mikor?
Egy reggel emberek jöttek fel a
padlásra, félretolták a ládákat, és kiráncigálták a sötét
zugból a fenyőt. Nem bántak éppen szelíden vele, odacsapták a
padlóhoz, s egy szolga már vonszolta is a lépcső felé, ahol
fényesen sütött a nap.
- Újra kezdődik az élet! - ujjongott
a fenyő. Érezte az üde levegőt, az első napsugarakat - kinn volt
az udvaron. Olyan gyorsan történt vele mindez, hogy ideje sem volt
végignézni magát. Volt elég látnivaló körülötte. Az udvaron
túl viruló kert illatozott; rózsák hajoltak üdén, mosolyogva az
alacsony sövényre, a virágzó hársak között fecskék cikáztak,
és boldogan csivitelték: "Csivitt, csivitt, a párom, az van
itt!" De persze nem a fenyőfára értették.
- Most aztán élek! - örvendezett a
fenyőfa, és kinyújtóztatta az ágait, de jaj, megsárgult és
elszáradt minden kicsi tűlevele.
Ott hevert csalán és gaz között az
udvar sarkában. De a csúcsán még ott tündöklött az
aranycsillag, s visszaverte a napsugarakat.
Az udvaron vidáman játszottak a
gyerekek, akik karácsony este körültáncolták a fenyőfát, és
annyiszor örültek neki. A legkisebbik most odaszaladt hozzá, és
leszakította csúcsáról az aranycsillagot.
- Nézzétek, mit találtam ezen a
csúnya, vén karácsonyfán! - kiáltotta, és rátaposott a száraz
ágakra, amelyek recsegve törtek le kis csizmája alatt.
A fenyőfa elnézte az üdén virágzó,
szép kertet, aztán végigtekintett magán, és szégyenkezve
vágyott vissza a padlás sötét zugába. Az erdőre gondolt, üde
ifjúságára, a vidám karácsonyestre meg a kisegerekre, akik olyan
gyönyörűséggel hallgatták Együgyű Jankó meséjét.
- Elmúlt, minden elmúlt! - sóhajtotta
a szegény fenyőfa. - Mért is nem örültem akkor, amikor még
örülhettem volna? Most már késő!
Jött egy fejszés ember, és fölvágta
a fenyőfát; jókora nyaláb aprófa lett belőle. Föllobogott a
nagy üst alatt, s mélyeket sóhajtott, olyan hangosan, hogy
puskaropogásnak hallatszott. A kint játszadozó gyerekek be is
szaladtak, leguggoltak a tűzhely elé, belenéztek, és harciasan
kiabálták: "Piff-puff!" A fenyőfa pedig minden
roppanásnál - egy-egy sóhaj volt minden roppanása - egy nyári
napra gondolt, vagy egy téli éjre kinn az erdőben, amikor
csillagok szikráztak fölötte; a karácsonyestre gondolt meg
Együgyű Jankóra, az egyetlen mesére, amit hallott és elmesélt.
Végül nem maradt belőle más, csak egy marék hamu.
A gyerekek tovább játszottak az
udvaron; a legkisebbik a mellére tűzte az aranycsillagot, amely
azon a boldog estén a fenyőfa legszebb ékessége volt. De annak az
estének vége; vége a fának is, vége a mesének is; vége, vége
- minden mesének ez a vége.
Hans Christian Andersen
