|
JANUÁR
Későn kel a nap, teli van
még
csordúltig az ég sűrü sötéttel. Oly feketén teli még, szinte lecseppen. Roppan a jégen a hajnal lépte a szürke hidegben.
1941. február 5.
FEBRUÁR
Újra lebeg, majd letelepszik a
földre,
végül elolvad a hó; csordul, utat váj. Megvillan a nap. Megvillan az ég. Megvillan a nap, hunyorint. S íme fehér hangján rábéget a nyáj odakint, tollát rázza felé s cserren már a veréb.
1941. február 21.
MÁRCIUS
Lúdbőrzik nézd a tócsa,
vad,
vidám, kamaszfiús szellőkkel jár a fák alatt, s zajong a március. A fázós rügy nem bujt ki még, hálót se sző a pók, de futnak már a kiscsibék, sárgás aranygolyók.
1941. február 26.
ÁPRILIS
Egy szellő felsikolt, apró üvegre
lép
s féllábon elszalad. Ó április, ó április, a nap se süt, nem bomlanak a folyton nedvesorru kis rügyek se még a füttyös ég alatt.
1939. március 12.
MÁJUS
Szirom borzong a fán,
lehull;
fehérlő illatokkal alkonyul. A hegyről hűvös éj csorog, lépkednek benne lombos fasorok. Megbú a fázós kis meleg, vadgesztenyék gyertyái fénylenek.
1941. február 25.
JÚNIUS
Nézz csak körül, most dél van
és csodát látsz,
az ég derüs, nincs homlokán redő, utak mentén virágzik mind az ákác, a csermelynek arany taréja nő s a fényes levegőbe villogó jeleket ír egy lustán hősködő gyémántos testü nagy szitakötő.
1941. február 28.
JÚLIUS
Düh csikarja fenn a
felhőt,
fintorog. Nedves hajjal futkároznak meztélábas záporok. Elfáradnak, földbe búnak, este lett. Tisztatestü hőség ül a fényesarcu fák felett.
1940. június 12.
AUGUSZTUS
A harsány napsütésben
oly csapzott már a rét és sárgáll már a lomb közt a szép aranyranét. Mókus sivít már és a büszke vadgesztenyén is szúr a tüske.
1940. július 21.
SZEPTEMBER
Ó hány szeptembert értem eddig
ésszel!
a fák alatt sok csilla, barna ékszer: vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik, a perzselőt! a hűs esők előtt. Felhőn vet ágyat már az alkonyat s a fáradt fákra fátylas fény esőz. Kibomló konttyal jő az édes ősz.
1940. július 15.
OKTÓBER
Hűvös arany szél lobog,
leülnek a vándorok. Kamra mélyén egér rág, aranylik fenn a faág. Minden aranysárga itt, csapzott sárga zászlait eldobni még nem meri, hát lengeti a tengeri.
1941. február 7.
NOVEMBER
Megjött a fagy, sikolt a ház
falán,
a holtak foga koccan. Hallani. S zizegnek fönn a száraz, barna fán vadmirtuszok kis ősz bozontjai. Egy kuvik jóslatát hullatja rám; félek? Nem is félek talán.
1939. január 14.
DECEMBER
Délben ezüst telihold
a nap és csak sejlik az égen. Köd száll, lomha madár. Éjjel a hó esik és angyal suhog át a sötéten. Nesztelenül közelít, mély havon át a halál. |
