Bevallom, most szakasztott olyan
dilemmában leledzem gasztro-ügyben, mint amilyenben találta magát
az általános közbiztonság romlása témájában az elmúlt
napokban a Magyar Nemzeti Tanács. Tépelődésünk közös, egy és
ugyanaz. Szükséges-e, illendő-e a kis hazánkban egyre csak
mélyülő népnyomor idején fenséges, fejedelmi, többfogásos
lakomáról (ráadásul meglehetősen elfogult módon
és citromsárgán irigykedve) értekezni, vagy nemesebb
szemlesütve, fülbedugva és szájbecipzározva hallgatni? Vannak
érveim is, ellenérveim is…
Főtisztelendő Paskó Csaba igen nagy
tudású ember hírében áll. Sokoldalú, szivárványszínű
egyéniség. A Kelebián szolgáló lelkész (ahányszor csak
megnyilatkozik) mindig tud valami meghökkentőt mondani. Talán egy
évvel ezelőtt hallottam egy vele készült interjút, amelyben
arról is beszélt, hogy a papot (meg a kutyát) a szája végett
szokás tartani. Ezt akkor egy életre megjegyeztem. Most alighanem
ki lehetne szélesíteni ezt a haszonelvűség-palettát azzal is,
hogy: meg a kiváló főztje, kosztja végett. A szóban forgó
főtisztelendő ugyanis legendás hírű, párját ritkító
szakácsművész.
Épp a napokban nyilatkozott
(meglehetősen ínycsiklandó és nyálelválasztást serkentő
módon) a Szabadkai Rádió egyik műsorában legutóbbi ilyen
irányú, gasztronómiai szárnypróbálgatásáról. Ami persze –
ahogy Bozsik Péter barátom mondaná – igazi „gurmandiai
partraszállásos” remekművé és ízig-vérig sikertörténetté
avanzsált.
Paskó atya arról mesélt, hogy
nemrégiben a szabadkai Vince-napi borbálon főszakácsként
tevékenykedett. S hogy ott miket, miféléket, mi mindent nem
csavarintott ünnepi menüsor gyanánt. (Valahogy úgy, ahogyan a
régi mondás is tartja: sütött, főzött, tüzet sem gyújtott.)
Készült ott, a főtisztelendő keze nyomán, mindenféle válogatott
finomság. Dinsztelt vöröskáposzta, madársalátaágy,
gyömbéres/mézes/narancsos vinaigrette, wellingtoni marha, genovai
pesto, rosé kacsamell, blansírozott körte és nem utolsósorban
máktorta á la Paskó.
Tudom, hogy kizárólag bennem van a
hiba, és csakis a (Hamvas Béla által is magasztalt)
rántottleveshez szokott „belügyminiszterem” az oka, de nekem
valamiért mégis megfeküdte a gyomromat a felsorolt (felszolgált)
nemes, „királyi” étekfűzér. Talán amiatt, mert úgy
gondolom, hogy a jelenlegi ínséges időkben csínján kéne bánni
a kissé megalomániás, túláradóan fűszergőzös,
főzőshow-szerű gasztropartikkal. Minthogy mostanság édeskevés
család vasárnapi asztalára jut bélszín, kacsamell vagy éppen
libacomb. Emiatt aztán nagyon könnyen visszatetsző lehet és
egyenesen ellenszenvet válthat ki az éppen csak tengődő, vegetáló
szabadkaiakból az efféle látványbál. Egyrészt azért, mert
igencsak költséges az ünnepségen felvonultatott (nyilvánvalóan
válogatott alapanyagokból komponált) egyik-másik ételköltemény
és az asztalra varázsolt ízkavalkád, másrészt azért, mert van
benne egy porció feltűnési viszketeg, önmutogatás, sznobizmus
is. Az ilyesmi pedig méltán irritálhatja a város
szegény/szegényebb/legszegényebb kategóriákba sorolt lakóinak
érzékeny száj-nyálkahártyáját és a folyton izgő-mozgó
bélgiliszta-telepét.
Nem először hallván erről a
rendkívül ügyes kezű lelkészszakácsról, én, kisgonosz rögtön
képzetet társítottam magamban. Hej, mi mindent tudna varázsolni
ez az Istenadta jóember a városi Vöröskereszt ingyenkonyháján!
Ha egyszer oda beszabadulhatna! Micsoda színeket, ízeket és
illatokat. Úgy meg tudná részegíteni és bolondítani az unalomig
erőltetett és egymást váltó krumpli-, rizs- meg bab bázisú
egytálétel-variációkat, hogy csak na! Mind a tíz ujjukat
megnyalnák a városi szociális kifőzde kétségkívül jobb
menüsort érdemlő napi törzskosztosai. Persze belátom én, hogy
irreális lenne egy ilyen kivételes képességű embertől elvárni
azt, hogy most hagyjon ott csapot-papot és szegődjön el séfnek a
humanitárius szervezethez, de talán időnként (mondjuk esztendős
ünnepeinkkor) varázsolhatna valami nem szokványosat a még az
ételben is szűkölködők húsvéti/karácsonyi asztalára is. Vagy
legalább megpróbálná elcsábítani a templom egere szegénységű
családokat a már jól bevált csirkelábpörkölttől meg a
krumplipaprikástól. Már az is egyfajta kegyelmi állapot lenne. És
nem csupán a nincstelenek passiója meg Paskó atya passziója.
Hanem magának az Úrnak is tetsző cselekedet.
Szabó Angéla
