– Mit iszunk,
Mihály? Mit fizetsz nekünk a születésnapodon? –
heccelték a „kobrakollégái” egy júniusi
délelőttön a lövészárokban ülve.
– Mit innánk?!
Majd főzök nektek kávét! – válaszolta.
Úgy is lett, megfőzte a feketét. A
szőrös, koszos, bakaruhás cimborákkal komótosan elszürcsölte
az ünnepnapi itókát, majd felállt, hogy a csajkákat elöblítse.
De pár másodperc múltán már holtan rogyott össze. Valahonnan a
távolból háromszor rálőttek és a harmadik lövedék már nem
tévesztette el a célt. A hóna alatt érte találat. Az éppen
akkor 39 éves, kétgyermekes apa a saját fia karjába zuhant. Hogy
ott haljon meg. Mindössze annyit tudott még mondani: „Ez
nagyon fáj!”
A távoli Boszniában történt. Egy
Jelik nevezetű helységben. Napra pontosan 20 évvel
ezelőtt. Kalocsány Mihály a születésnapján halt meg,
június 10-én pontosan 11 órakor. Ez pedig csak azért érdemel
említést, mert amikor 1954-ben először látta meg a napvilágot,
akkor is június 10-e volt és ugyanúgy 11 óra.
Nem akart kilógni a sorból
Mihály a nagykikindai közművesítési
vállalatban dolgozott. Volt ő ott minden: kőműves, sírásó,
kőfaragó. Amikor a legújabb kori balkáni őrület szele Boszniát
is elérte, a bánáti városból rendszeresen szállították a
frontra az önkéntes harcosokat. Mihály cégében is mintha
valósággal megbolondultak volna az emberek: tömegesen
jelentkeztek a harctérre. Több autóbuszt megtöltöttek az
újsütetű zsoldosok. A magyar melós ember nem akarta, hogy őt
különcnek tartsák, azt meg főképp nem, hogy esetleg még
pipogyának, gyávának is nézzék, és persze véget akart vetni
az egyre durvább beszólásoknak (hogy magyar létére nem akarja
védelmezni a szerb hazát), ezért ő is feliratkozott a háborúba
indulók listájára.
– Bárcsak
ne tette volna! Tört volna el lába akkor, amikor elindult! Mert
akkor most nem ebben a napban lennénk! – ezt már az
özvegye, Katica mondja, aki maga is megjárta a poklok
poklát. Aki maga is katonaruhát öltött, puskát vett a kezébe
és három hónapot lehúzott a harctéren. – Amikor az apjuk
elment, nem bírtam a gyerekkel. Mindenáron utána akartak menni,
megkeresni, hazahozni. Szüntelenül csak vitáztunk,
veszekedtünk.Tibor fiam akkor l6 éves volt, Mihály meg
két évvel fiatalabb. Egy napon Tibi elszökött itthonról és
elindult az apja felkutatására. Először Zadarba ment, onnan
pedig Kninbe, aztán Benkovacra, végül pedig Szarajevó közelében
kötött ki. Több sem kellett a másik gyereknek, 14 évesen ő is
utána ment. Én kerestettem őket, szaladgáltam fűhöz-fához,
hogy segítsenek, de mindenhonnan elutasítottak. Teljesen
belebetegedtem, idegösszeroppanást kaptam. Amikor összeszedtem
magam, és beláttam, hogy nincs mire várnom, nem ülhetek itthon
ölbe tett kézzel, hiszen az egész családom a fronton van, én is
jelentkeztem önkéntesnek. Aztán meg valahogy ott ragadtam…
„Rambók voltunk
mi, de igaziak!”
Kalocsány Tibor, aki mostanra már
átértékelte a hátborzongató múltat és ezzel együtt a saját
életét is, aki mostanra már „jó útra tért”, és ma
ugyanúgy kétgyermekes apa, mint annak idején az édesapja volt,
most így gondol vissza a két évtizeddel ezelőtt történtekre:
– Mit tudtam én
gyerekésszel, hogy mi a háború? Fogalmam sem volt, hogy mi vár
majd rám. Többször is elszöktem otthonról és elindultam apám
után világgá. Volt, amikor már az autóbuszon ültem, útban a
harctér felé, és egy rutinellenőrzés során lebuktam. Akkor
hazahoztak. Én mindig újra próbálkoztam. Amikor az
úgynevezett Kobrák végre bevettek a csapatukba, nem
érdekelte őket az, hogy hány éves vagyok, csak annyit kérdeztek,
hogy bírom-e majd vinni a puskát. A kezembe nyomtak egy
félautomata fegyvert meg egy hátizsákot. Abban volt 10 darab
„golyó”, 2 kézigránát, egy „elsősegélydoboz”, egy
csajka meg egy kulacs. Ez volt a teljes hadi felszerelésem meg ez
nagy semmi a harci kiképzésem. És már indulhattam is a háborúba.
Emlékszem, az első napokban nagyon féltem. Úgy, ahogy csak egy
gyerek tud rettegni. Különösen éjjelente. Kinn voltunk az
erdőben, mindenütt koromsötét volt, hideg és minden irányból
lőttek ránk. Én meg rettegtem a sötéttől is, az erdőtől is,
a szabad ég alatt való alvástól is meg a golyózáportól is. De
aztán mindezt megszoktam, és apánk halála után én már
senkitől, semmitől nem tartottam. Értelmetlen lett, céltalanná
vált minden. Csak egy valami hajtott, fűtött: az az
iszonyatos bosszúvágy. Tudom, hogy ez kegyetlenül hangzik,
de engem akkor nem érdekelt más, csak az, hogy elégtételt
vegyek. Mivel nem tudhattam, hogy ki volt az az ember, aki kioltotta
az édesapám életét, minden muzulmánban halálos ellenséget
láttam. Ők ölték meg az apámat, ezért nem létezett a számukra
irgalom. Mi akkor igazi Rambók voltunk. Nem úgy, mint Stallone a
filmben. Én ott nőttem fel igazán, a háborúban váltam
felnőtté. Rengeteg szörnyűséget láttam: vért, hullákat és
minden olyan emberi kegyetlenséget, amit csak el lehet képzelni.
Most is előttem van annak a kislánynak a képe, akit a muzulmánok
eleven megnyúztak. Még élt, amikor egy üresnek hitt házban
rátaláltam. De már csak a szeme mozgott. Kénytelen voltam én is
embert ölni. A legelső egy fekete ruhás, „nindzsa öltözékes”
muzulmán volt. Tisztán láttam az arcát: középkorú férfi,
hatalmas szakállal. Nem tudom mennyi golyót eresztettem bele első
riadalmamban, talán kétszázat is. Amennyi csak volt nálam, azt
mind kilőttem. Nem vagyok rá büszke. Pontosan érzem a súlyát.
Bár szeretném az emlékeimből száműzni, időről időre még
ennyi év után is, visszatér.
„Húsz éve nem
alszom. Tudod te, mi az?”
Az ifjabbik Kalocsány Mihály szó
szerint belerokkant az apja elvesztésébe. Mindig is erősen
kötődött hozzá. Azt, hogy a szeretett ember pont az ő karjaiban
halt meg, mindmáig nem heverte ki, és alighanem már nem is fogja
soha. Ő ott volt vele mindvégig. Amikor a holttestet hazafelé
szállították, a 14 éves gyerek nem volt hajlandó beülni a
sofőr mögé a tehergépkocsiba, hanem mindvégig hátul ült az
apja koporsója mellett. (Ami igazából nem is volt valódi
koporsó, hanem csak egy gyümölcsládákból összeszegelt
tákolmány. És párna helyett egy gondosan összehajtott
katonakabát volt az áldozat feje alatt.) Miután hazaértek, a fiú
teljes három héten át egy szólt sem szólt senkihez. Általában
az egész napot a temetőben töltötte az apja sírjánál. Még
most is, minden másnap kimegy hozzá.
– Akkoriban
nagyobb szerb, nagyobb csetnik, nagyobb hazafi nem volt nálamnál.
A szerbek közül nagyon sokan elmenekültek, külföldre távoztak,
vagy éppen az újvidéki meg a belgrádi kávézók teraszán
iszogattak akkor, amikor én a Szarajevó melletti Olovónál vagy
Han Pijesaknál harcoltam helyettük. Nagyszerbek?! Ők lennének a
nagyszerbek, akik azt sem tudják, hogy milyen közelről egy puska!
És most nézd meg, mi lett belőlem!? Egy roncsot látsz. Egy
félembert. Harmincnégy évesen cukorbeteg vagyok, idegroncs,
vietnámi szindrómás, egy élő halott – sorolja keserűen
Mihály.
– Az orvosok már összevissza kaszaboltak, rengetegszer
műtöttek. Marékszám szedem a gyógyszert, hogy felejtsek, de
mindez hiába. Mert minden emlék elevenen él bennem,
kristálytisztán emlékszem a történtekre. Éjjel jönnek elő,
akkor törnek rám az emlékek. Már 20 éve nem alszom. Ne mondd,
hogy elhiszed, mert te ezt nem tudhatod! A háború és a szomorúság
lettek a barátaim, az útitársaim. Ezekkel nőttem fel és mára
már megszoktam őket. Most úgy gondolok a múltra, hogy mindvégig
egy sűrű ködben tévelyegtem. Az apám halála miatti bosszú
valójában nem is volt bosszú. Nem volt kin bosszút állni. Sokat
imádkozom. Reggel, délután és este. Tudom, hogy csak az Isten
az, aki talán majd egyszer meggyógyít. Az orvosok csak elteszik a
borravalót.
Szabó Angéla
