Nagyon úgy fest, hogy erőltetett ütemben folytatódik az üresen tátongó szerbiai államkassza vajdasági (magyar) pénzekkel történő feltöltése. A vadonatúj minisztériumi rendelkezés várhatóan minden olyan mezőgazdasági termelőt érint majd, aki az elmúlt években/évtizedekben jelentős adóhátralékot halmozott fel az állami szervek irányában. Úgy tűnik, a jól fizetett hivatali gépezet most beváltja a korábban tett fenyegetéseit, és vasszigorral, kötelező módon (ha kell, kényszerrel: „elzálogosítással”, végrehajtók által) kasszírozza be a különféle tartozásokat.
Az adósságvadászat máris
megkezdődött. Elsőként Óbecse község területén, ahol a
Gazdasági- és Pénzügyminisztérium községi kirendeltségének
képviselői háromfős csoportokban járják a terepet.
Kiindulásként az elmúlt napokban/hetekben a zömében
magyarok-lakta Péterrévét keresték fel – állításuk szerint
azt a falut, amelyben a legtöbb ilyen (földművelésből élő)
adóst tartják nyilván. Náluk jelentek meg minisztériumi
rendeletre, az orruk alá dugva a felszólító figyelmeztetést, az
adóhátralékukra vonatkozó pecsétes papírost. A tartozás
végösszege a 2013. augusztus 12-ével lezárt időszakra
vonatkozott. Külön tételként tüntették fel a
nyugdíjbiztosítási járulék összegét és az arra számított
120 százalékos kamatot. Ebből pedig az derült ki, hogy a kamat
címén követelendő összeg általában jóval magasabb magánál
a tartozásnál. (Ha például 500 ezer dinár a család tartozása,
akkor arra 800 ezer dináros kamatot számoltak el.)
Elúszhatnak-e pecellósi termőföldek?
A péterrévei termelők adóssága
több esetben az egymillió, sőt a másfél millió dinárt is
meghaladja. A hátralék maradéktalan törlesztésére kereken 5
napot adtak. Aki ez alatt az idő alatt nem élt a felkínált
„lehetőséggel”, mert nem tudta összeszedni a követelt
összeget, vagy továbbra sem akarta befizetni, azt hihetetlen
meglepetés érte. A címére megküldött hatósági határozat
alapján a termőföldjét jelzálog terheli. Magától értetődően:
az adósságnak megfelelő értékben. A továbbiakban
zálogtárgyként kezelendő parcellákat a tulajdonos tudta,
megkérdezése és beleegyezése nélkül, vagyis tetszés szerint
jelölték ki. Hogy a baj meg a zűrzavar még nagyobb legyen, több
esetben a legjobb minőségű, az első osztályú termőföldre
esett a választásuk. Azt már mondani sem kell, hogy a földterület
pénzbeli értékét is a gazdák bevonása, közreműködése
nélkül állapították meg. Például: akinek 1 millió 300 ezer
dináros tartozása volt, attól másfél hold szántóföld
elvételét helyezték kilátásba, akinek pedig az adóhátraléka
a másfél millió dinárt is meghaladja, az egy és háromnegyed
holdnyi gyümölcsöse bizonytalan sorsáért aggódhat. Hogy
jogorvoslattal éljen, van rá két hete.
Az ilyen jellegű intézkedés
felháborodást keltett a péterrévei termelők körében. Közülük
többen tanácstalanok és tehetetlennek, teljességgel
kiszolgáltatottnak érzik magukat. A döntést igazságtalannak és
felháborítónak tartják, mert állításuk szerint egyáltalán
nem is szeretnének élni a nyugdíjaztatás lehetőségével.
Magyarán: nem számítanak semmiféle földműves-nyugdíjra. Akkor
pedig miért kényszerítenek rájuk ilyesmit?
Az obligát kérdést természetesen
az illetékeseknek is feltették, akik viszont azt válaszolták,
hogy mese nincs, a nyugdíjbiztosítást kötelező fizetni.
Ablakon kidobott pénz-e a
nyugdíjbiztosítás?
Mindazok a termelők, akik kizárólag
a földművelésre és az állattenyésztésre alapozták a
gazdaságukat, számíthattak arra, hogy egy napon majd a
nyugdíjbiztosítási járulékot is fizetniük kell. (Régi
alapigazság az, hogy az adó(sságo)t nem szokta a kutya lenyalni.)
A múltban már volt is egy olyan tízéves periódus (az 1986 és
az 1996 közötti időszak), amikor a közismert nevén csak
„nyugdíjalapnak” mondott hozzájárulás fizetését a számukra
egyszerűen kötelezővé tették. Egyetlen tollvonással. A
legtöbben szó nélkül eleget is tettek ennek a
kötelezettségüknek. Igen ám, de az említett (relatíve
szélcsendes) évtized után Szerbiában igen komisz idők
következtek. Amikor hiába volt valakinek betegbiztosítása, hiába
törlesztette rendszeresen a TB-járulékot, és hiába rendelkezett
naprakészen érvényes, hitelesített egészségügyi
könyvecskével, ha orvoshoz került, ha műtétre várakozott,
szinte mindenhol és mindenért fizetnie kellett. Márpedig
egy-egy komolyabb orvosi beavatkozásért akár több ezer márkát
is elkértek szemrebbenés nélkül, és akinek számított a saját
egészsége, annak bizony a zsebébe kellett nyúlnia. (Pedig akkor
sokan még két márkát sem kerestek havonta.) Aztán éveken át
olyan banálisan nevetséges összeget folyósítottak a
földműveseknek nyugdíj gyanánt, hogy azt szinte szégyellték a
bankban vagy a postán fölvenni. Ráadásul a koldusalamizsnának
is beillő havi járandóság rendszerint több hónapos késéssel
érkezett. Ekkor rengetegen elálltak a „nyugdíjalap”
fizetésétől. Nem látták értelmét. Sőt (egyébként nagyon
logikusan) azzal érveltek, azzal takaróztak, hogy vélhetően meg
sem fogják érni a nyugdíjaztatásuk napját, el sem fogják érni
azt az életkort, amikorra majd nyugdíjjogosulttá válhatnak. Mert
akkor már régen a temetőben lesznek. Később voltak,
akik újra fizetni kezdték, mások viszont 1996 óta egy vasat sem
juttattak ily módon az alaposan kifosztott állami kincstárba.
Nem kell a parasztot sajnálni(?)
Most viszont – úgy tűnik --, hogy
megint elszedik és lefújják a port ezekről a régi
tartozásokról. Az állambácsi igyekezete és buzgósága józan
ésszel érthető, hiszen még mindig az adófizető állampolgárok
fosztogatása és megkopasztása a legegyszerűbb és
leghatásosabb módja az országkassza pénzzel való feltöltésének.
A kérdés csak az, hogy mennyire jogos az ilyen irányú követelés.
Magyarán: kötelezhető-e bárki is arra, hogy fizesse a
nyugdíjbiztosítást, ha ő maga nem akar – idős korára és
ilyen feltételek mellett – nyugdíjassá válni. Mert dicséretes
lenne a szerető állam nagylelkű gondoskodása a mezőgazdasági
termelőkről (mondván, hogy: „Öregségedre se maradj
ellátatlan, biztosítjuk számodra a szegényesen gyalázatos
megélhetést!”), de csak abban az esetben, ha (jó szokásához
híven) nem alkalmazna kettős mércét. Ha ugyanez az elv vagy
követelés minden más gazdasági ágazatban dolgozó számára is
azonos lenne. Ha például a gyári munkás öregségi nyugdíja
miatt is ugyanígy aggódnának. Ha például azoknak a
tartozásoknak a behajtását is megkövetelnék, amelyeket az
állami vállalatok és a magáncégek halmoztak fel, és amelyek
éveken át nem fizették az alkalmazottaik utáni járulékokat.
Azokban a cégekben viszont (sok közülük már nem is létezik,
még papíron sem) nem fenyegetőztek végrehajtással és
vagyonelkobzással. Sőt a balul elprivatizált, befuccsolt vállatok
esetében még az úgynevezett csődmasszából sem vonták ki azt a
menthető értéket, amely által pedig az egykori alkalmazottak
jogos követeléseinek eleget tehettek volna. A parasztemberekért –
az éppen csak tengődő kistermelőkét és a tehetősebb
nagygazdákért egyaránt – azonban nem kár. Őket nem kell
sajnálni. Sosem kell sajnálni. Legalábbis valami ilyesmit
gondolhatnak ott, fönt a pénzügyminisztériumban meg az
adóhivatalban, merthogy pironkodás nélkül igyekeznek
megleckéztetni az ország jobb sorsra érdemes
élelmiszer-termelőit. Igaz, most még csak Péterrévén, a
kényszerbehajtási folyamat azonban aligha fog megállni Óbecse
község határán. Gondolom, lesz ilyenfajta nemulass más
vajdasági városokban is. A pecellósi kirohanás talán csak egy
próba annak feltérképezésére, hogy milyen reagálást fog majd
kiváltani az érintett családok esetében a viharos gyorsasággal
elrendelt zálogosítás, a végrehajtókkal való fenyegetőzés és
a legjobb termőföldek elkobozásának a kilátásba helyezése.
Reméljük, viharosat…
Szabó Angéla
