A hihetetlenül hangzó hír valahogy így
kezdődött: „Ma délben elhallgat a Szabadkai Rádió. Majd amikor újra
megszólal, akkor már a Raichle Ferenc park 1-8. szám alatti épületéből
köszöntjük újra a hallgatóinkat.”
Amikor Tomislav Jakovljević hangmester 2013.
június 27-én 12 óra 6 perckor lekapcsolta a rádió 1-es stúdióját az intézmény
addigi, Jovan Mikić utca 12-es számú székházában, az akár főpróba is lehetett
volna a végső elnémítás előtt. Akár a rádió gyásznapja is lehetett volna. Az
éterben és az interneten egyazon időben hallgatott el 89,6 MHz-en a magyar
nyelvű adás és csak 38 perc elteltével hangzott fel újra az új stúdióból. Ez a
félórás, tömény „csendvákuum” alatt keserű ízelítőt kaphatott a
törzshallgatóság abból, hogy milyen is lesz majd az az idő, amikor
végérvényesen némaságra kárhoztatják az észak-bácskaiak legkedvesebb
rádióját.
Költözködés utáni natura morta...
Röhrig Ottó hangszínét mindig szerettem.
Kivéve azt az egy alkalmat, amikor másfél évvel ezelőtt – a rá jellemző örök
derűlátással – azt mondta: „Miért aggódsz? Már húsz évemegszűnéssel
riogatják a Szabadkai Rádiót, de még mindig megvan!” Szavai most is a
fülemben csengenek és a képet/a képét is látom.
A rádió magyarkanizsai munkatársának igaza
volt – tényleg megvan. Mi több: az észak-bácskaiak közkedvelt rádióállomását
azóta sem némították el. Ez persze nem jelenti azt, hogy a nemrég új székházba
költöztetett intézmény épülete fölül elvonultak volna a viharfelhők. Épp
ellenkezőleg: még csak most kezdenek igazán gyülekezni. Attól tartok,megint
lehet aggodalmaskodni…
Bencsik István, a rádiós csapat rangidős
szerkesztője egyik este megrendülten sommázta a véleményét: „Kész. Végünk
van. Nincs mentség.” Másnap reggel meghallgattam azt az anyagot, amelyet Korhecz
Tamással, a Magyar Nemzeti Tanács vezetőjével készített, és amely beszélgetés
végére szokatlan módon fátyolossá vált a kérdező hangja. Akkor már kicsit sem
szégyelltem azt, amit előző este kérdeztem: „Nem fáj a szíved amiatt, hogy az
egész életed munkája most kárba vész?” – Hogy a csudába ne fájna?! –
válaszolta. Ha magánosításra kerül a sor (talán már tudják is, hogy ki lesz az,
aki a rádiónkat majd megvásárolja), a tulajdonosnak valószínűleg nem lesz
érdeke, hogy a magyar nyelvű adást a mostani terjedelmében megőrizze. Talán
csak pár órára zsugorodik a magyar műsorok ideje, esetleg csak híreket
olvasnak, és várható időjárást jelentenek magyarul… Itt már nincs mit tenni.
Vége van.
Gál Ottó nyugalmazott újságíró, a
kezdetektől a rádió munkatársa volt. Már két évtizede a magyar fővárosban él:
– Régen a Szocialista Szövetség volt a kvázi
alapítónk, és akkor (a legjobb években) ki is tudtuk gazdálkodni a működéshez
szükséges pénznek kb. a 80 százalékát. Emlékezetem szerint akkor soha nem
forgott veszélyben a működés. A bérek is idejében megérkeztek. Azt hiszem, a
legjobb tulajdonos mégis csak az önkormányzat – persze nem biztos, hogy
igazam van. Húsz éve nem jártam a rádióban, nem is követem a sorsának alakulását.
Nem is nagyon érdekel. Elfelejtettük egymást…
Tomislav Jakovljević lekapcsolja a stúdiót
Nagyon úgy fest, hogy végérvényesen egérfogóba
kényszerült a vajdasági magyarok leghallgatottabb rádiója. A szerbiai
Alkotmánybíróság ugyanis nemrégiben úgy rendelkezett, hogy sem a községek, sem
a nemzeti tanácsok nem lehetnek a helyi médiumok alapítói/társalapítói.
Legfeljebb csak a kényszerű magánosítás mentheti meg őket a megszűnéstől.
Pölhe Géza, a vajdasági magyar rádiós
újságírás egyik nagy öregje:
– Az Alkotmánybíróság egy sóhivatal, amely csak
alátámasztja, továbbra is földúcolja a hatalom törekvéseit. Elvégre a jogot is
emberek alakítják, formálják, leginkább az aktuális politikai hatalom szája íze
szerint. Ami a rádióval történik, az már egy régóta húzódó folyamat, talán 2000
környékén kezdődött, vagy még korábban. Akkor kezdtek a magánosítással
ijesztgetni bennünket. Akkor többféle módon próbáltunk tiltakozni,
legeredményesebbnek a hallgatóság támogatása bizonyult: az intézmény
fennmaradása érdekében aláírásokat gyűjtöttek. Ezzel el lehetett húzni egy
ideig a végítélet kihirdetését. Nem tudom, kinek lehet az útjában a Szabadkai
Rádió.
-Annak idején tudtuk, hogy Kasza József miben mesterkedett, amikor
létrehozta a Pannon Rádiót (s ha már ezt említem, azt hiszem, szép lenne a
Pannon RTV-vel a kiegyezés: az maradjon meg tévének, a mi rádiónk meg
a szabadkaiak rádiójának – mi szüksége van a Pannonnak rádióra is?), most
viszont elképzelésem sincs, hogy mi állhat ennek az ügynek a hátterében.
-Talán
megbújik a szándék mögött valamiféle nacionalista érzelem is, talán nem lenne
ilyen erős ez az ellenszenv, ez a megsemmisítésre irányuló törekvés, ha a rádió
csupán szerb nyelvű műsorokat sugározna. A többnyelvűség esetleg bánthatja
valakinek a fülét…
-Olyan agónia ez, amely előbb-utóbb be fog
következni. Csak azt a huszonvalahány évet sajnálom, amit a rádióban
eltöltöttem. Mindazoknak a munkája, akik ott dolgoztak, hiábavaló volt. Mi nem
a készbe csöppentünk bele, hanem téglánként építettünk fel egy olyan falat,
amit akár egy szempillantás alatt eltakaríthatnak az útból. Öten-hatan kezdtük
a rádiózást, amikor viszont nyugdíjba mentem, 16-17 tagú szerkesztőségből
távoztam. Bántana, fájna, ha megszüntetnék. Amit az ember átél, az nem múlik el
nyomtalanul. Nem mindegy látni, hogy amit felépítettünk, az most mind
romba dől.
Még hallani is rossz, amit a rádióról mond…
Mégis: elsiratjuk, még időnap előtt.
Szabó Angéla
