Amikor gyermekek vagyunk, mint kitárt ajtókon,
keresztül-kasul jár át rajtunk a sok ismeretlen és új érzés: a mosoly, a sírás,
a jámborság, a harag, a gyermeki káröröm, az irigység, a kedvesség, a
ragaszkodás, egy szóval az érzelmi csíraszellők. Öntudatlanul és teljesen
ösztönösen ragad ránk a jó és a rossz, és ugyancsak ösztönösen válogatjuk ki,
általában persze a terelgető felnőtti intelmekből, hogy mit hová raktározzunk
el elménkbe, szívünkbe-lelkünkbe.
A kamaszban a csíra már szárba szökken, fejlődik és
növekszik, aztán, hogy szilárdan-e, vagy törékenyen, avagy ingatagon, az a
környezeti lélekmeteorológia függvénye lesz.
A felnőttben már csaknem megreked –szerencsés esetben tovább
finomodik - a sokféle érzelem és a mások érzelmeire rábólintó reakciók sokfélesége.
Értékelni kezdjük ezeket az érzéseket, válogatunk bennük melyik az elfogadható,
melyik az, amitől meg kell válnunk, tudatosan! Formálnak bennünket és formálunk
velük mi magunk is másokat.
A felnőttben kialakul valami-féle mérce is. Kis léptékben,
finom beosztású etalonon, vagy nagy, durva beosztású skálán. Valahogy úgy, mint
a leheletnyi zenéből kiinduló majd túláradó fenséges szimfónia, vagy éppen
ellenkezőleg: a finom és durva kavicspergéstől a lezuhanó kődarabok robogásán
át a viharos, a magával rántó sziklaomlás, az eget-földet rengető zaj. Ezek a
zajok aztán rendre váltakoznak életünk során. Mikor melyikre bukkanunk, mikor
melyik alakít bennünket mélyebben, vagy kevésbé felszínesen, az függ az egyéni
és/vagy a külső erők dominanciájától is.
Van aztán úgy, hogy átlépünk a folyamatok hatásán és teljes
közömbösséggel, mindenféle spirituális befogadás vagy megnyílás nélkül járjuk
az utunkat. Úgy tűnik, hogy manapság sokaknak a „golyóálló” önkép kialakítása
és kiállítása a legkifizetődőbb. Ettől aztán elvész a pozitív, a
pszicho-szociálisan és biológiailag is természetesen működő én, és
tömegtermelésre, szellemi, sőt nemzeti hagyományoktól mentes, vagy gőgös és
pökhendi felsőbbrendűséget árasztó ÉNEK kialakulására teszünk szert.
Elnézem több embertársunkat, sőt politikusainkat is!
Semmiféle új nem inspirálja ezeket az embereket a folyamatos önfelfedezésre, a
jó terjesztésére, a rossz megtépázására, a pozitívumok átadására. Nem irányítja
őket semmi az egyéniségük őszinte megvalósítására, csak hamis páncélból a hamis
páncél növesztésére serkentenek. Ez manapság a „trendi”. Hiányzik az
őszinteség, s minél átlagosabb, minél szürkébb, vagy minél inkább egyéniség
nélküli a környezetük, minél nagyobb az őket körülvevő társadalom mimikri
szintje, nekik annál jobb. Ők annál inkább az önjelölt csúcs-emberek, az
ellenvéleményt nem tűrő megmondó emberek, a lenéző emberek, a csakis egyetlen
igazságot (a sajátjukéval összecsengőt) elismerő váteszek.
Talán azért, mert hiányzik belőlük a boldogság. Nincs rá
igényük, nincs rá leereszkedő idejük, hogy hagyják, hogy a pozitív érzelem, a
spiritualitás legalább néha rájuk találjon.
Az őszinteséget, a szeretetet, az igazi ösztönös jókedvet,
amit kérés nélkül eléjük tár a másik, nem hiányolják (mondd el a világtalannak,
hogy milyen az ég kékje –vajon szegény, elképzeli-e?)
Hiába, no! Válság a világban, válság a lelkekben! Spirituális
válság van.
Hiánybeteg lélek mögött hiányzó akarat. Ezért csikorognak és
ezért betegek az emberi kapcsolatok.
(GundyS., 20140602)
Dr Gundy Sarolta
