2013. március 15., péntek

Figyeljen és figyelmeztessen! Ez az újságíró feladata!




Mivel ma van a szabad magyar sajtó napja, úgy gondolom, hogy jó helyre címezem az alábbi kérdéseimet, ugyanis Öreg Dezsőről, az Újvidéki Rádió szerkesztőjéről olyan kép alakult ki bennem (bár személyesen nem ismerem), hogy nehéz időkben is szót emel a vajdasági magyar médiumaink függetlensége érdekében. Miért olyan fontos az Ön számára az, hogy a sajtónk igazmondó ésszavahihető legyen?

Nem számomra a fontos. A vajdasági magyar sajtó számára az életbevágóan fontos a szabadság. Mert egyébként elveszíti hitelét, elveszíti méltóságát. Tovább lépnék; nem a sajtó a legfontosabb ebben a történetben, hanem a vajdasági magyar közösség. A sajtó szabadsága nélkül ettől a közösségtől megvonják a tájékoztatásra, a szabad tájékoztatásra, a tájékozottságra való jogot. Becsapják, átverik, ha úgy tetszik. A sajtó kötelessége, hogy a lehető legáttekinthetőbben tükrözze azt, ami a célcsoportot, esetünkben a vajdasági magyarokat érinti. Márpedig érinti sok minden, nem csak a kicsinyes, vidékies, „otthoni”, jól feltálalt politikai traktátum, pletyka a politikai ellenfelekről. A sajtó, az újságíró feladata, hogy figyeljen és figyelmeztessen. Ezzel szolgálja a közösséget, nem a politikához simulással. Nem igaz az az állítás, hogy a kisebbségi sajtónak úgymond puhábban, óvatosabban kell bánnia a politikummal, mint a többséginek. Mármint a kisebbségi politikusokkal. A mi politikusaink ebben az országban politizálnak, a mi nevünkben. A mi érdekeink megvédéséért égnek, lobognak, ugyebár. Akárcsak a többségi nemzet politikusai. Akik a nép érdekeit lobogtatják. Mindegyik a legjobban. Az ilyen önzetlen munka legszebb dícsérete, ha a sajtó alkalmat ad arra, hogy elmondjanak mindent, ami a közösséget érinti. Azért kell tőlük megkérdezni mindent. Az égvilágon mindent, ami ebben a szerbiai politikai commedia dell'arteben felmerül. Meg a vajdasági magyarban.

Kérdezhetném másképpen is. Körülöttünk mindent át- meg átsző a hazugság.Szinte az egész életünk a mellébeszélésre épül. Miért pont a sajtó legyen/lenne a szabályerősítő kivétel? 

Mert ez a hivatása. Egyáltalán nem kivétel. Elhallgat, megszépít, mellébeszél, sőt hazudik is olykor. Egyébként a felsoroltak mind-mind fedik a - remélem nem túl erős, de megkerülhetetlen - hazugság kifejezést.  Még az sem mondható, hogy nem mond igazat. Mert nem igazat mondani meg hazudni, nem ugyanaz. A hazugság ugyanis feltételezi a szándékot. A nem igazmondás nem kötelezően. Ezért nemigen lehet szépíteni. Mert az elhallgatás, a megszépítés is szándékosságot tükröz, rejt.

Többször hallottam Öntől azt a megfogalmazást, hogy semmilyen körülményekközött nem szabad a sajtót hazugságra kényszeríteni. Meglátása szerint ki az, aki, vagy mi az, ami arra próbálja meg rávenni az újságíróinkat, hogy megszépítsék, elferdítsék, kifordítsák a valóságot, az igazságot?

Természetesen csak azok, akiknek ez érdekében áll. Akikről írunk. Mindenkinek érdeke, hogy minél szebb fényben tűntesse fel magát. A Pista bácsitól kezdve, a Juli néniig. A közéleti személyiségeken, a művészeken, a tanárokon, a papokon, az orvosokon, a prókátorokon; megkockáztatnám: a börtönben raboskodókon, és hát ugye, nem utolsósorban a politikusokon keresztül, mindenkinek. Csak az a kérdés, hogy kinek áll leginkább az érdekében. Nyilván annak, akinek sorsa, jövője, a pályán való maradása attól függ, hogyan vélekednek róla az emberek. És ezt meg is mérik. (Itt tenném hozzá, by the way, hogy a megmérettetés kifejezés esetében a műveltető szerkezet duplázása felesleges, a megméretés tökéletesen elég. Mert megméretem a búzát vagy megmérettetem? Miért lenne más eset a polgárok véleményének a mérése? Még ha politikai méretésről van is szó.) Ideális – a politikusok számára ideális - esetben csak minden negyedik évben teszik meg. (Amíg a mostani demokratikus szabályok vannak érvényben.)

Ön szerint milyen mértékben van jelen az aktuálpolitika általi behatás/beavatkozás a magyar médiumainkban?


E tekintetben a kicsi, a kevés is sok. De elkerülhetetlen. Az ember esendő. A szegény ember még inkább. Nos, a vajdasági magyar újságíró, biztos nem véletlenül, jobbára szegény és esendő (ember). Az anyagi biztonság a szellemi függetlenség egyik, hangsúlyozom, egyik feltétele. Nem az egyedüli, de a legfontosabbak közé tartozik. De mindenhol akadnak megjuhászkodó, sunyi, benyaló, sőt hitvány emberek. Az újságíró-társadalomban is.  

Hogyan lehetne ez ellen hatékonyan küzdeni?

Sehogy. Hatékonyan. Ma. Itt és most. Vértben, pajzzsal, dárdával, Rocinantét keményen megülve rohamozni a szélmalmot.

Miben látja a délvidéki magyar médiumok legfőbb hiányosságait? Mi az, aminsürgősen változtatnunk kellene?


Pártokhoz kötődés, vidékiesség, szolgalelkűség, anyagi függőség, de erről már szóltam.

Amikor 2011-ben elkészült a Magyar Nemzeti Tanács indítványozására kidolgozott médiastratégia, az abban felvázoltak kritizálásától meglehetősen ódzkodtak a kollégák. (Még a szakma nagy öregjei is.) Egészenpontosan: az egyik kezemen meg tudnám számlálni, hogy hányan merészelték bírálattal illetni. Mit gondol, mi lehet az oka annak, hogy az újságírók (még az ilyen sorsfordító döntések idején is) a bátor kiállás helyettinkább a hallgatást választják?

Az eddig elmondottakon kívül talán az is közrejátszik, hogy itt minimum nemzetárulónak számít az, aki rá mer mutatni a magyar, az itteni magyar politikum (legyek mértéktartó, esetleges) hiányosságaira. A hibákra, a szándékosan elkövetett, a plebs előtt eltitkolt disznóságokra nem is merek rágondolni. Ilyen biztos nem létezik…
Régi a szentencia, amely szerint: Ahol tilos a bírálat, ott nincs értelme a dicséretnek sem. Mi viszont éppen ezzel a kritikai hangnemmel állunk meglehetősen hadilábon. Vajon miért? Mi a legfőbb kerékkötője annak, hogy asajtónk merészebb, szókimondóbb lehessen? 

Emberi, szakmai - szakmai hiányosságokból eredő -, erkölcsi és anyagi okok.

A szerkesztőségeinkben az utóbbi időben feltűntek rendkívül tehetséges, ígéretes pályakezdő fiatal újságírók is. Egyedül csak a Hét Napnál és (ami leginkább bánt) a Szabadkai Rádió esetében nem tudok ilyent említeni. Talán ők hozhatnak az alaposan elszürkült, megfakult vajdasági magyar újságírásba élénk, friss színeket. Jelenthetnek a számunkra egy csöppnyi bizakodást, valamicske pislákoló reményt...


A globalizálódó világban az újságírót sem lehet üvegbura alatt tartani. A fiatalt különösen nem. Csak ha lesüllyesztjük a víz alá egy búvárharangban.

Rendkívül fontos lenne, hogy ezek a most indulók lássanak a már "alaposankipróbált és jól bevált", szokványos mintákon kívül másfajta példákat is. Ne csak a csendes, nyugalmas és biztonságos meghunyászkodást, a szolgalelkűséget meg a hajbókolást lessék el az úgymond "nagyoktól", hanem a tükörsima felszín karcolgatása helyett, merjenek mélyen is szántani. Ön szerint milyen esélyük van a teljes kibontakozásra? 


Arról még nem szóltam, hogy a vajdasági magyar újságírás jelene (múltja is, jobbára) nagyon összefonódik a szerb újságíráséval. Bár a közelmúltban voltak fényes pillanatok – a közeli és a távoli nagyon viszonylagos – én a kilencvenes évekre gondolok, persze ott sem minden médiumra. A többségi sajtó nagy része - az a sárga - egyébként sokkal szennyesebb, mint a vajdasági magyar. Mások a módszerei. De vannak követendő példák. Nem is kevés. Olvasni, hallgatni, nézni kell!  Nem is szólva a patinás külföldi médiumokról, ahol a sajtószabadság nem papírízű. Az új nemzedék már poliglotta, már a miénk is az volt (jobbára). Olvas, hallgat (hallgatózik) és figyel. Meg tanul is, remélem. Az a bizonyos mélyszántás – ezt határozottan állítom – teljesen hiányzik a vajdasági magyar sajtóból. Nincs. De figyelve egyes fiatal kollégákat, remélem, itt is lesz alkalmunk kipróbálni, milyen marad a föld utána. De ez is pénz kérdése. Nagyon. Az oknyomozó újságírás gyakran hosszadalmas, nehézkes, számos akadályba ütközik. Kitartás kelletik műveléséhez. És persze olyan médium – nem utolsósorban közönség -, amely igényli. Ez jobbára mindig az értelmiség egy adott társadalomban. A többségi nemzet esetében ez a réteg természtesen szélesebb. Tehát a tárasdalmi igény nevelheti ki az ilyen fajta újságírást. Nem biztos, hogy a vajdasági magyarság körében eléggé kifejezett ez az igény.

Akadnak-e még kiváló mesterei(n)k? Akiktől a szakma valódi mélységeit és gyönyörűségeit is megtanulhatják, nem csupán az újságírói műfajok puskaporszáraz elméletét, a hibátlanul csilingelő olvasást meg a műsorkészítés technikáját. Mert ez utóbbiak önmagukban édeskeveset érnek.Nem beszélve arról, hogy az alkotó ember mindig pontosan tudja, hogy az a munka, amit kiadott a kezéből, mennyit ér. Megpatkolta-e alaposan, megfűszerezte-e rendesen, vagy csak színtiszta rutinból összetákolta.


Mostanában a mesterek meghúzzák magukat. Ki kell tekinteni a falu határán kívülre. Nem a szomszédasszony szoknyáját figyelni. Az újságírónak nem. Arra mások hivatottak.

A végén, visszatérve a mai nap aktualitásához, a szabad magyar sajtó és a cenzúra eltörlésének legendás követelése óta 165 év telt el. Azt hiszem,  bőven lett volna már idő ennek a csalóka álomnak a valósággá válására. Ha akad ilyen irányú akarat. Ön szerint most rabok vagyunk, vagy szabadok? Mert az obligát kérdés, nem kérdés: választhatunk. Mindig választhatunk.


Választunk is mindig. Csak velünk azt próbálják elhitetni, hogy nincs más választási lehetőség. Hogy csak egy az igazi. A többi hamis próféta. A názáreti a nyíltságot hirdette. Ezért lett tanaiból világvallás. Ne feledjük, Táncsics Mihályt Ácsteszéren Mihajlo Stančić néven jegyezték be az anykönyvbe. Anyja szlovák, apja horvát, más források szerint szerb származású volt. Járjunk nyitott szemmel a világban!

Szabó Angéla

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm a megjegyzését!

Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék