A mi emberünk továbbra is bizakodó. Egyfolytában csak mondja a magáét, mit sem törődve a valósággal meg a víznéző asszony múltbéli kinyilatkoztatásával. Igaz, hogy az elmúlt 15 év alatt l millió ember elhagyta Szerbiát, de aki itt maradt, az hálás közönségnek bizonyult, nekik még most is érdemes színházasdit játszani.
A napokban ugyanis azzal a kijelentésével kábította önmagát és a népét, hogy: Szerbia tovább halad a gazdasági fejlődés útján. Hogy a már megszokott iramban végzi-e a szélsebes száguldást vagy majd visszavesz egy kicsit a szédületes tempóból, arra most nem tért ki külön, ítélje meg mindenki maga.
Mester, én már mindent megpróbáltam,
de nem akar eltűnni a képernyőről
A mi emberünk másik fő erénye a szakadatlan éberség. Igencsak rossz alvó, ez derült ki róla nemrég. Az álmatlankodásán nem is lepődtünk meg, mert tudjuk, hogy éjt nappallá téve dolgozik: a huszonnégy órából leginkább 16-17 órát. (Hogy az egyszerű földi halandónak született szerbiai átlagpolgár ebből a túlbuzgóságból úgyszólván semmit nem vesz észre, az az ő baja. Aki nem érzékeli a kisezerszer beígért gazdasági fellendülést meg az életszínvonal-szárnyalást, hát magára vessen.) Saját bevallása szerint, van olyan éjszaka is, amikor az ország első embere le sem hunyja a szemét. Vagy nincs rá ideje, vagy olyankor olvas. Politikusi hiúságából fakadóan szereti naprakészen tudni, hogy mit gondol, milyen véleménnyel van róla a nép. Ezért aztán rendszeresen követi a közösségi oldalakon az olvasók bejegyzéseit és a hírportálokon megjelenő hozzászólásokat. (Egy egykori tájékoztatási miniszter csak nem hazudtolhatja meg önmagát, csak reszeli a kukac, csak kibújik belőle a kíváncsiság!) Nem volt rest, néhány oldalt ki is nyomtatott a válogatott elvetemültségekből és egy tévéadásban a műsorvezető kezébe nyomta a papírlapokat, hogy az olvasson fel belőlük – már ha képes rá, ha van hozzá mersze, és ha nem szégyelli azt megtenni. A megszeppent sajtószolga persze ódzkodott, vonakodott és nem vállalta a kormányfő nyílt színi, szemtől szembeni pocskondiázását. (Akad tehát a férfiak között is olyan magasra felkapaszkodott médiasztár, aki egy szempillantás alatt térdre borul vagy négykézlábra ereszkedik, ha közeledő politikust lát.)
A mi emberünk bizakodó. Amikor szeptemberben az egyik legnagyobb állami pénznyelőnkben, a Smederevói Vasművekben a gyanús üzletkötések ügyében kutakodott a rendőrség, a kormányfőnk széles mosollyal csillapította a kedélyeket, mondván, hogy ott a helyzet „szép és minden rendben van”. A 2003-ban magánosított, majd 2012-ben 1 dollárért visszavásárolt halott óriásban most csupán annyi történt, hogy a családtagoknak (menyecskéknek, sógornőknek) is kellett egy kis munkát adni, ezért bízták meg a gyárirányítók a famíliájukhoz tartozók magáncégeit egy kis acélipari bedolgozással. Ettől függetlenül: a mi emberünk továbbra is üldözi a lekenyerezhető és megvesztegethető vállalatvezetőket. Tudhatja ezt mindenki.
A statisztika nem hazudik
A 15 évvel ezelőtti politikai félfordulat (az Ellenállás mozgalom szabadkai fenegyereke, Branimir Nikolić-Branči megfogalmazása szerint: pettingforradalom) ma már teljesen a múlté, a fiatalok nem tudják, mit jelentett, mit jelképez a levélhullató hónap ötödik napja, az idősebbek pedig javarészt megkeseredtek és kiábrándultak. Az időközben lezajlott offshore megoldásos rablóprivatizáció során – egyes számítások szerint – 51 milliárd dollárt vittek (loptak) ki az országból, a szerbiai gazdaság pedig azóta sem képes észhez térni. Azóta is tart a végkiárusítás és ezzel párhuzamosan az eladósodás. Amióta a mi emberünk kormányozza ezt az országot, ez a 3 és fél év alatt 7,1 milliárd euróval adósodtunk el. Van olyan közgazdász, aki szerint az adósság minden másodpercben 300 euróval szaporodik.
A mi emberünk nagyratörő. A honi gazdák csendes tüntetése már két hete tart, és váltig állítják, hogy olyannyira elszántak meg kitartóak a követeléseikben, hogy ha kell, akkor a karácsonyi ünnepet is az utakon, a szabad ég alatt töltik. Mert azt is ígérte a kormányfőnk – igaz, még valamikor áprilisban –, hogy hamarosan megérkezik Szerbiába a csúcsminőségű hústermeléssel és -feldolgozással foglalkozó híres német Tönnies cég, és a befektetései által 420 millió eurót ruház be az itteni mezőgazdaságba. Húsz farmot létesít (ötöt a Vajdaságban, Bánátban), amelyeken évente 30.000 sertés hízik majd. A bedobott behozatali disznócsont miatt kellett a földhasználatról szóló törvényt úgy módosítani, hogy a megművelhető állami földterületekhez a külföldi ragadozók meg hazai hiénák is hozzájussanak. Hogy 15.000 szerbiai gazdálkodó képtelen lesz majd földhöz jutni, s ezáltal mintegy 60.000 szerbiait károsítanak meg, az a kormányfőt cseppet sem foglalkoztatja. Mert ő mindig előttünk jár néhány lépéssel, s ő már tudja: Szerbiában a népkonyháké lesz a jövő.
És minderről – a honi filmgyártást fellendítendő – csattogós kis balkáni alkotást pofozhat össze csupasz kézzel Steven Seagal, aki kormányfőnk és köztársasági elnökünk vendégeként megismerhette a szerb lélek rejtelmeit, és aki a napokban a rendőrségünk legelitebb egysége előtt parádézott a Sava partján. És felkapva a nálunk szokásos fordulatszámot, menten az új hazájának mondta Szerbiát, mi meg közvélemény-kutatást rendeztünk arról, hogy adományozzunk-e neki mindjárt állampolgárságot is. A megkérdezettek fölényesen megszavazták. Hátha éppen ez fogja felvirágoztatni Szerbiát…
Szabó Angéla
