 |
| Ez egy "The number one" banánköztársaság! |
Sok igazság rejlik abban a régi
bölcseletben, amely szerint fabatkát sem ér a bosszú hatalom
nélkül. Egy gyengécske, aprócska kis közösség szinte sohasem
szállhat szembe például a különféle színű egyenruhások
által képviselt hatalommal, az erőszakkal. Nem torolhatja meg az
őt ért sérelmeket és nem üthet, nem vághat vissza úgy, hogy
attól a Herkules legalább megtántorodjon. Viszont egy csipetnyi
rafinériával megfűszerezett bátorsággal és elszántsággal
könnyűszerrel túljárhat az eszén. Pimasz módon kifigurázhatja
és nevetségessé teheti a rettenthetetlent.
Az oromhegyesiek éppen ehhez a huncut
„hadicselhez” folyamodtak, pontosan ezt művelték húsz évvel
ezelőtt. Amikor is egy leheletfinom fricskát adtak a Slobodan
Milošević nevével fémjelzett, vérbő, nacionalista/militarista
hatalom szőrös, ápolatlan képére. És elégtétel volt ez sok
mindenért.
A kicsinyke településre több mint
kétszáz katonai behívót küldtek ki 1992 májusának első
napjaiban. És mint nagyon gyorsan kiderült, azok a rettegett
„rukkolócédulák” nem is érkeztek egyedül. Merthogy május
10-én, vasárnap arra ébredtek, hogy az akkori Jugoszláv
Néphadsereg 92 tankja teljesen körülzárta a falut. A páncélosok
csövét egyenesen a település központja felé irányították.
Maga a templomtorony volt az irányzék. Pirkadatkor a
Körös-patakhoz horgászni induló gyerekek figyeltek fel a
szokatlan, furcsa dübörgéssel közeledő lánctalpasokra. A
meglepetések ezzel még korántsem értek véget. Aznap ugyanis még
egy rendkívüli dolog történt: az asszonylázadás. A
fiaikat, a férjüket féltő, mindenre elszánt oromhegyesi nők
délután öt órára falugyűlést hívtak össze az iskola előtti
térre. Tudták, hogy a szó az egyetlen hatékony fegyverük. A
konok hallgatás mindenképpen csak ronthat a helyzeten. Szentül
meg voltak győződve a maguk igazáról: akár azonnal vissza is
vihetik az összes kiküldött behívóparancsot, mert a faluban
senki sem fogja azokat átvenni, és egyetlen férfiember sem fog –
sem önként, sem pedig merő kényszerből – katonának állni.
Aznap még a misén is jóval többen
voltak a megszokottnál. A plébános úr – az éppen időszerű
prédikációt kissé megtoldva – az összefogás szükségességéről
és a kitartásról beszélt.
A délutánra meghirdetett program az
előre megírt forgatókönyv szerint zajlott. A felszólalások és
a rövidke kulturális műsor elhangzása után valamennyien
átvonultak a Zitzer nevű klubba. Rekordidő alatt vagy kétszázan
verődtek össze. A félelem, ha kimondatlanul is, de érezhetően
ott vibrált a levegőben: mi lesz, ha a kivezényelt tankok nem
maradnak mozdulatlanok és némák, hanem lőni kezdik a falut?
Pillanatok alatt romba dönthették volna egész Oromhegyest. A
szervezők – legalábbis úgy tűnt – mindenre gondoltak. Még
idejekorán tájékoztatták a rájuk leselkedő, nagyon is reális
veszélyről a zentai kórház vezetőségét, és kérték őket,
hogy álljanak készenlétben, meg készüljenek fel a
legrosszabbra.
A barakképület lett aztán a
gyülekezés központja és a tartalékosok főhadiszállása.
Eleinte még különféle követeléseket fogalmaztak meg, és
hittek abban, hogy majd a hadsereg részéről tájékoztatást
kapnak minden őket érintő kérdésben. Azonban ahogy múlt az
idő, kénytelenek voltak belátni, hogy bizony senki sem akar velük
párbeszédet folytatni. Hiába küldtek hivatalos meghívót
Radoman Božović és Marko Negovanović számára…
A küldött ördög olyképpen
kísértette meg az oromhegyesi tartalékosok egyik vezetőjét,
hogy esetleg próbáljanak ők is taktikát váltani, és a szó meg
a beszéd helyett válasszanak inkább másfajta fegyvernemet.
Egészen konkrétan: próbáljanak meg ők is felfegyverkezni.
Kínáltak is a számukra darabonként 5 márkáért golyót, 200
márkáért kézigránátot és 1000 márkáért Kalasnyikovot.
Méghozzá: korlátlan mennyiségben. Ők azonban az éleslövészet
és a földi csatározás helyett egy másik, egy magasabb
dimenzióba emelték azt, amit közös erővel létrehoztak.
Megalakították a Zitzer nevű Szellemi Köztársaságot…
A Birodalom azért – alighanem a
leheletfinom fricskáért – alkalomadtán visszavágott. Mert
megtehette. Minden eszköze megvolt hozzá. Az engedetlen
oromhegyesiek első számú vezetőjét, Balla Lajos-Lacit a
Belgrádi Katonai Főügyészség vizsgálóbírója elé citálták
államellenes cselekedet vádjával. Két évvel később pedig meg
kellett válnia az addigi munkahelyétől is. Az iskolaigazgatói
széket kénytelen volt másnak átadni. Sőt még magából a
tanügyből is eltanácsolták. Három zendülő társát pedig
1994-ben börtönbe zárták. A szabadkai fogdában le is ülték a
rájuk szabott 3-3 hónapot.
Húsz évvel az oromhegyesi
tartalékosok lázadása után ezen a hétvégén igen szerény
körülmények és külsőségek közepette megemlékeztek az akkori
történésekről. Fotókiállítás nyílt Dormán Lászlónak a
Zitzer Klubban készült képeiből és Kerekes László Berlinben
festett alkotásaiból. Majd pedig bemutatták Balogh István
Virágot ültetni sisakba című könyvét, amely
dokumentum-novellákban meséli el az egykori zitzeresek történetét.
Szabó Angéla
