Alattam billeg a hintaló,
Zsebemben csúzli, üveggolyó,
Várakat húzok homokból,
Megvédem minden gonosztól!
Kezemben kard, kard,
Szívemben tűz, tűz,
Ember bízz, és küzdve küzdj!
Sodorjon szél, szél,
Mit bánom én, én,
Aki hitvány mit sem ér!
Lá-lá-lá-lá-lá.
Rossz iskolába kerültem,
Puskák lapultak a zsebemben,
Hittem, hogy minden szép és jó,
De az élet ennél durvább tanító!
Dolgozom, a törvényt tisztelem,
De zsebemben csúsztatva ott van bokszerem,
Bár a dolgok jó oldalát kell nézni,
Azért a rossz arcokra jobb felkészülni!
Tisztességben megvénültem,
De a csúzli és bokszer még mindig a zsebemben,
Alattam, billeg a hintaszék,
És ha újra kezdhetném, ugyanígy élnék!
A dalban végigjárjuk az életet a
hintalótól a hintaszékig, úgy, hogy bár az idő elszáll, de az
ember mit sem változik belülről, mert a hazaszeretet valahol a
génjeinkben hordozva örököltük meg, és adjuk tovább,
nemzedékről nemzedékre. Így tudott fennmaradni a magyarság az
évezredek alatt.
Hordozzuk magunkban Hun Attila jellemvonásaitól
kezdve át a történelem viharain keresztül minden megénekelt,
vagy elfeledett hősünk életének egy darabját. Ez a dolog
megfoghatatlan, mégis meghatározza életünk minden pillanatát, és
így válunk mi is a jelen történelmünk és a jövőnk
alakítójává.
A láncot nem szakíthatjuk meg, nem is tudnánk,
hiszen Isten a magyarnak küldetést adott, és kinek-kinek meg kell
találnia saját életében azt az utat, amit az Isten és Haza
dicsőségére végig kell járnia. Van, akinek hadvezérré, és
van, akinek kováccsá kell válnia, de mindegyik fontos, hiszen ne
feledjük, volt már olyan csata, ami egy rosszul bevert patkószög
miatt veszett el.
A nemzet iránti elkötelezettség, nemre és korra
való tekintet nélkül buzog fel minden jó magyarban. Voltak, és
lesznek is Zrínyi Ilonák, Bulcsúk, Széchényik, Tóth Ilonkák.
Nem vagyunk kevesebbek, sem többek példamutató elődeinknél. A
hősök ma is köztünk járnak, és, még ha nem is tudjátok
magatokról, higgyétek el, hogy egy megfelelő történelmi pillanat
minden magyart hőssé avat. Ide születtünk, itt élünk, és itt
öregszünk meg, de csak a testünk, hiszen a lángoló lélek mindig
fiatal és életerős vidám tekintettel vértezi fel a még oly
ráncos szempárokat is. Rettegjen az, ki a magyarra kezet emel, mert
karddal s tűzzel veszünk elégtételt.
S ha ez a tisztesség nem
adatik meg egy nemzedéknek, akkor majd gyermekei megteszik, mert a
magyarság nem csak jelen, hanem a kezdetek kezdetétől való, és
az idők végezetéig tart. Tehát vetkőzzük le a mások által
ránk erőltetett hitvány pesszimizmust, és bizalommal, derűlátóan
tekintsünk jövőnkre. A régi idők táltosai tisztában voltak
azokkal a hatalmas energiákkal, amik a világot belengik, ezek
pozitív, és negatív hatásúak az emberre, vagy akár egy egész
nemzetre nézve, szóval, amelyikre jobban vágyunk, azt vonzzuk be.
Kárpátia
