- A rácozás könyve
Délvidéki S.
Atillát elemista korában egyáltalán
nem érdekelte a történelem. Amikor azonban nyolcadik osztályos
lett, talált otthon a szekrényben – a mesekönyvek között –
egy addig soha nem látott, különleges, régi térképet. Egy
számára ismeretlen, furcsa formájú országot ábrázolt,
amelynek magyar helységnevei voltak. A fiú akkor még nem értette
igazán, hogy valójában milyen kincsre bukkant, de roppantmód
érdekelni kezdte ez a titokzatos történelmi Magyarország.
A méltatlanul mellőzött, szinte
teljes mértékben a perifériára kényszerített, szenttamási
származású történész erről a következőket mondta:
– Az iskolában
azt tanultunk, hogy a magyarok úgy jöttek ide. Apám meg közben
arról mesélt, hogy mi történt az itt élő magyarokkal
1944/45-ben. Hogy akkor mennyi ártatlan ember esett áldozatul csak
azért, mert magyar volt. Én akkor még nem hittem, hogy egy Ember
ilyen borzalmas cselekedet végrehajtására képes lehet. Tito hős
partizánjairól meg kiváltképp nem feltételeztem volna ilyesmit.
Ráadásul a mi tankönyveinkben ezekről a vérengzésekről
egyetlen szót sem írtak. A fordulatot az jelentette, amikor
egyszer hallottam apámat az akkori szerbtanárommal erről a
témáról nyíltan beszélgetni. A legnagyobb megdöbbenésemre, a
tanárom is ugyanazt állította, mint apám. A számomra
akkor derült ki, hogy a nagyapám csúrogi volt. És ő is egyike
volt a lemészároltaknak. Na, onnantól kezdve én egészen más
ember lettem. Valósággal újjászülettem. Elkezdtem keresni,
kutatni, elkezdtem vásárolni és elkezdtem falni az ilyen témájú
írásokat, könyveket. Azt mondtam apámnak, hogy vagy pap leszek
vagy történész. Mire ő: „Pap nem lehetsz, mert ateista vagy,
de tanár sem, mert abból a fizetésből meg nem lesz fehér
kenyér!” Végül aztán a szenvedélyes igazságkeresésem
kerekedett fölül, az győzedelmeskedett. Így vált belőlem
történész. Mire egy kis kitérővel az újvidéki egyetemre
jelentkeztem, akkorra már számomra nem sok újat tudtak mondani a
múlt történéseit illetően. Mára meg már a rabja lettem ennek
a témának.
A szerb-magyar történelmi
viszály(kodás)nak nem is a legkiválóbb ismerője, hanem a
mindentudója.
– Huszonöt
éve ez a kutatási területem, és ebből a „mély rétegű
régészkedésből” született meg a Fejezetek a
rácjárások történetéből című könyv. A kötetet én
magam kényszerültem kiadni 2009-ben, mert addig hiába
kilincseltem vele bárhol, mindenütt elutasítottak. Ami számomra
érthetetlen, hiszen nem tettem egyebet, csupán feltártam,
megmutattam a valóságot. Nyilván számos döbbenetes ténnyel
szembesülhet az, aki a könyvemet a kezébe veszi. Megtudhatja
például, hogy a rácjárások előtt nem is éltek szerbek ezen a
mi vidékünkön. Olyannyira nem, hogy maga Nándorfehérvár is
magyarlakta volt. Meg azt is, hogy a múlt igaz tapasztalatától
nem menekülni kell, hanem éppen felkészülni rá. Mindig jöhetnek
újabb vérzivataros idők, újabb vészkorszakok.
Az Önben lak(oz)ó történész
mindvégig arra gondol: végső ideje lenne már megírni a
délvidéki magyarság történetét.
– Az
igazi, a valódi történetét. Mert az eddigi kifordított,
elferdített, torz történetírással tulajdonképpen csak
megtévesztjük a tömegeket. Ha mindig csak elodázzuk és soha nem
tárjuk föl az igaz múltat, akkor az itteni (maradék) magyarságot
menthetetlenül elnyeli ez a hamis színekkel (meg)festett jelen.
A megkerülhetetlen kérdés: Ön
szerint mi lesz a délvidéki magyarság sorsa?
- Kipusztulunk. Ez világos és
egyértelmű. A délvidéki magyarság sokkal inkább a kihalás
útján jár, mint például a csángóság. Nálunk erőteljesebb,
nagyobb mértékű az önfeladás. Meg aztán
folyamatosan irtják is a magyarokat. Békében békés
eszközökkel, háborús időszakban meg fegyverekkel. Aztán ezzel
egy időben egyfajta szellemi népirtás is zajlik. Nekem szent
meggyőződésem, hogy amikor 14 évvel ezelőtt megkezdődtek a
NATO általi légicsapások Szerbia területén, akkor a koszovói
albánokkal egy időben, egy füst alatt minket, délvidéki
magyarokat is ki akartak füstölni. Ez csak azért nem történt
meg, mert Belgrádban valószínűleg mérlegeltek, és ezért a
párszázezer magyarért nem merték megkockáztatni azt, hogy
kihívják maguk ellen a nemzetközi közvélemény haragját. Úgy
gondolták, hogy mivel az albánok muszlimok, az ő érdekükben
senki nem fog szót emelni.
Ide kívánkozik az a kissé baljós,
fenyegető hangzású mondat, amit Ön már sokszor elmondott:
„Miért hisszük, hogy ami egyszer már megtörtént, az soha
többé nem fog megismétlődni?”
– Erre tanít
bennünket az a történelem, amelyről én a könyvemben
beszélek: ”… ne csak akkor, az utolsó percekben
jöjjünk rá fölkészületlenül, hogy mit is mulasztottunk: hogy
ha már éltünk és mozogtunk, akkor élnünk és tennünk is
egyenes gerinccel, önbecsüléssel kellett volna! Hogy az életet
néha kockára kell tenni ahhoz, hogy érjen is valamit. Utólag,
természetesen, már könnyű okosnak lenni, de nem is ér sokat…”
Úgy tűnik, mintha
nálunk a normális folyamatnak éppen az ellenkezője történne.
Mintha könnyebben mondanánk le a becsületről, mint az
anyagiakról.
– Ez viszont
elsősorban a politikusoknak a bűne. Én azt vallom, hogy nem
lehetséges a nemzetet mindenek fölé helyezni. Mit gondolunk, hány
magyar él a világon? Döbbenetes lesz, amit állítok: a
hangoztatott 15 millióból – bőven számítva is – legfeljebb
csak 5 millió a valóban magyar érzelmű emberek száma.
Azoknak is csak a fele él otthon, a többi az anyaország határain
túl. Ez is azt erősíti, és azt támasztja alá, hogy egy
széteső, kihaló nemzet a magyar. Nincsen neki nemzettudata.
Ezért aztán nem árt tisztában lenni azzal, hogy kiirtásra
vagyunk ítélve.
Gondolom, órákon át tudna mesélni
arról, hogy miféle támadások érték Önt is, a könyvét is…
– Talán úgy,
úgy foglalhatnám össze egy mondatban az eddigi tapasztalataimat,
hogy: a gyanakvás nagyobb, mint a befogadás. Tanulságos volt,
amikor például azt vágták a fejemhez, hogy ezzel a rácozással
csak azt értem el, hogy kiírtam magamat a történészek
társaságából. – Miért? Ki rácozik még rajtam kívül? –
kérdeztem vissza. Sokan sokfélét mondtak, elképesztő
badarságokat is, sértéseket is. Leginkább mégis az fáj, hogy
maga a szakma sem hajlandó befogadni. Például éppen egyik
kollégám, a megboldogult Pál Tibor volt a munkámnak a
legocsmányabb bírálója. Ezért én mindvégig „szembe széllel”
haladok.
A színtiszta
igazságnak talán éppen csak a felszínét érintjük, ha azt
mondjuk, hogy ezt a könyvet nagyon szerették volna
elhallgatni. Még csak tudomást sem venni róla. Mintha nem is
létezne. Időről időre azonban fel-felbukkan valaki, aki
hozzá mer nyúlni. Még a megjelenése évében (2009-ben)
tartottak egy könyvbemutatót Temerinben Csorba Béla
szervezésében. Aztán két évvel később foglalkozott vele a
Magyar Szó meg az Újvidéki Rádió is. Majd egy hosszú csend
következett.
– Vittem én ezt
a könyvet mindenkihez, akit csak egy kicsit is érdekelt a téma. A
tény, hogy a politikusok menekülnek tőle, az tagadhatatlan.
Legfeljebb csak magánjellegű, négyszemközti beszélgetéseinkben
támogatják, a nyilvánosság elé azonban már nem akarnak, vagy
nem mernek vele kiállni. De talán egyszer ez is megváltozik…
Úgy tűnik, most megint van valakinek
bátorsága felvállalni és mögé állni, ugyanis éppen ma este
lesz Szenttamáson, Délvidéki S. Atilla „szűkebb hazájában”
egy könyvbemutató.
Szabó Angéla