Történt pár napja, hogy a közelmúlt
népszámlálási adatai kerültek szóba. Ennek kapcsán a
népességfogyásról beszélgettünk, ami egyaránt fájóan rossz
hírekkel szolgált nekünk, délvidéki magyaroknak, ugyan akkor a
szerbségnek is.
Tudjuk, hogy elöregedő félben van a
társadalmunk. Látjuk az elnéptelenedő falvainkat, ahol romos
házakat fillérekért árulnak. Egész utcarészek lettek üresek,
csak a szél csapkodja a zsalugátereket. Pár vedlő bordájú kóbor
kutyán kívül semmi nem mozdul ezeken az egykor szebb napokat
megélt településeken.
 |
Ló 6. - grafika
|
De a tények, a számszerűsített
adatok eredményei akkor is mellbevágóak.
Ha valami csoda nem történik, az
ilyen sorsú falvak menthetetlenül pusztulásra vannak ítélve.
Különösen igaz azokon a helyeken, ahol a magyar szó már ma is
ritkaságnak számít.
Szépen fölmorzsol bennünket az idő.
Egyébként abban a korban vagyok már,
amikor a csodát csak titokban meri hinni az emberfia.
Amikor a mesék rózsaszín ideáin
csak mosolyognánk, ha lenne hozzá kedvünk.
Ám mivel tisztán előttünk a
rögvalóság: vidámkodásra nincs okunk.
Mert nap, mint nap látjuk, hogy az
aranyhalacskát három kívánságával együtt mégis csak megsütik
olajban. A jó tündér a vasorrú banyával üzletel, Jancsi
Juliskát futtatja, a hétfejű sárkány meg szemtelenül drágán,
megemelt áron fújja a lángcsóvát.
Nálunk - éppen mostanában - még a
Százholdas Pagony fűzfását is tarra vágják. Kell a placc
egy bazárnak. Kockabetonnak meg a fröccsöntött seftnek. Amelyben
majdan bevásárolhatunk, vagy ahogy az eklatáns példa igazolja:
már bevásároltunk vele. Majd a bevásárlókocsik surrannak a
cickányok helyett és hangosbemondó duruzsol ott, ahol korábban az
erdő madarai csiviteltek. Aszfalt lesz az avarszőnyeg helyén.
Vége a meséknek.
Míg az elszomorító statisztikákról
beszélgettünk, valahogy eljutottunk a magyarság megosztottságának
a kérdéséhez is.
A téma kimeríthetetlen. Rágódni
lehet, és kell is rajta Magyarországon csak úgy, mint idehaza. A
megoldás viszont legalább olyan homályos, mint amilyen távoli.
Ez kettősség kíséri minden
napunkat. Világméretű a maszatolás. A vagy-vagy se kérdőjele.
Az ebből a szemszögből, meg az abból való csőlátásé. A
kizárólagosságé. Az én igazságom mindenek fölött, de
leginkább a tiéd ellenében.
Én igazán nem tudom, ki hogy van
vele, de mostanában egyre többször veszem észre, hogy hagyományos
ünnepeink is ennek a furcsa osztódásnak lesznek áldozatai. Divat
lett a Mindenszentek helyett hellóvinezni, amikor gyermekeink
zombinak, szörnynek maszkírozva édességekért kuncsorognak,
ahelyett, hogy a családjukkal virágot vinnének az elhalt rokonok
sírjára. Tologatjuk augusztus 20-át, Szent István ünnepét,
mintha valami kerti zsúr alkalmas idejét keresgélnénk. Advent
idején bálozunk, farsangkor meg nagyböjtöt tartunk, mert
koplaljuk a szilveszterezés hozadékát. Mindennek megkoronázásaként
csak a nagyon tisztelt kevés kivételtől eltekintve Bálint-napkor
mindenki meghülyül, mert valaki egyszer kitalálta, hogy a
Karácsony, meg a nőnap között túl hosszú a szünet,
vásároltassunk egy köztes dátumon csupa haszontalanságot. Mintha
legalább is a plüss-szív ára, a virág celofán csicsái
jelentenék a szeretetet.
Aztán, persze van egy másik
emberfajta is, akinek a Mikulás (még) nem télapó, a Jézuskát
jászolban mutatja meg a gyerekeinek, akinek nem a házára
kiaggatott amerikás fényjáték és a cirkuszi sátorra illő
lámpadömping jelzi az ünnep közeledtét, hanem a családi
készülődés, a mézeskalács sütése, a fenyődíszek készítése,
és mindaz a meghittség, ami a valódi szeretetből merítkezik
minden év vége felé.
Nem vagyunk egyformák. Nem is
kívánhatjuk, hogy azok legyünk: éppen ezért vagyunk emberek Van,
aki a televíziók által sugallt bóvlit tartja követendőnek. Akad
olyan, aki a nagyszülei szokásai szerint várja a Mikulást. Mégis:
a hagyományaink megőrzése, tovább éltetése lehet a garancia
arra, hogy azok a bizonyos falvak, kistelepülések, amelyeket az
előbb említettem legalább némi reménnyel tekinthessenek a
jövőbe.
Advent második vasárnapja múlt.
Születőben van a csoda.
Hinnünk kell benne. Hinnünk kell
magunkban.
Magyarkanizsa, 2o11. december 11.
Pósa Károly
