Az én istenem nem vert bottal
Sem két kézzel.
Míg kéklő ágak hegyén tűrt kutya volt a hold
Szép arcodat értem.
Kilenc vadlúd szárnyalt délnek:
Égett pilácsként kormolt minden, ami maradt, és ami még volt,
Kabátomnak szőre hullott,
És messze-messzi tűnő volt a gond.
Néha szépítkezem, hátha valamit köszönhetek a mának
Rajtammaradt télikabátban, tépett jeggyel kezemben,
Hazátlan, apátlan árva.
Barátaim mind megvannak,
Lyukas zsebemben tartom őket,
tányérrica szemekként néznek, bicskám nyitva őrzöm köztük,
penge vési a nevük kőbe.
Kanizsának háttal állok,
Vállam fölött kél a túlpart holdja,
Jegenyesor a jobbomon, bordám alatt nyárfa.
Dűlőúton megszaladok, árnyékom köszön magamat várva
Rajtammaradt télikabátban, tépett jeggyel kezemben,
Hazátlan, apátlan árva.
Összekuszált a sorsom, dalban, strófánként éneklem dalom
neki-nekifeszülök a múltnak, engedem:
kévébe köthet hatalom.
Számos helyről kitaszítottak,
megköszönték hogy vagyok, élek
Nem ágálok ellenük, higgyék azt:
Bárhol, bárkitől félek.
Rámförmednek a festett házak,
Fenekedik megannyi miszisz és miszter
Kiabálok, míg birok: Nem ártatlan az Isten!
Mind a két karom szög nélkül, levegőben lóg tárva,
Rajtammaradt télikabátban, tépett jeggyel kezemben,
Hazátlan, apátlan árva.
Most már maradok csöndben, szerényen, kába
A széjjeltulkolt világban reménylek,
Hogy ez sem volt eddig - hiába.
Gitárhúr nélkül, sebtől varos, köddel ütött, véres lett a pardon,
Nevetnek rajtam a csillagok, süvegelek mindent,
Ahol viszket, ha kell, lábbal megvakarom.
Nincs a homlokomon, villával szétterítve az új alom
Az sem kizárt – tragédia lenne-e? - ha tegnapra virradóra halok.
Hitelem nem maradt, lakat alatt a szív: zárva.
Rajtammaradt télikabátban, tépett jeggyel kezemben,
Hazátlan, apátlan árva.
Magyarkanizsa, 2012. január 20.
Sem két kézzel.
Míg kéklő ágak hegyén tűrt kutya volt a hold
Szép arcodat értem.
Kilenc vadlúd szárnyalt délnek:
Égett pilácsként kormolt minden, ami maradt, és ami még volt,
Kabátomnak szőre hullott,
És messze-messzi tűnő volt a gond.
Néha szépítkezem, hátha valamit köszönhetek a mának
Rajtammaradt télikabátban, tépett jeggyel kezemben,
Hazátlan, apátlan árva.
Barátaim mind megvannak,
Lyukas zsebemben tartom őket,
tányérrica szemekként néznek, bicskám nyitva őrzöm köztük,
penge vési a nevük kőbe.
Kanizsának háttal állok,
Vállam fölött kél a túlpart holdja,
Jegenyesor a jobbomon, bordám alatt nyárfa.
Dűlőúton megszaladok, árnyékom köszön magamat várva
Rajtammaradt télikabátban, tépett jeggyel kezemben,
Hazátlan, apátlan árva.
Összekuszált a sorsom, dalban, strófánként éneklem dalom
neki-nekifeszülök a múltnak, engedem:
kévébe köthet hatalom.
Számos helyről kitaszítottak,
megköszönték hogy vagyok, élek
Nem ágálok ellenük, higgyék azt:
Bárhol, bárkitől félek.
Rámförmednek a festett házak,
Fenekedik megannyi miszisz és miszter
Kiabálok, míg birok: Nem ártatlan az Isten!
Mind a két karom szög nélkül, levegőben lóg tárva,
Rajtammaradt télikabátban, tépett jeggyel kezemben,
Hazátlan, apátlan árva.
Most már maradok csöndben, szerényen, kába
A széjjeltulkolt világban reménylek,
Hogy ez sem volt eddig - hiába.
Gitárhúr nélkül, sebtől varos, köddel ütött, véres lett a pardon,
Nevetnek rajtam a csillagok, süvegelek mindent,
Ahol viszket, ha kell, lábbal megvakarom.
Nincs a homlokomon, villával szétterítve az új alom
Az sem kizárt – tragédia lenne-e? - ha tegnapra virradóra halok.
Hitelem nem maradt, lakat alatt a szív: zárva.
Rajtammaradt télikabátban, tépett jeggyel kezemben,
Hazátlan, apátlan árva.
Magyarkanizsa, 2012. január 20.
Pósa Károly
Igen így van ez, csak ezt a
"választott faj" még nem látja!
