Az olyan „elvetemültek”, mint
amilyen én magam is vagyok – csak éppen a velem szemközti, a
velem ellentétes oldalon állnak –, most biztosan felhúzzák a
szemöldöküket és a homlokukat ráncolják, mondván hangosan,
hogy: „Persze, hogy kell! Micsoda buta kérdésfelvetés?! Erről
az emberről mindenkinek tudnia kell, és ez nem is egyszerűen csak
alapműveltség meg illem dolga, hanem egyenesen hazafias
kötelesség. És minél korábban szerez erről tudomást egy
magyar gyerek, annál dicséretre méltóbb.” Ami persze a
koraérett, a nem átlagos, hanem rendkívüli képességű tanulók
esetében nyilván így is van, csak hát a nagy többségről
pontosan tudjuk, hogy az bizony NEM ILYEN.
A napokban a kezembe került a
Természet és társadalom az általános iskola negyedik osztálya
számára című tankönyv. Átlapozva, bele-belefeledkezve igencsak
érdekes és továbbgondolásra érdemes mondatokra bukkantam.
Például A világörökség kincsei című leckénél az jutott
eszembe, hogy alighanem világökörség a mai tízévesek buksijába
beletuszkolni/belegyömöszölni az alábbi világhírű földrajzi
nevezetességeket (de döntse el ki-ki maga, hogy így van-e):
altamirai barlang, Sixtus-kápolna, Studenica, Fehér angyal,
Dubrovnik, „Fürtös” ember, Parthenon, Agai Sophia.
Aztán a magyar és a szerb nép
történelemére vonatkozó anyagrészeknél hosszasan el is
időztem. Még az is átvillant az agyamon, hogy elengedhetetlenül
szükséges-e Stefan Nemanját Nemanya Istvánra úgymond
„magyar(os)ítani”. (Kell-e ugyanezt tennünk a világ egyik
legismertebb színésznője, Liz Taylor esetében is? Például.
Mondjuk-e őt erőnek erejével Szabó Erzsinek?)
Rögtön az első pillantásra
kiderült, hogy a negyedik osztályos tanulóknak nem csupán Nagy
Imréről meg Josip Broz Titóról illik tudniuk, hanem sok egyéb
ismert és meghatározó szereplőjéről is a mi történelmünknek.
Első nekibuzdulásomban (és felindulásomban) rögtön össze is
számoltam, hogy hány nevet is lenne ajánlatos és ildomos
megjegyezniük az épp csak 10 esztendős gyerekeknek. A
magyarság nagyjai, kiválóságai közül (ha pontos a számlálásom)
24 nevet, a szerbség dicső múltjából pedig 16 nevet. Egy kicsit
hosszú lajstrom következik, de mindenképpen érdemes/érdekes
felsorolni ezeket a személyeket. Az egyik lista (a 24 magyar nevet
tartalmazó) magától értetődően Árpád vezérünkkel kezdődik
és ekképpen folytatódik: Géza fejedelem, Vajk, István, Károly
Róbert, Luxemburgi Zsigmond, Hunyadi János, I. (Szent) László,
Mátyás király, I. Ferdinánd, Bethlen Gábor, Dobó István,
Zrínyi Miklós, II. Rákóczi Ferenc, Vak Bottyán, Mária Terézia,
Gróf Széchenyi István, Kossuth Lajos, Kiss Ernő, Horthy Miklós,
Gróf Bethlen István, Tildy Zoltán, Nagy Imre, Kádár János.
Most ha a tükörbe nézek és megkérdezem magamtól, hogy kedvem
támadt-e egy kicsit gonoszkodni, akarok-e a névsorban mazsolázni,
a kákán csomót keresni (és találni), melyik névbe szándékozom
úgymond „belekötni”, akkor az lesz a válasz, hogy: igen. Mert
több úgymond vitatható „határesetet” vélek felfedezni. Az
rögtön szembetűnő, hogy a mérce azonos, tehát egyazon „vékával
mérték” mindkét nép fiainak jelentőségét. Ez nagyjából
azt jelenti, hogy mindegyikükről megtalálható egy fénykép és
tömör, néhány soros ismertető, alapinformáció. Az életéről,
a tevékenységéről, a munkásságáról, a történelmi
szerepéről és jelentőségéről.
Akkor most szemtelen és pimasz módon
kötekedem, mert azt merészelem megkérdőjelezni, hogy okvetlenül
szükséges-e BÁRMIFÉLE ismeretekkel rendelkeznie egy, a
kilencedik életévét éppen csak betöltött gyereknek Vak
Bottyánról, I. Ferdinándról vagy éppen Tildy Zoltánról? Mert
mi van, mi történik akkor, abban az esetben, ha úgy végzi el a
nebuló az általános iskola negyedik osztályát, hogy ezek a
történelmi személy(iség)ek mégiscsak és egyszerűn, magától
értetődően kimaradnak az életéből? Éri-e őt ezáltal
valamiféle behozhatatlan lemaradás vagy pótolhatatlan veszteség?
Meg merem kockáztatni a kijelentést, hogy: NEM. Egyáltalán nem
éri. Ettől és e nélkül még vígan lehet kitűnő diák,
játszva megnyerhet egy „töriversenyt” is, sőt könnyűszerrel
még akár az év tanulója is válhat belőle. Vagy nem?
Most pedig
következzenek a másik nép történelmének kulcsfigurái (a 16
nevet tartalmazó felsorolás): Nemanya István – Stefan Nemanja,
Elsőnek Koronázott István – Stefan Prvovenčani, Rastko
Nemanjić – Szent Száva, Nemanyity Dusán István – Stefan
Dušan Nemanja, Lázár fejedelem (knez Lazar Hrebeljanović),
Stefan Lazarević despota, Đurađ Branković despota, III.
Arsenije Čarnojević pátriárka, Dositej
Obradović, Vuk Karadžić, Miloš Obrenović, I. Péter (Petar I
Karađorđević), Gavrilo Princip, Sándor király (Aleksandar
Karađorđević), Josip Broz Tito és Dragoljub-Draža Mihailović.
E tekintélyes névsorban vajon ki lehet a leggyengébb láncszem?
Đurađ Branković? Vagy Draža Mihailović talán? Lehetne
ezzel kapcsolatban vitát nyitni. És minden bizonnyal érdemes is
lenne.
Bármennyire szeretném, nem tudom
megkerülni a szóban forgó tankönyv szerzői hármasát: Dr.
Biljana Treblješanin, Biljana Gačmanović és Ljiljana Novković.
A magyar történelemre vonatkozó tananyagot Pál Tibor mgr.
válogatta és állította össze.
Mivel kíváncsi voltam egy másik
kiváló történész (és ráadásul gyakorló történelemtanár)
véleményére is mindezzel kapcsolatban, megkérdeztem a szabadkai
Mészáros Zoltánt, hogy ő mit gondol minderről. Íme: –
Először is nem kell mindent tudniuk a gyerekeknek, de az jó, ha
találkoznak ezekkel a nevekkel. Hogy mi kerüljön bele egy-egy
tankönyvbe, azt a törvényalkotó maga dönti el, a saját
szempontjai és elvárásai szerint, és a végén az elkészült
tananyagot az is bírálja el. Ennek a tantárgynak az oktatása
nálunk olyan, hogy az általános iskolai tanévek alatt
gyakorlatilag kétszer is végighaladunk a történelmen. Ez pedig
azt „eredményezi“, hogy mire másodszor is sorra kerül ugyanaz
az anyagrész, addigra a diákok már alig emlékeznek valamire az
egyszer már tanultakból. Az én tapasztalatom olyan, hogy amikor
eljutnak a középiskolába, akkor már szinte nincs is mire
építkeznünk, hanem mindent elölről kell kezdenünk. Az
általános iskolák nagy többségében úgy adják elő a kollégák
ezt a tantárgyat, hogy nem tanítják meg a gyerekeket a tankönyv
használatára. Ehelyett inkább lediktálják az anyagot, és az
órán lejegyzettek felmondását
követelik vissza. Ez szerintem nagyon helytelen. Tanulni igenis a
könyvből kell és legfeljebb csak vázlatot szükséges íratni,
emlékeztetőül vagy esetleg kiegészítésképpen. A középiskolába
úgy érkeznek meg a diákok, hogy nemritkán komoly szövegértési
gondjaik is vannak. Én a Kosztolányi Dezső Gimnáziumban tanítok,
és ez még nálunk is előfordul. Éppen most végeztem egy
felmérést a tanítványaim körében. Az érdekelt, hogy szerintük
milyen az a tananyag, amelyiket szeretik, melyik a kedvencük. Az
derült ki, hogy általában a rövid leckéket kedvelik, azokat,
amelyeket jól tagoltak, amelyek könnyen átláthatóak, amelyekben
nincsen túl sok információ, amelyek kevés adatot (nevet és
dátumot) tartalmaznak.
Hogy a szövegértés
terén bizony komoly gondok vannak a kréta körül – akár már
negyedik elemiben is (!) – arra igen nagy tételben mernék
fogadást kötni. Ugyanis nem hiszem, hogy a 10
éves gyerekek többsége pontosan tudja, mit jelentenek, mit
takarnak a következő (tananyagból, tankönyvből kiragadott)
fogalmak: alkotmány, alaptörvény, nemzetközi államhatárral
körülhatárolt terület, pravoszláv egyház székhelye
(patriarkátus), Szerbia lakosságának jogai és kötelességei,
felvilágosult ember, vrbica vagy Lázár szombatja stb. Esetleg
további fejtörést okozhatnak a nebulóknak az alábbi tudnivalók:
„Az alapvető emberi jogok és szabadságjogok védelme, a
világbéke megőrzése, valamint a nemzetek közötti együttműködés
és baráti kapcsolatok kiépítése érdekében a világ ötven
országa megalapította az Egyesült Nemzetek Szervezetét (ENSZ).
Aztán a folytatásban ugyanígy részletezi a tananyag, hogy mi fán
terem az UNICEF, az UNESCO és az Európa Tanács. Meglehetősen
makacs módon azt gondolom, hogy ez utóbbival (mármint az Európa
Tanáccsal) előhozakodni abban az időszakban, amikor a diákoknak
még magáról a világról, s benne a földrészekről, magáról
Európáról és egyáltalán a földrajzról meg a térképről
alig-alig vannak fogalmaik, túlontúl korai és felesleges is.
Ilyesmivel nehezíteni az amúgy sem épp habkönnyű tananyagot
teljességgel értelmetlen. Tesszük ezt mégis, dacára annak, hogy
évtizedek óta a gyerekek túlterheltségéről és az iskolai
oktatás feltétlenül szükséges tehermentesítéséről
beszélünk.
Nem fér hozzá kétség, bizony
jócskán akad még csiszolgatni és finomítani való az általános-
és a középiskolai tankönyveinkben. Nem is ez a lényeges kérdés.
Sokkalta inkább az, hogy van-e bennünk ilyen irányú szándék.
Mert nem ártana, ha lenne.
Szabó Angéla
