A régóta várt színvallásra most
végre sor került. Szerbia „első emberéről“, Tomislav
Nikolićról végérvényesen lehullott az álarc, amely mögé
rejtőzködve mindeddig meghunyászkodott Európa-barátnak,
EU-szimpatizánsnak mutatta magát. (És a maszk a sötét, balkáni
éjszaka csendjében jókorát koppant.) Így felbukkant előttünk
a szónok – tartós smink nélkül, pőrén, teljes életnagyságban
(nagyság?!) – a maga kopogós elméletével, amely szerint eddig
tartott az altatónak szánt esti mese az egyesült Európába való
iparkodásunkról, most viszont alighanem eljött az ideje a
kényszerű ébredésnek.
Hogy a délszláv mentalitás kiváló
ismerője, maga Jelko Kacin kacag-e az efféle (nyilvánvalóan)
alaposan végig sem zongorázott szerbiai kijelentéseken, esetleg
csak találgatni lehet. Az viszont egyértelmű, hogy olyasmiről
nem szóltak az utóbbi napok híradásai, hogy Kacin cinkosan
összekac(s)intott volna a szerb államelnökkel, elmés
kijelentését követően. (A fejét viszont igencsak csóválta.
Rosszallóan.)
A sztoikusok méltán irigyelt
nyugalmával – mint egykoron Toldi Miklós – tűrte, tűrte,
ameddig csak tűrhette kicsinyke kis hazánk az Európai Unió
táncra való felkérését. De most már végképp megunta az
erőszakos unszolását, a kitartó ostromát, és államelnöke
révén primitíven kifakadt. Minapi nyilatkozatával igyekezett
egyértelművé tenni, hogy akár szedhetik is a sátorfájukat a
zenészek, mert már nem tartunk igényt erre a (balkáni botfülnek
amúgy is szokatlan, andalító, európai) muzsikára. Ugyanis nem
lesz itt már semmiféle tánc. Így határoztunk. Ha a vidám, de
zajos báli forgatag, vagy éppen a sötét szobában való
gubbasztás mellett kell döntenünk, akkor nem kétséges, hogy ez
utóbbit részesítjük előnyben. Akkor is, ha ennek a miértjét
ép ésszel elég nehéz lesz megmagyaráznunk. Akkor is, ha az
önfejűsködésnek hamarosan igen súlyos következményei lesznek.
Egyelőre azonban csak annyi történt,
hogy a hályogos szemű nagyvezérről pillanatok alatt lemálott a
májusi választások (győzelmi mámoros) estéjén kihirdetett
elegáns látszat-európaiság. Mint kígyó szokott a saját
bőréből, úgy bújt ki a hacacárés kék-sárga EU-kompatibilis
öltözékéből, amelyet csak színtiszta megtévesztésből
erőltetett magára, s amelyben bizonyára mindvégig feszélyezve
és kényelmetlenül érezte magát. Mi tagadás, úgy is állt
rajta, mint akire a messzi Brüsszelből ráhajították. Számára
ez a kényszerzubbonynak is beillő uniós gönc egyáltalán nem
volt sikk, nem volt egy top-rongy. (Hozzá amúgy is ezerszer jobban
illik, számára testhezállóbb a hamisítatlan balkáni toprongy.)
De a lényeg a lényeg, nem a külsőség, a látszat meg a
formaság! Az viszont valami olyasmit sejtet, hogy: elmarad az
utolsó tánc. Konokul eldöntötte, hogy nem táncol. Ha belegebed,
akkor sem.
Talán nem túlzás a megállapítás:
kiütközött megint Szerbia rejtett szegregációs hajlama. Ami
talán nem is olyan meglepő. Elvégre eléggé (ki)fordított,
furcsa szerzet. A tomboló vadkapitalizmus idején
látvány-szocializmust épített, a béke bársonyos éveiben
véres, eszement (testvér)háborút folytatott, a serény
társulások, a nemzeti összefogás érájában pedig a tüntető
elkülönülést, az önkéntes kivonulást választja. Mindig
homlokegyenest mást, mint amit éppen kellene. Sosem hallja, sosem
érti az idő szavát.
Ha most valaki arra akarná rávenni,
hogy engedje már el végre a déli tartomány kezét, és hagyja
Koszovót a maga útján járni, akkor magát a lehetetlent kérné.
Legalábbis a fentebb említett politikai csúcsfej minapi
megnyilatkozása nyomán valami ilyesmire lehet következtetni. Az ő
véleménye szerint Szerbiának esze ágában sincs lemondani
Koszovóról, még a tálcán kínált EU-s tagságért cserében
sem. Az effajta piszkos alku tárgyát képező követelés –
egyedi, szerbiai mércével mérvén – már-már alulról súrolja
a politikai korrektség meg a balkáni jó ízlés határát. Ez
ellen nincs instancia. Hazánk képes megmaradni abban a szent
meggyőződésében, hogy ami valójában már réges-régen leesett
a szekérről és elveszett, azt ő még mindig kitartóan vontatja,
lelkiismeretesen cipeli maga után. Mert ezt diktálja az ősi rend
meg a szláv erkölcs. Mert ez a kristálytiszta hazafiság. És
minden egyéb csak politikai dilettantizmusnak, rövidlátásnak,
árulásnak meg cserbenhagyásnak számítana. Ilyesmit pedig nem
tehetünk... Ha viszont úgy áll a bál, amint azt
Tomislavunk lefesti (mert a bál az ááááll!), akkor a bátor,
vakmerő ló módjára kijelenthetjük, hogy a fene nagy félelmében
összekapaszkodott Európában minket ne nagyon várjanak. A
kék-sárga vagonokból összefűzött szerelvény gördüljön,
kanyarogjon csak vígan tovább, de nélkülünk! A Szerbia nevet
viselő állomáson akár meg se álljon, legfeljebb csak lassítson
egy kicsit a vonat! Felszálló utas itt nem akad.
Egyébként pontosan tudjuk mi azt is,
hogy az EU nem egy makkegészséges, életképes országóriás.
Csak egy érdekszövetségen alapuló kényszerű tákolmány. Maga
is többféle halálos kórral küszködik. És van olyan cifra,
mint amilyen akkor volt a Bozsik kocsija, amikor éppen kipingálták
a tyúkok. Felemás gazdasági fejlettségű tagországok
alkotják, amely egyenlőtlenség miatt az igavonó hálátlan
szerepét betölteni kényszerülő tehetősebbeknek
folyton-folyvást gyámolítaniuk szükséges a rendre lemaradókat.
A sok gyengélkedő végnélküli pénzügyi infúziózására pedig
nemhogy a Vatikán összes vagyona nem lenne elégséges, de tán
még az Isten pénzverdéje is kevésnek bizonyulna. (Ha Jézus
megint a földön járna, már nem azt kérné tőle a mérhetetlenül
elanyagiasodott, végidejét élő, megváltásra váró világ,
hogy a kenyeret meg a halat sokasítsa meg, hanem azt, hogy
kizárólag csak a pénzt szaporítsa.)
És persze még az sem kizárt, hogy
mire Szerbia a csatlakozáshoz elkészül meg felkészül, addigra
az EU meg teljesen kikészül.
Ha a gaz európaiak továbbra is olyan
kitartóan kötik a szerb(iai) ebet az EU-s karóhoz, ahogyan azt
eddig művelték, akkor bizonyára majd mi is igazítunk egy cseppet
a messzeföldön híres szláv taktikán. Mi leszünk majd a
javaslattevők, az egyesült európai tagállamok pedig legyenek a
parancs végrehajtói. Ha valóban teljes szívvel-lélekkel
óhajtják a velünk való társulást, akkor csatlakozzanak azok a
mi Szerbiánkhoz! Ne pedig tőlünk várják el a hajbókolást! Mit
változtatna az a lényegen? Egy kínai közmondás szerint: akár a
tojást a kőhöz, akár a követ a tojáshoz...
Ezen aprócska hadicsel után
döcöghetne minden tovább a már előre kijelölt kerékvágásban.
Csupán minimális fazonigazításra lenne szükség: az EU-t
jelképező ötágú sárga csillagokat át kéne festenünk
vörösre. És máris igaz lenne, hitelesen hangozhatna a
felcsendülő ének, amely arról regél, hogy ki merészeli azt
hazudni, hogy Szerbia egy kicsinyke kis ország. (Ha csak egyetlen
fokkal is szavahihetőbbekké válhatnánk általa, már amiatt is
megérné.)
Európai Unióval, vagy közös
Európa-ház nélkül, tulajdonképpen ebenguba. Ez az ország még
csak ezután fog összeomlani. Még egy ideig (el)tart a zuhanásunk,
a mélyrepülésünk. Még nem koppant a fenekünk a válság
fenekén. Ha pedig a politikusi élcsapatunk nem fogja fel
idejekorán, hogy mi minden forog kockán, hanem vakon követi az
államelnök által kihirdetett intézményes hátraarcot,
legfeljebb majd lesz rá legalább két évtizedünk, hogy
elsiratgassuk az elszalasztott alkalmat. Mert az már most
nyilvánvaló: aki kimarad, az lemarad. Ez az ára a
különutasságnak.
Szabó Angéla
