Erős szél fúj szembe...
Alighanem a mostanság egyik
legidőszerűbb beszédtémát választotta
a szerdai egyórás interaktív műsora vezérmotívumaként Öreg
Dezső, az Újvidéki Rádió szerkesztője. A többségi nemzet és
az itteni kisebbség együttélésében mind sűrűbben
megnyilvánuló erőszak, gyűlöletkeltés és az ilyen jellegű
kilengésekről tájékoztató média szerepe és viselt felelőssége
mind-mind terítékre került az úgynevezett „kibeszélős műsor”
hatvan perce alatt.
„Magyarverés”
Elhangzott, hogy a nemzeti színezetű
rendbontások, verekedések – ezen belül is a tipikus
„magyarverések” – elsősorban a két igencsak kevert
lakosságú, déli Temerinnek és az északi Szabadkának a
jellegzetességei. Mindkét községbe a húsz évvel ezelőtti
esztelen délszláv testvérháborúk lecsengéseként több ezer
menekült érkezett az egykori Jugoszlávia tagköztársaságaiból
és Koszovó tartomány területéről. A beilleszkedéstől és a
helyi viszonyokhoz/szokásokhoz való alkalmazkodástól erősen
vonakodó, domináns jövevények pedig jelentős mértékben
megváltoztatták a lakosság addigi nemzetiségi összetételét.
Teljesen érthető és normálisnak mondható, ha az említett két
városban nem mindenki tapsolt örömében az ilyesfajta burkolt
betelepítésnek, így aztán a két ellentábor képviselői időről
időre összetűzésbe kerülnek, és máris kialakul a szerb-magyar
konfliktus. Az intolerancia és az incidensek szándékos (általában
szerb nemzetiségű) kiprovokálóival a magyarok időnként
szembeszállnak, és ha odáig fajul a helyzet, hogy fizikailag is
bántalmazzák őket, akkor esetleg még az is megtörténik, hogy
nem félnek visszaütni. Merthogy Temerinben is, Szabadkán is
sokévtizedes hagyománya van a pofozkodásnak. Bár (meg kell
vallani) a fiatal generációk e tekintetben már csupáncsak
halvány kiadásai az elődeiknek. Legalábbis jobban tűrik a
leckéztetést, a molesztálást, a megaláztatást és a testi
fenyítést is. Így aztán a bajusz összeakasztása az esetek
túlnyomó többségében felemásra sikeredik, azaz leginkább csak
„magyarverés” kerekedik ki belőlük.
Beletörődés
Mostanában gyakorta megesik, hogy a
más nemzetiségűek alaposan próbára teszik a magyarok messze
földön híres, birkatürelemmel vegyített meghunyászkodását.
Az elmúlt hónapok nemzeti(ségi) villongásait áttekintve, akár
az olyan sarkos és meredek megállapítás is helyénvaló lehet,
hogy ezen törésvonal mentén (szinte minden fronton) beindult a
támadás. Ez most alighanem amolyan össztűzféleség, amit a
számbeli fölényét gátlástalanul kihasználó többségi nemzet
zúdít(ott) a „saját” kisebbségeire. Az eddig szerzett jogok,
hatáskörök megnyirbálásától kezdve a tettlegességig, a
fizikai leszámolásig bármilyen módszer szóba jöhet, csak
hatékony legyen. Minthogy aprólékosan feltérképezték a vélt
ellenfél/ellenség felkészültségét és eszköztárát, pontos
képet kaphattak. Tisztában vannak vele: az itteni magyarság
legfőbb jellemzői a megfélemlítés, az elszegényedés, a
tudatlanság, a beolvadás és az elvándorlás. Azt is tudják,
hogy a langymeleg vajdasági csendben éppen csak vegetáló
magyarságnak szinte minden erejét felemészti és elviszi a
mindennapi kenyérért folytatott küzdelem. Sem ereje, sem kedve
nincsen, nem marad a lázadásra. Arra a lázadásra, tiltakozásra,
szembeszegülésre és ellenállásra, amelynek lassacskán már az
értelmét sem látja. Legfeljebb csak magának keresi a bajt, aki a
nyugton maradásra intő józan ész érveit mellőzve mégis makacs
ellenkezésre vetemedik.
Megosztottság
Szó szerint a saját bőrükön
tapasztalhatták a konfrontálódás hátulütőit az elmúlt
időszak azon temerini, adai és óbecsei magyar fiataljai, akik
valamilyen módon összetűzésbe kerültek a más nemzetiségűekkel.
Az októberi incidens magyar résztvevőit nemzeti, faji és vallási
türelmetlenség szításával vádolják. A hét fiatalt csaknem
három hónapon át teljesen magára hagyták. A legerősebb,
legbefolyásosabb politikai pártunk közömbösen (el)nézte a hat
család tengődését, vergődését. Pedig tudomásuk volt arról
is, hogy elkelne a számukra a hathatós jogi és némi anyagi
segítség. Már csak azért is, mert a párt egyik régi
aktivistája maga indítványozta, hogy a vezetőség hányja-vesse
meg az ügyet, és foglaljon állást, szándékában áll-e
bármilyen módon támogatni a bajba jutott magyar fiatalokat.
(Mondván: ne járjanak ők is úgy, mint a börtönben raboskodó
„temerini fiúk”, és majd csak akkor kapjunk észbe, amikor már
késő lesz.)
A temerini képviselő-testület
szinte tálcán kínálta fel valamennyiüket az ítélkezésre. A
még tanulmányait folytató 18 éves, német származású adai
fiúnak nem igyekezett segíteni sem a saját iskolája, sem pedig a
vajdasági német kisebbséget tömörítő, két politikai
szervezetünk. Hasonlóképpen az óbecseiek is a sorsukra hagyták
a városukból származó két fiatalt. Egyedül csak az adai
Szociálisvédelmi Központ és a Vöröskereszt helyi szervezete
lépett az ügyben. Meg a Magyar Remény Mozgalom gyűjtött össze
a részükre tízezer dinárt. Azt osztották hétfelé. A
közvéleményt csak mostanában sikerült egy kissé felrázni,
miután napvilágra került, hogy ugyanaz a bírónő fog majd az
ügyben ítélkezni, aki nyolc és fél évvel ezelőtti „temerini
fiúk” esetében is osztotta az igazságot. Most kezdődött el a
tiltakozás miatti aláírásgyűjtés.
Szenzációhajhászás
A hétvégén történt másik
temerini nemzeti(ségi) villongás során öt magyar fiatalt
támadott meg egy szerbekből álló csoport, amelynek során hárman
is sérüléseket szenvedtek. Az eset kapcsán a község első
embere nyugalomra intett, és azt kérte, hogy ne túlozzák el, ne
nagyítsák fel a vasárnap hajnalban történteket, ehelyett
ódzkodjanak a szenzációkeltéstől. Ha megtette, jól tette. A
kijelentésének csupán egy baja van, de az nagy. Mégpedig az,
hogy: megkésett. Egy kissé elkésett vele. Ennek az okos és
szelíd figyelmeztetésnek ugyanis három hónappal ezelőtt kellett
volna elhangoznia. Akkor lett volna időben. A polgármester úrnak
akkor kellett volna kiállnia a temerini képviselő-testület elé
(mint annak törvényes, választott vezetője), és féltő
gondoskodással óva intenie a tanácsnokokat mindennemű túlfűtött
és elhamarkodott megnyilvánulástól. (Mármint a „hetek
ügyében”.) Például akkor lett volna jó csillapítania a
tanácstermi kedélyeket, amikor a Szerb Radikális Párt egyik
képviselője hosszasan ecsetelte, hogy mi célból is tarthat a
magyar ember a saját otthonában egy automata fegyvert. Nem azért,
hogy verebekre lövöldözzön, nem is azért, hogy a határban
nyúlra vadásszon, meg nem is azért, hogy az utcai villanyégőket
célozza meg vele, hanem azért, hogy embert öljön vele. Méghozzá
szerbet. Na, ezen a ponton kellett volna azonnal berekesztenie a
testület ülését, és indítványozni, hogy kerekedjenek fel
valamennyien, és menjenek el abba a hadsereg által kimustrált
holmikat árusító üzletbe, ahol pár száz dinár ellenében
kilószám lehet fegyveralkatrészeket vásárolni. Ugyanis az egyik
letartóztatott fiatalember otthonában tartott házkutatás során
talált és elkobzott automata puska is egy ilyen kereskedésből
származik. Darabokban vásárolta, megpróbálta összeeszkábálni,
de használatra alkalmatlannak bizonyult. Esetleg feltehette volna
azt az obligát kérdést is, hogy vajon az elmúlt időszakban a
községben hány szerb nemzetiségűnek oltották ki az életét a
magyarok… De sajnos a rangos községi elöljáró mindezt akkor
sem tehette volna meg, ha lett volna benne ez irányban hajlandóság,
minthogy azon az emlékezetes képviselő-testületi ülésen nem is
volt jelen. (Ki tudja, talán nem tartotta eléggé fontosnak a
kényes nemzetiségi ügy megtárgyalásával kiegészített
napirendet?! Igaz, akkor a magyar fiatalokat kellett sötét színben
feltüntetni, most viszont a szerb nemzetiségűek esetében merült
fel az, hogy alighanem sárosak lehetnek. Csupáncsak emiatt
kelhetett most a védelmükre.)
Véletlen?
Mindaz, ami Temerinben zajlik, aligha
lehet kizárólag csak a véletlen műve. Sokkalta inkább alaposan
átgondolt, módszeresen kidolgozott, szervezett, jól összehangolt
és irányított történésekről van szó. Erre utalhat az a tény,
hogy a nemzeti(ségi) kilengéseket rendre és hathatósan
megtámogatja a szerb aktuálpolitika. Továbbá az a tény is, hogy
éppen a politikai elvárásoknak megfelelő módon működik az
ilyen esetekben a szerb(iai) igazságszolgáltatás. Ráadásul
hűséges és vérmes nemzeti sajtója is van a történéseknek,
amely úgymond „teljes hosszában” kíséri, követi nyomon az
eseményeket. Az incidensektől kezdve egészen a jogerős bírósági
ítélet meghozataláig. Ez tehát egy olajozottan működő
gépezet. Ezzel szemben milyen „fegyverarzenál” található a
másik, a magyar oldalon? Szinte semmilyen. Ott jobbára csak
ilyesmi tapasztalható: zsigeri félelem, szándékos elhallgatás,
politikai közömbösség, foghíjas érdekképviselet, tamáskodó
közvélemény és júdáskodó tájékoztatás.
A vajdasági magyar médiumokat sok
mindennel meg lehet(ne) vádolni, de erős, nemzeti részrehajlással
és szerbellenes hangulatkeltéssel egészen biztosan nem. Nem így
a szerb nyelven történő tájékoztatást! Amely az esetek
túlnyomó többségében a nemzeti kisebbségek ellen irányul.
Azokat támadja. Ha egy összetűzésben történetesen magyar
nemzetiségűeknek esik bántódásuk, akkor az
érdekükben/védelmükben való megszólalás nem egyéb, mint
ócska szenzációkeltés, a történések felnagyítása, az
események eltúlozása.
Veszteség
Hogy mindennek ellenére miért
érdemes (és kötelező) mégis a Temerin környékén történő
incidensekkel foglalkozni? Azért, mert az erőszak terjed. Az
erőszak nem fog megállni Temerin község határánál. Hiába
nyilatkozta a napokban az egyik óbecsei politikus azt, hogy:
„Óbecséből nem fognak Temerint csinálni!” Van egy olyan
érzésem, hogy: de igen. A gyűlölködés már ott is jelen van.
Ahogyan Topolyán is. Meg Szabadkán is. És ezt nem képes
megállítani sem a szabadkai Gabrić Molnár Irén által javasolt
legeslegújabb (demográfiai) stratégia, sem a hangzatos Desiré
Central Station projektuma, sem pedig a huszonhét nyelven énekelő
Sebestyén Márta. Nem. Legfeljebb csak mérsékelni tudja a
vajdasági magyarok ébredése és összefogása. Már ha lesz
ilyen…
Persze beszélhetünk mi történelmi
megbékélésről (főhajtásról és fölhajtásról, megkövetésről
és megkövezésről is akár), mert azt szeretnénk, mert abban
akarunk hinni. De a kiábrándító hétköznapok valami egészen
másról szólnak. Ez pedig nem andalító, hanem kijózanító
kéne, hogy legyen. Végső ideje lenne már felhagyni a délvidéki
magyar romantikával és szentimentalizmussal, mert minden további
késlekedés csak (idő)veszteség. Vereség.
Visszatérve a témabontás ürügyén
felvetett rádióműsorhoz, a szerkesztő feltette a kérdést:
„Kollektíve vernek bennünket?” Igen. Vernek. Minden egyes
pofonnal minden jóérzésű magyart megaláznak. Az a pofon a mi
arcunkon is csattan. És sokáig ott ég a szégyenfoltja.
Szabó Angéla
