Pipás Pista - Fotó: Szeged MA
Bevallom, én is azok közé tartozom,
akik lélegzetvisszafojtva követték a „Pipás Pista”
tanyawestern szegedi bemutatásának szellemi tüzérségi
előkészítését, és szorongva ültek be a Kis-színház nézőterére, hogy végül magát a darabot is megnézzék.
Az előjelek alapján tartottam a
„Pipás Pistá”-tól. Ahogy 2007-ben is kíváncsian bár, de
gyomor-remegve mentem el Ruzsára a „magyar Robin Hood”-nak
elkeresztelt Rózsa Sándorról szóló turisztikai konferenciára.
Vele egy Bécsből ruzsai tanyára költözött turizmus-szakember
akart új turisztikai községarculatot elfogadtatni a
bennszülöttekkel. S egy Délvidékre vezető „nemzetközi”
lovasturista-útvonalat, amelyet ő működtetett.
Így azután ott tolongtam én is 2013.
január elejétől a Somogyi Könyvtár összes Pipás-tárgyú
rendezvényen. Veszelka Attila sebtében újra kiadott
Pipás-könyvének hevenyészett újra-bemutatásán, Ember
Judit és Bubryák István Pipás-filmjének
már jobban megszervezett vetítésén, ill. az ősbemutatóra
készülő Szegedi Nemzeti Színház igazgatójának, Gyüdi
Sándornak és a tanyawestern írójának, Pozsgai
Zsoltnak a szellemes beszélgetésén, amelyen a
rendező is végig hallgatott.
Így aztán, amikor január 29-én
feleségemmel beültünk a Kis-színház nézőterére, bizonnyal az
előkészítő rendezvények korszerű marketing-céljának
megfelelően már sokat hallottunk, de nagyon keveset tudtunk a Pipás
Pistáról. Nagyjából annyit, mint azok a naiv képzőművészek,
akiket ugyanez a marketing rá tudott venni arra, hogy (a színház
előcsarnokában kiállított műveik tanúsága szerint) a miénknél
aligha több ismerettel ábrázolni próbálják a tanyawestern
névadóját.
A „tanyawestern”
idegborzoló műfaji megnevezésen túl ugyanis csak annyit bírtam
megtudni magáról a darabról e rendezvényeken, hogy „zenés,
musical-szerű” színházi produkcióban lesz részünk. Pipás
személyéről, koráról s a vele kapcsolatosan dokumentált
bűnesetekről, mint „szüzséről” pedig még
elbizonytalanítóbbat. Hiszen a darab írója a tanyai erkölcsöket,
a Pipás-kori tanyai nők helyzetét ecsetelő eszmefuttatásaival
kötekedő kérdésemre csak annyit felelt: „A valóság nem
számít!”
Érthető hát, hogy mind a
kultúrökológus, mind az alföldi születésű, tanyán emberré
serdült értelmiségi feszengve várta bennem a kezdést és a
végkifejletet. A darabnak már a beüléskor szabadon feltáruló
színpadkép megadta az ízelítőjét. Aki még ép, takaros,
arányos tanyát is ismert, amelyen majd csak később hajtotta végre
halálos ítéletét a bolsevik vidékpolitika, azt megdöbbentette a
(netán nemzedékek eredendő bűneitől) meghajlott, súlyos
mestergerenda, és a fölötte megbomlott rendezetlenségben lengő
mennyezet-gerendázat. A többi ekkor még csak sejlett…
Az azonban viszonylag hamar kiderült,
hogy a valóság tényleg nem számít. Pipás Pista
köztörvényes bűnözőből pozitív hős lett, aki a kihallgató,
bugyuta (=férfi) csendőröket ugyanúgy megfélemlítette, mint
ahogyan mindvégig uralta a tanyavilág erőszakoskodó (=férfi)
gazdáit is. Ezzel az 1930-as évekbeli tárgy a jelenkori
civilizáció liberális gondolati világának kígyóbőrébe bújt.
Egy jobboldalinak mondott szerzőnek köszönhetően.
Persze, ha a valóság nem számít,
akkor lényegében bármi kapcsán akármit lehet. A bűnöző lehet
pozitív személyiség, hiszen a kor és a társadalom visszásságai
teszik csak bűnözővé. Igaz, a társadalom zömét nem teszik
bűnözővé saját visszásságai, de ez se számít.
A határtalan művészi szabadság
kitalált egy „csurmai” asszonyt is a darabban. Mivel
megjelenítője cigánynak játszotta, eleinte úgy véltem: olyan
táji megnevezése ez ennek az etnikumnak, amely csak Pozsgai Zsolt
baranyai szülőfalujában és környékén járatos. Aztán
kiderült, mennyire műveletlen vagyok a börtönszlengben, mivel a
„csurma” zárható rabváró, szállítózárka.
Máig se tudom eldönteni, mért is volt szükség erre az álnévre.
Ha az etnikumra akart jellemző lenni, akkor valamit mégis csak
számít a valóság. Ha meg a rabként tartott, nyomorulttá
dolgoztatott cigányfeleségre, akkor nem. Ilyen felbujtó és
bűntárs nincsen a Pipás-aktákban.
Viszont a darabban annál
hangsúlyosabb. Először azzal, hogy ő nem lázad. Szelíden és
megadóan tűri a sorsát. Másodszor azzal, hogy magyar tanyasi
asszonyok viszik Pipáshoz és segítik férje meggyilkolásában.
Harmadszor azzal, hogy ez a férj igazi megtestesítője a mai
liberális nőmozgalmak magyar férfiképének. Fess, férfiségére
és férfiasságára büszke, maga a megtestesült erőszak.
Népviseletes megjelenése személyében már-már magát a magyart
mint embertípust keveri a született fasiszta gyanújába. Minden
szava, munkával pusztító „koncepciója” a legelvetemültebb
rasszizmus. Akire még a cigánybűnözésben leggyakoribb módi, a
megerőszakolás is áttestálódik. Persze, a valóság ebben se
számít.
Már rettegtem, hogy a cigányfeleség
mellett még majd előkerül egy másik etnikumú nő is. Egy olyan,
akinek anyanyelve az Európában jelenlevő kultúrák közt amazzal
együtt egyedülállóan ismer fogalmat az „etnikailag idegen”
kifejezésére. Ezzel pedig olyan szintű etnikai egocentrizmusról
tesz tanúbizonyságot, amilyen egyetlen más európai kultúrából,
különösen a magyarból ki nem mutatható. Ez a feleségtípus
azonban, hál’ Istennek, nem jelenik meg a darabban. Így maradt a
„csurmai” asszony a kitaszítottak prototípusának és afasiszta
kitaszító magyar férfi prototípus-vádlójának.
Helyette jön azonban egy szőke,
magabiztosan öntudatos, akit az eddig megalázott férjek
vigasztalására a szerző kolbásszá dolgoztat fel Pipással, sőt
áldozatul kiszemelt férjével még meg is eteti. Hát, igen. Talán
ezen a ponton már túl is vagyunk a tanyawestern egyébként se túl
szerencsés műfaji meghatározásán. Itt már jobban
illenék tanyakriminek vagy még valami ennél is
borzalmasabb tanyamicsodának nevezni a darabot. Sajnos, ez ügyben
nincsen névjavaslatom, mert média-mívelte krimineveltetésem
tévékészülék híján Simon Templar óta nem követte a
„fejlődést”.
Ellenben még viszonylag számos magyar
népdal maradt meg bennem gyerekkorom tanyai világából. Azokból a
lakodalmakból, amelyek bizonnyal az első aktusa voltak annak a
szomorú útnak, amelyen a tanyai nők elindultak az életüket
pokollá tevő férfierőszak járma alá. Mert az ezzel ellenkező
túlnyomó többség ellenpéldája ugyanúgy semmit se számít,
mint tizenegy gyermekes, mindig vidám, hol népdalokat, hol
szenténekeket dalolgató, férjével boldog édesanyámé. Mert ez
csak a valóság. Ami a nagyipari drámagyártás és a liberális
színházi nézőhülyítés számára nem számít.
Sem visszamenőlegesen, sem előre. A
nőnek ma szerencsétlennek kell éreznie magát, mert ez a
liberális társadalomromboló koncepció. Ezért visszamenőlegesen
is szerencsétlennek kell látnia minden nőt, aki valaha is
férfiuralom alá került. A házasság férfiuralom, a gyerek meg
béklyó. A tanya, különösen ma, küszöbön álló feltámadása
idején nem is a fenntartható életmód, ember és természet
legszorosabb együttélési tere, hanem a bűn fészke. A föld nem
az éltető (t)anyatáj, hanem titkon elföldelt hullák rejteke. Aki
ott él, az maga is rejtőzködik valami vagy valaki elől.
Potenciális bűnöző vagy már ténylegesen az, csak még nem
derült ki róla. Ez ugyanolyan megrágalmazása a tanyának, mint
ahogy a „csurmai” nő férjének alakja a magyarság
megrágalmazása.
Mindez egy olyan „jobboldali” író
„alkotói fantáziájából”, aki saját állítása szerint
ismeri és szereti a vidéket, mert hiszen maga is egy baranyai falu,
ha nem is az alföldi tanyavilág szülötte. A születési hely tény
lehet, bár kérdés, hogy a valóság e kis eleme számít-e
valamit? Mert aki ismeri és szereti a tanyát, az valószínűleg a
mind esedékesebb tanya-reneszánsz küszöbén nem hozza
összefüggésbe a tanyát ilyen apokaliptikus általánosításban a
bűnnel. Még színpadi sikert és honoráriumot remélve sem.
Végezetül kultúrökológusként nem
mehetek el a darab „zenei” körítése és mozgásjelképi
rendszere mellett se szó nélkül. Már csak azért sem, mivel a
Szegedi „Nemzeti” Színháznak most éppen olyan főigazgatója
van, aki egyben a Szegedi Szimfonikusok vezetője is. Aki
megrendelő színigazgatóként, de
különösen zenészként osztozik a darab
egyáltalán nem mellékes „mellékzöngéinek”, kulturális
áthallásainak minden felelősségében. Mert hát mi lehet immáron
hiteles ezeknek a nőket megnyomorító, gyermekeiket sanyargató
férfiaknak, és a férjeket gyilkoló nőknek a szájából,
érzéseiből? A népdalok itt bűnözők dalai.
A néptánc, amelyet ezek a gonoszok járnak, bűnözők
tánca. Ez lenne a mi kultúránk? Szabad ezt megtartani,
értéknek tekinteni? Csak akkor, ha fasiszták vagyunk. Vagy
javuljunk meg, és felejtsük el mindezt a bűnnel együtt?!
Micsoda üzenet ez egy „jobboldali”
író tollából? Milyen írói felelősség munkál egy agyban,
amelynek a művészi szabadság ilyen képzettársításokat, de
legalábbis képzettársulásokat enged meg? Elhiteltelenítve egyben
magát a színpadi megvalósítás teljes személyi és művészeti
kelléktárát is. Mert mit is mondjon az ember ezután Kovács
Frigyes szabadkai rendező művészi teljesítményéről?
Használjon udvarias és semmitmondó kliséket, hogy „remek”
volt? S elhallgatva a tétova tapsot meg se
kérdezze, mit szolgált ezúttal ez a sokkal jobbra és többre való
rendezői tálentum?
Avagy mit mondjunk a színészi játék
színvonaláról, a tanyai embertípusokhoz mért hitelességéről
együtt és külön-külön? Persze, tudom, a darab szerzője szerint
ez se számít. Hát akkor legalább arról, hogy ez vagy az a
színész nagyszerű volt, hogy mindent beleadva játszott a
társulat? Hogy „élvezték” (ezt) a (vérre menő) játékot?
Hogy remek jellemárnyaló pillanatmegoldások voltak, mint amikor a
„fasiszta magyar” férj véletlenül meglökte a lábmosó
lavrot, amely zajos pörgéssel árulta el ürességét. S ha már
így van, hát ez az erőszakember egy durva
belelépéssel megállítja. Vagy hogy Szabó Gabi inkább
a civilizáció csak nemük szerint nő pipáspistáinak zseniális
megformálója volt, mint bárki másé, stb.?
Kár, hogy nem ilyesmikről támad
kedve értekezni az embernek a „Pipás Pista” nevét
viselő magyar kultúra- és tanyakrimi megtekintése
után. S mit mondjunk a városról, ahol a színházi
életnek ez a darab az egyik „friss hajtása”? Abban a Szöged
városban, amelyik valamikor hatalmas rajokban bocsátotta ki a
tanya-„világba” embereit, hogy szorgalommal, hittel
termőre fogják a homokot. Hogy életet adjanak magának a városnak
is, amelyik legalább az alsóvárosi búcsúra visszavárta egykor
volt gyermekeit.
Hol az a Szeged ma? A tágas környék,
a „szögedi nagytáj” egésze és egészsége iránt felelősséget
viselő Szeged, amelyik művelt, táj- és emberismerő értelmiség
helyett ma csak diplomásokat képez, táj- és kultúraismeret
nélkül. S a műveltség jegyében még olyan „művészettel” is
ellátja őket, amelyiknek sok minden számít, csak a valóság nem.
Ez lenne hát az a város, amelyik eltűrte Bálint Sándor
szülőházának, Szeged és a „szögedi főd”, a szögedi
nagytáj hűséges krónikása emlékének az eltüntetését? Ezt a
várost nem ismerem. De a Pipás-darab árulkodik.
Szegény Szeged! Szomorú vagyok érted…
Egykori diákodként, aki egyik középiskolai kollégiumodba ebből
a megrágalmazott tanyavilágból kerültem. S aki szegedi
egyetemistaként az 1970-es években még kezdeményezője voltam egy
falujáró, Szeged-központú, tanyavilág-segítő mozgalomnak.
Mondanom se kéne, hogy részint a Szegedi Fiatalok Művészeti
Kollégiumának 1930-as évekbeli példáján. Amikor még
számított, hogy milyen volt és milyen lesz a
valóság. Ma, úgy látszik, már a szellemnek is csak az számít,
hogy hogyan lehet megélni belőle…
Győri-Nagy Sándor
kultúrökológus
A Magyar Ökoszociális Fórum elnöke
