Mindennapi riadalmaink (II.)
Amióta tudjuk,
hogy az 1986. április 26-án történt csernobili atomkatasztrófa
idején 50 millió curie volt a radioaktív kibocsátás (ami
hozzávetőlegesen ötvenszerese a hirosimai tragédia napjaiban
mért szintnek), azóta ha sugárveszélyről hallunk, van is mitől
tartanunk. Kiváltképpen a fukushimai szőrnyűség után. De
persze egy-egy kisebb radioaktív dózisért nem kell mindig Ázsiába
mennünk. Tájunkon is akadnak rendre aggodalomra okot adó esetek.
Évente legalább egy ilyenre fény derül. Bármennyire szeretnék
is titokban tartani… Igaz, hogy az a bizonyos „rettegett
atomvonat“, amely a belgrádi Vinča Intézetből nukleáris
hulladékot szállított a messzi Szibériába, már másfél évvel
ezelőtt kigördült a szabadkai vasútállomásról, de a félelem,
az aggódás itt maradt. Az mindmáig megmaradt. A szerelvény nem
vitte magával.
Az intézetben 26
éven át tárolták speciális medencékben azt a
hatalmas mennyiségű elhasználódott nukleáris
fűtőanyagot, amely az atomerőmű működése során
felhalmozódott. A politikusok hihetetlenül hangzó kijelentése
szerint azért voltak kénytelenek majd 30 éven át tárolni a
veszélyes szennyezőanyagot, mert az eltávolítására soha nem
jutott pénz. Így csak 2010 novemberében sikerült tőle végleg
megszabadulni. A mintegy 4 tonna atomhulladékot tartalmazó l6
tehergépkocsit (az észak-bácskaiak nem kis riadalmára, de
egyébként nagyon stílszerűen) egyenesen Szabadkára
irányították. Hogy ott, a mára már igencsak egy “nukleáris
temetőre” hasonlító szellemgyár, a Nitrogénművek területén
a nem mindennapi rakományt átpakolják a vasúti teherkocsikba. A
szállítmány Magyarországon át a szlovéniai Koper kikötőjébe
került, onnan pedig hajó vitte Oroszországba.
A kényes tranzakciónak megvolt az
ára. Majdnem 60 millió dollárba került. Szerencsére nem
Szerbiának kellett előteremtenie a semmiből a teljes összeget,
mert akkor nyilván továbbra is maradt volna minden a régiben.
Kiszállítása európai uniós
pénzalapok, Orosz- és Csehország támogatásával sikerült.
Akkor még úgy nézett ki, hogy végre
fellélegezhetünk, mert ettől a veszélyforrástól
megmenekültünk. De aztán jó egy évvel ezelőtt ismét
nyugtalanító hírek érkeztek az egykori atomerőmű háza
tájáról.
Éppen tavaly ilyenkor (április
19-én) jelentették és vallották be, hogy sikerült elkerülnünk
egy nukleáris katasztrófát. A baj még februárban történt,
amikor az intézet pincéjét elárasztotta a víz. Abban a
helyiségben viszont őrölt uránt tároltak. De már
emberemlékezet óta. Még valamikor negyven évvel ezelőtt
érkezett az üzembe. (A kibányászott ércből az urán kinyerése
aprított vagy őrölt kőből történik. Ezt sárga pornak vagy
sárga pogácsának nevezik.)
Akkor, hogy sürgősen mentse a
helyzetet, Jagoš Raičević, az intézet megbízott igazgatója
elrendelte, hogy a vízzel telt medencékből emeljék ki azokat a
rudakat, amelyekben korábban a kiégett nukleáris fűtőanyagot
tároltak. Amint kiemelték őket a vízből, abban a pillanatban a
nukleáris sugárzás mértéke rendkívüli módon megnövekedett.
A sugármérést végző szakemberek azonnal követelték a
munkafolyamat megszakítását. Erre azonban nem kaptak engedélyt.
A feladatot el kellett végezniük. Hogy a baj még
nagyobb legyen, az igazgató a veszélyes műveletet (a heves
tiltakozás ellenére is) még egyszer megismételtette a
dolgozókkal. És tette mindezt önkényesen. Amikor felmondással,
elbocsájtással kezdte fenyegetni a szakembereket, azok
végrehajtották a parancsot. De persze nem hagyták a dolgot
annyiban. Vizsgálatot követeltek. Csakhogy az üzem falain belül
mindenütt ellenállásba ütköztek. Akkor döntöttek úgy (a
teljes dokumentáció és a bizonyítékok birtokában), hogy az
ügyet a szerbiai kormány elé tárják. Panaszlevéllel fordultak
Ivica Dačić, Žarko Obradović és Oliver Dulić illetékes
miniszterekhez, amelyben az eset kivizsgálását és az igazgató
felelősségre vonását követelték. Ekkorra azonban az intézetben
már teljes lett a káosz, elszabadultak az indulatok és
eluralkodott a félelem.
A biztonságért felelős részleg
igazgatónőjének, Snežana Pavlovićnak az aláírásával
elküldött levélben az állt, hogy az alkalmazott eljárás az
intézet teljes biztonsági rendszerét veszélyeztette. Az igazgató
által elrendelt feladatot végző dolgozók azzal védekeztek, hogy
nemcsak a saját életüket féltették, hanem az egész
munkaközösségét. Sőt, nem csupán a néhai atomreaktor
területén tartózkodókat érhette volna végzetes baleset, hanem
a 10 kilométerre lévő Belgrád és a Duna menti kisebb
települések lakóinak életét veszélyeztették. Nem hallgatták
el azt sem, hogy az intézet vezetője mindent megtett a teljes
hírzárlat érdekében. Hogy eltussolja az ügyet és
elhallgattassa a renitens dolgozókat, néhányat közülük
leváltott (épp a legkiválóbb szakembereket), és a helyükbe
hozzá nem értőket és kellő tapasztalattal nem rendelkezőket
nevezett ki. Ezzel pedig újabb bizonytalanságba és veszélybe
sodorta az üzem működését. A megbízott igazgató mindvégig
kitartott azon állítása mellett, hogy az intézetben semmi
rendkívüli dolog nem történt, ezért aztán a kritizált
feladatot végzők sem kaphattak veszélyes sugáradagot. Legfeljebb
csak akkora dózis érhette őket, amekkora fenyegeti azokat, akik a
szerb fővárosból New Yorkba repülőgéppel utaznak.
Eltelt egy év, az ügyben azonban nem
történt előrelépés. Azóta sem számoltak be arról, hogy
tulajdonképpen mi történt a Vinča Intézetben április 19-én,
és (a tudtukon kívül) milyen dózisú sugárzás érte az ott
dolgozókat meg a közeli települések lakóit.
A felelőtlen atom-hazárdjátéknak
azonban még koránt sincs vége. Ugyanis nemrégiben röppent fel a
hír: már csak napok kérdése, és megkezdi a működését a
vinčai atomhulladék-tároló. A létesítmény európai uniós
pénzforrásokból készült azzal a céllal, hogy a Szerbiában
keletkező nukleáris szennyezőanyagokat és az egészségügyben
„termelt” hulladékot korszerű körülmények között és
biztonságos módon raktározhassák. A befogadóképességét
tekintve azonban jóval hatalmasabb, mint amennyi ilyen jellegű
szennyezőanyag Szerbiában keletkezik. Így pedig fennáll a
gyanúja annak, hogy amint teljes gőzzel beindul a működése,
külföldről is ide szállítják majd a veszélyesnek minősített
hulladékot. A borúlátók kereken ki is mondják: ez volt a valódi
cél. Létrehozták az Európai Unió atomtemetőjét Szerbiában.
Csak leplezik, titkolják, tagadják. Ha viszont a legutolsó
működési engedélyt is beszerezték, és megnyomták a start
gombot, akkor aztán Szerbia lakosságának végleg bealkonyul.
Felkészülhetünk a legrosszabbra, mert szerintük a szerbiaiak
várható élettartama nem lesz hosszabb 30 évnél…
Szabó Angéla
