Csantavéren sok idegennel, sok
ismeretlen emberrel lehet találkozni mostanában. Legfőképpen
cigányokkal. Akikről pedig az égvilágon semmit nem lehet tudni.
Kifélék/mifélék, mikor és honnan jöttek, meg mi célból, hol
tanyáznak, mit csinálnak, és egyáltalán meddig szándékoznak a
faluban maradni. Látszólag nem kéri és nem is tartja őket
számon senki sem. Így aztán (szó szerint) azt csinálhatnak,
amit csak akarnak. Nekik mindent szabad.
Az újonnan érkezett jövevények a
helybeli vendéglátóikkal egyetemben már nem csupán a havi
szociális segély meg a „családi pótlék” kiosztásakor lepik
el a postaépület előtti teret, hanem már heti piac alkalmával
(csütörtökön meg vasárnap), illetve lakodalmak idején,
szombaton délután is megjelennek a falu központjában.
Csoportokba verődve, néhány babakocsival vagy anélkül, na és
az elmaradhatatlan, kóbor kutyákból verbuválódott, tarka falka
kíséretében. Úgy hozzátartoznak már a poros/nyugalmas falusi
csendélethez, mint a bűnhöz a rossz lelkiismeret. És persze az
is akad: bűn meg bűnözés. Lopás, rablás, betörés. Temérdek.
Egyik a másik után. Sosincs vége…
Mint akik hazajárnak,
némelyek már olyan gyakorisággal és
rendszerességgel mennek „portyázni és potyázni”. (Értsd:
szerezni, csórni, lopni, rabolni, fosztogatni.) A legutóbbi
népszámlálás adatai szerint a mintegy 6500 lakosú észak-bácskai
faluban ismét rohamosan megszaporodott a napvilágnál történő
tolvajlások és az éjszakai betörések száma. A kiváló
helyismerettel rendelkező falubeliek és az újonnan érkezett
betelepülők ütőképes kis csapatot képeznek. Így pedig
aligha kell csodálkozni azon, hogy a településen virágzó
üzletnek számít a „csóresz-mángesz”, és cifrábbnál
cifrább esetekről számolnak be a megkárosítottak! Ezen
elkövetők a kiszemelt potenciális áldozatok kiválasztása
tekintetében nem túlságosan válogatósak. Mennek ők,
bejáratosak ők szinte mindenhová: üzlethelyiségbe, lakóházba,
melléképületbe, udvarba. Van, ahová több alkalommal is
visszatérnek.
Az elmúlt héten például a Csík-ér
utcájában egy magányosan élő, nyugdíjas asszony portájára
hatoltak be. Átmászva a nagykapun. Két egymást követő
éjszakán, fél kettő tájban. (Korábban is jártak már nála,
akkor a lakást is feltörték, és a mélyen alvó asszony láttán,
nyugodtan végezhették a kipakolást. Akkor nála is a szokásos
forgatókönyv szerint zajlott a tolvajlás. Mivel sem ékszert, sem
pénzt nem találtak, így elvitték az összes fellelhető
élelmiszert és valamennyit az éppen kéznél levő ágyneműből,
takaróból.) Most az udvart térképezték fel és a
melléképületeket kutatták át tüzetesen. Mire a ház asszonya a
hangos beszédre felébredt, és riasztotta a szomszédokat meg a
rendőrséget, akkorra már, amit csak találtak, mindent kihordtak
az udvarra. A biciklitől kezdve a használaton kívüli asztalig.
Valószínűleg csak a „fuvarosra” vártak, hogy az elszállítsa
az útrakész holmit.
„Most voltak
nálam hetedszer!”
Ezt már a kisebbik cigánytelep
közelében, az egykori fürdő tőszomszédságában élő 81
éves Kovács Rózsa néni állítja. Eddig hat esetben
jártak a telkén a tolvajok, most, hetedszerre pedig már a házába
is bemerészkedtek. Hátul, az udvarban, az egykoron disznóólként
funkcionáló, takaros, fehérre meszelt épületen három nehéz,
masszív faajtó, az ablakon pedig sűrű vasrács árulkodik arról,
hogy a házigazda az időnkénti hívatlan látogatók fogadására
is alaposan felkészült. De sajnos, már csak kissé megkésve.
Addigra ugyanis már leszerelték és elvitték (meglehetősen
barbár módon kitépték, kicsupálták a falból) a pálinkafőzésre
szolgáló teljes berendezést, és eltakarították az összes
föllelhető kerti- meg kőművesszerszámot. A hatalmas kertből
pedig összeszedtek szinte minden virágtartóvá alakított régi
használati tárgyat. Amit pedig nem sikerült elvinniük, azt a
helyszínen felaprították, összeverték, tönkretették. Ilyen
sorsra jutott a kiszuperált vaskályha, a gondosan megőrizett
szekér, a két hatalmas kocsikerék, a két fából készült
tragacs, valamint a kisebb-nagyobb üstök és bográcsok. Sőt még
a cserepes virágokat is megritkították, azokat is volt idejük
elhordani.
– Ha hétfőn
reggel megkezdeném elbeszélni mindazt, amit idáig átéltem a
hozzám „bejáró” cigányokkal kapcsolatban, akkor is eltartana
a mondókám péntek estig! – mondja
a mindig víg kedélyű, egykori kereskedőasszony.
– Most az
történt, hogy a héten felvettem a nyugdíjat, és a kapott pénzt,
a megspórolt krajcárkáimmal együtt, a szobában az asztalterítő
alá tettem. A tűzifát akartam megvenni belőle. Huszonötezer
dinár volt. Ráhelyeztem még a hamutartót is, de biztosan
észrevették, hogy ott púposabb az abrosz…
Elvitték
a kakukkos faliórát és a szekrényben talált két karórámat
is. Emellett sok olyan dísz- és emléktárgyat, amely fémből
készült. Nyilván az ilyesmit tudják legkönnyebben értékesíteni.
A nappalim vitrinjéből hiányzik nyolc üveg nagyon régóta
őrizgetett, drága ital. Az éléskamrámat is jól kiürítették.
Eltűnt belőle a sonka, a kolbász, a bekészített kristálycukor,
az étolaj, a tetovói bab meg a halkonzervek. Még a
hűtőszekrényemből a vajra, a főtt sonkára és fél üveg tejre
is szükségük volt. Fogalmam sincs, hogy hány táskát, szatyrot
vagy zsákot tömhettek meg, de fel lehettek pakolva rendesen! Most
így, utólag azt gondolom, hogy valószínűleg felmásztak hátul
a terasz tetejére és az egyik emeleti ablakon át jutottak be a
lakásba. Ott láttam sok törött üveget a szőnyegen és ott
találtam meg azt a követ is, amellyel bezúzták az ablakot. Aztán
pedig ugyanazon az ablakon keresztül adogatták ki az összeszedett
holmit is. Mindez világos nappal történt, amíg én a fodrásznál
voltam. A rendőr, aki a betörés után kijött hozzám,
még jegyzőkönyvet sem készített. A beszélgetés után elment,
és amikor egy negyedóra múlva visszatért, nála volt az egyik
ellopott bőrtáskám, benne az ötven éves, nagy sakktáblával
meg egy üres likőrösüveggel. Ez minden, amit visszakaptam. Tehát
ő rögtön tudta és pontosan tudta, hogy hol kell keresni az
elkövetőket! Most erre mit mondjak?!
A bútorszállítást is megoldották…
A valamikori
földműves-szövetkezet gazdátlanul és őrizetlenül hagyott
épületébe is időről időre visszajárnak a vakmerő tolvajok.
Éppen a napokban törtek be sorrendben hatodszor. Eleinte még a
hátsó bejárati ajtó kifeszítésével jutottak be a folyosóra
és az irodahelyiségekbe, a legutóbbi két esetben viszont már a
praktikusabb – az ablakon át való – közlekedést
választották.
Nagy mennyiségű (falból kiszaggatott) kábelt,
telefonvezetéket, számító- és írógépeket, fémből készült
emléktárgyakat zsákmányoltak a betörők – több ezer eurós
kárt okozva. A dolguk egyáltalán nem volt sietős, és bizonyára
biztonságban érezték magukat. Erre utal például az, hogy az
emeletről, végig a lépcsőn, lecipeltek két (körülbelül két
méter magas) irattartó szekrényt és négy széket. Utána
mindezt el kellett vinniük a mintegy száz méterre lévő kapuig,
és egyenként átadogatni a kerítésen. A vasból készült
kerítés kapuja ugyanis mindvégig zárva volt. Az egyik iroda
padlójáról felvett szőnyeg azonban már nyilván nem fért be a
szállítást végző járműbe, vagy csak nem akartak vele
vacakolni, mert felgöngyölítették ugyan, meg át is préselték
a törött ablakszárnyon, de végül ott maradt a fenyőfa alatt, a
fűben.
„Tizenötször
jártak nálam a betörők!”
A nagyobbik cigánytelep, az
úgynevezett Makó közelében él a hetvenes éveiben járó Keresztes
Mária néni. Őt eddig összesen tizenöt esetben lopták meg.
Ezt onnan tudja ilyen pontosan, hogy minden egyes alkalmat
feljegyzett magának.
– Nálam kintről
is pakoltak, bentről is pakoltak. Az udvarról minden mozdítható
tárgyat elvittek és a fészeremet is kiürítették. Aztán
kivették a fészer ajtaját és kifeszítették az ablakát, most
meg a tetőt kezdték el bontani. A portámon már szinte szabadon
garázdálkodhatnak, mert nincsen bekerítve. Azzal kezdték, hogy
fölszedték a drótkerítés vasoszlopait, utána pedig a karókat
is kiszedték és föltüzelték. A ház padlását mostanra
teljesen letakarították. Ott tároltam a régebbi kerékpárokat,
nagyobb edényeket, amiket már nem használtam, és sok egyebet. A
mélyhűtőmből több alkalommal is ellopták a fagyasztott
élelmet. Megtörtént az is, hogy egy falat ennivalót sem hagytak
a házban, mindent összecsomagoltak. Négy alkalommal vittek el
egy-egy 3 kilogrammos mosóport, három ízben mobiltelefont, de még
a kartondobozokban tárolt ruhaneműre is szükségük volt. Több
esetben itthon voltam, amikor bejöttek. Általában gyerekeket
küldtek, kiskorúakat. Megtörtént az is, hogy megfenyegettek, rám
fogták a nagykést. Az a csoda, hogy még nem őrültem meg. Hiába
tettem én feljelentést, soha semmit nem találtak meg, egyetlen
ellopott tárgyat sem kaptam vissza. Nincs is kinek panaszkodnom,
meg nincs is értelme. Az emberek nem törődnek egymással, nem
tartanak össze, mások baja nem érdekli őket. Meg szerintem
félnek is.
Kirabolták, megverték, eltemették…
Csantavéren leginkább csak suttogva
mernek mesélni az emberek arról a halálesetről, amely nemrégiben
történt, és amely alaposan felborzolta a kedélyeket. A falusi
szóbeszéd szerint a Kis Ferenc (régi nevén Sár) utcában
magányosan élő ember vesztét is a cigányok okozták. Méghozzá
azon a napon, amikor bevásárolni indult.
A központban lévő
egyik hentesüzletben beszerezte a szükséges élelmet, majd lement
a parkba, hogy a hűvösben egy kicsit megpihenjen. Ott társultak
hozzá a cigányok, akik elvették tőle a csomagját és a nála
lévő összes pénzt, a huszonegyezer dinárt. Ez azonban még nem
volt elég, ütni-verni kezdték – olyannyira, hogy az áldozat
elveszítette az eszméletét. Később sem tudta felidézni, hogy
hogy került a parkból a lakásába, nem emlékezett arra, hogy ki
vitte haza. Súlyos belső sérüléseket szenvedett, és pár
nappal ezelőtt meghalt. Több mint egy hét után találtak rá a
holttestére. A teteme már bomlásnak indult, amikor a
hozzátartozói keresni kezdték. Az utcabeliek úgy tudják, hogy
néhány hónappal ezelőtt kapta meg az első nyugdíját. Addig
igen szűkös körülmények között élt egy eléggé lepusztult
házban. Ráadásul a legutóbbi jégeső is nagy kárt okozott a
portáján. A háztető egyik oldaláról le kellett szedni az
összetört cserepet. Azóta is úgy áll, fóliával letakarva.
Márpedig az emlékezetes ítéletidő óta többször is hullott
jelentős mennyiségű csapadék. A temetése után kezdtek az
emberek szörnyülködve beszélni arról, hogy valójában mi is
történhetett a teljesen magára hagyott áldozattal.
Szükséges-e mindehhez bármit is
hozzáfűzni?
Legfeljebb csak annyit, hogy talán nincsen még egy
olyan falu az egész Délvidéken, amelyet ilyen szégyenteljes
módon körbeloptak… És ami a legfurcsább: jó ez így
mindenkinek. Merthogy semmi sem történik. Csend van. Árulkodó
csend.
Szabó Angéla
