Π, ח, Kosztolányi?
Igen, ha nincs kampány szobor sem lett volna? Olvasom a cikkek sorozatát pró és kontra. Kosztolányi Dezsőről volna szó és poros, boros, Szabadkáról, ahol immáron bálvány-súlyú szoborformaként révedez egykori gymnasiuma felé...
Nézem a képeket és félek a ténytől, hogy a rendezvényen résztvevők többsége még egy Kosztolányi verset sem tudna megidézni, nos sokukat ismerem személyesen...sajnos...
Szembetűnő, hogy nagyon kevés fiatal vett részt e „kultúrkampányon”, amely talán nem is erről szólt, hanem az elsők kalapos felvonulásáról. Nos „stylist-ok” azért követhetnék a divatot és nem „Indul a bakterház” lókupecének tökfödőjét tűzték volna a fejükre, hanem, ha már tetszelegni akartak, akkor illőbb lett volna a „sabeszdekli-kipa-kapdeli”, -kinek mi a megfelelőbb az elnevezések közül...
Szó sincs róla a Szent István-i kultuszba bőven belefér a történet, mert minél sokszínűbb az ország annál nagyobb esélye van a túlélésre, avagy a politikum kettő legyet egy csapásra elmélet alapján, ha már ott vagyunk, kettő "kisebbségnek" is tetszelgünk, akkor ez is meg az is, no meg McDonald’s is...
McDonald’s ? Igen, mert ugyebár Kosztolányi Dezső szobrát körbevevő „kapú”-ban ott a McDonald’s reklámtáblája, valahogy gyors szoboravató után, -gyors étkezde a poros immár kólás Szuboticán "csak" párttagoknak, -ingyel busszal, ahogyan Szlóbó tanította!
Mivel a szoboralkotó nem ismerte Kosztolányi Dezső munkásságát (!?), csak a megbízás után, itt esik neki a jó-ízlés a párt megfelelőségi elméletének. Elemezzük a szobrot, egy nagyon szembetűnő még a laikus számára is, a szobor az alkotójának a fizimiskája (inkáb fizi, kevésbé Miska), testtartása és görnyedsége... Nagy alkotók köztudottan Önmagukat is becsempészik alkotásaikba, nos itt ez "ordináré" hiba, mert Kosztolányi egyenes testtartású, céltudatos megjelenésű a szoboralkotó meg, inkább ne írjam le, nem szeretném bántani szegényt (...), de ez van!
Menjünk tovább, a sokak által „kapunak titulált –
nyaktiló” mi is lehet?
Vegyük alapul, hogy a talapzat kör alakú térben helyezkedik el, ebben az esetben a „kapú” a Pí – Π, matematikailag kifejezve:
Ábrázolva:
itt már dereng valami, hogy a szoboralkotó gymnasiumi évek matematikáját célozza meg, amelyet Kosztolányinak is meg kellett tanulnia, a kör mindig bejön...
Az ábrazolásnál megfelelően húzzuk meg az átlókat, rájövünk, hogy valójában "Dávid csillag" képe a talapzat, a sárga oszlopok a csúcsok és itt jön be a politikusok kalapos felvonulása, de a kapu nem hagy nyugodni, mert nem nyaktiló az már szent!
A megoldás a héber ábécé 8-ik betűje lesz a Het vagy Chet –
ח
A „kapu”, amennyiben a számmisztikát veszem figyelembe 8-at jelent a héber ábécé szerint, ezt a számot az univerzális rend tényezőjének tartják. A szám több vallásban is megjelenik (buddhizmus, hinduizmus, japán kultúra...). Ez a szám jelenik meg a leggyakrabban és a legváltozatosabb formákban az írásban. Formamódosulásként találkozhatunk vele a b, g, s, d, f, ly, t és az l betűkben.
A számmisztika szerint az akadályok, a gátló hatások, a bánat, a nyomor, a katasztrófa, a szegénység, a végzet száma. Fegyelmezettséget, merevséget, gyakorlatiasságot, anyagiasságot, hatalomvágyat, sikerorientáltságot mutat. Túláradó indulatokra, a türelem, a megértés és megbocsátás hiányára utal. Mértéktelen cselekvési energiát jelöl, amely építésre és rombolásra egyaránt felhasználható.
Felfedezhetünk fektetett 8-asokat is az írásban. A nyolcas szám minden esetben a jelenlegi közegből vagy élethelyzetből valókitörési vágyat, de a változtatásra való képtelenséget jelöli. A számnak nincsen sem eleje, sem vége: egy olyan pálya, amelyben szabadon lehet mozogni, de kikerülni belőle képtelenség. A fektetett 8-as a végtelenséget, a végzetet szimbolizálja.
Igen belemélyedtünk az analízisbe, de tudjuk a patás a sorok között búvik meg, viszont jeleket hagy maga-után, ez is egy intő jel lenne?
Kosztolányi Dezső is így látná-e Önmagát a XXI. században? Én inkább maradok alkotásai mellet és az ő szellemiségét idézve, szép ez a poros, boros, salomos öregedő Szabadka, csak fiataljaink hiányoznak immáron belőle, akik a szobor talapzatánál ülve megidéznék Kosztolányi szellemiségét!
Kell e szobor? Igen, kell! -De vannak még érdemes alkotóink, akik megfelelőre alakították volna, először is mert egyszerűen ismerik Kosztolányi Dezső munkásságát, másodszor, ha ez a gyors „kultúrkampány” nem lett volna, akkor hogy mesélték volna el hymnust éneklő haknizók( ...művész úr kezdje el!):
„Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam....” Orbán Viktor úrnak...
A fiatalok, akik elmaradtak a hakniról itt vannak már:
MARGIT Zoltán
Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség
Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit irtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le- föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek
s amint botorkálok itt, mint részeg,
az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők egy szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec,
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl
és az alvóra szól a
harsány riasztó: «ébredj a valóra».
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.
De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.
Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek és távolba roppant
tűzcsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent.
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása
s mozgás riadt, csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a néma békét.
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi,
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó,
könnyűcske hintó
mélyébe lebben
s tovább robog kacér mosollyal ebben.
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan-lángoló Tejutnak
arany konfetti-záporába sok száz
bazár között, patkójuk fölsziporkáz.
Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van
és fölvilágolt mély értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.
Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily silány regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tünik szemedbe ez az estély?
Ötven,
jaj ötven éve - lelkem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
jaj, ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig borultam s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.
de pattanó szivem feszitve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.
