Mert az igazi felelősség mégsem az övék.
Hanem a miénk.
Hagytuk, hogy így legyen.
Azzal, hogy egy teljesen ártalmatlannak tűnő (ámde mégis ravasz) rendelettel megparancsolja az önkormányzati alapítású médiumok – kötelező – magánkézbe adását, legalább két legyet csap le egyetlenegy suhintással. Port hint a gyanútlan, jámbor és szellemileg már igencsak eltunyult médiafogyasztó szemébe, mert tetszetős csomagolásba rejti a lényeget: azért kell az önkormányzatok hatása alól kivonni az általuk eltartott médiumokat, hogy a helybeli kiskirályok ne befolyásolhassák azok szerkesztéspolitikáját. (Olyan elven, hogy aki adja a működéshez a pénzt, az bizonyára parancsol is.) Mindeközben persze: naná, hogy még csak ez az igazi fentről jövő belekotyogás a sajtó belügyeibe! Még csak ez a valódi manipulálás! Ez tehát az egyik légy. A másik pedig éppen ennek a légycsapásnak a folyománya, a következménye: maga a légyirtás. Merthogy az a tizenöt médium, amely most kényszermagánosításra kerül, a legtöbb esetben pótolhatatlan űrt hagy maga után. Kiváltképpen azok a bácskai és bánáti rádióállomások, amelyek az itteni kisebbségek nyelvén (is) szólnak a hallgatósághoz. Ezeket kell tehát mielőbb megritkítani, és ha lehet, örök időkre elnémítani.
– Nem igazán lehet látni, hogy mi lesz ebből a privatizációból! – állítja a mi újságíró egyesületünk. De! Világosan, kristálytisztán lehet látni! Mármint azt, ami a magyarság szempontjából lényeges: a tervszerű leépítés az egyértelmű cél. A közösség szétzilálása és a makacs maradék további nyomorgatása. Mi más lenne?! Mert ugyan ki hiszi el, hogy éppen ebben a diktatórikus Szerbiában kényesek oly nagyon a hatalmat bitorló politikusok a sajtószabadságra? Mese habbal.
Szakmai és érdekvédelmi szervezetünk egyébiránt is csupáncsak annyit képes kipréselni magából e téma kapcsán, hogy „nem tartja jónak a médiumok privatizálását”. Teszi ezt akkor, amikor legalábbis rúgkapálnia meg jajveszékelnie kellene. Mert nem okvetlenül a botrányosan gyomorforgató Charlie Hebdo meg a beszüntetett Szepsi Városi Televízió ügyében lenne fontos megnyilatkoznia, hanem elsősorban a magunk körül zajló pusztítás, médiarombolás okán lenne kötelező (hangosan, látványosan) tiltakoznia.
Rossz a diagnózis, rossz a terápia.
A törvények ma már nem kőbe vésett szavak. De még ha azok lennének is, a köveket is lehetne faragni, csiszolni, vagy legvégső esetben összetörni, porrá zúzni. Ha tehát nem jó, egy közösség számára egyenesen ártalmas egy rendelet, akkor azt meg kell változtatni. Átalakítani, módosítani. Nem pedig kíméletlenül betarta(t)ni és zokszó nélkül alkalmazni.
Ha a választott politikusainknak lenne egy csepp eszük, a kényszerprivatizálásra várakozó médiumainkat igyekeznének megmenteni, tűzön-vízen át. Az épp csak egyórás magyar adást sugárzó Nagybecskereki Rádiót is meg a tekintélyes múltú Szabadkai Rádiót is. Bár ez utóbbi kétségkívül kilóg a sorból, mivel komoly műsorokat készít és mindmáig népszerű.
Ezért is mondom azt: sehogy nem fér a fejembe, hogy ezt a majd öt évtizede létező rádióállomást nem lehet megmenteni! Nem lehet, vagy nem akarjuk? Lehetne belőle politikai, nemzetiségi ügyet csinálni. Vajdasági magyar botrányt. Lehetne hozzá kérni anyaországi nyilvánosságot és támogatást. A politika és a szakma egyaránt a saját ügyének tekinthetné. A védelmükbe vehetnék a neves, a kitüntetett, a díjazott újságíróink, hátha az ő szavuk is nyom valamit a latban. A sarkára állhatna a Vajdasági Magyar Szövetség és a Magyar Nemzeti Tanács. Az MNT tájékoztatási bizottsága – persze csak úgy, ha a soraiban tudhatná az újságírásunk színe-javát. Arról nem is beszélve, hogy a politikusaink megtépázott népszerűségének is jót tenne egy efféle életmentő, nemes cselekedet: „kiharcoltuk, hogy megmaradjon, hogy szólhasson továbbra is Szabadkai Rádió ”.
Bármennyire is kellemetlen, néha kénytelen az ember keményen fogalmazni: az életben tartás helyett – hátulgombolós, lecsúszott zoknis, szófogadó kisgyerekként – inkább veszni hagyjuk mindazt, amit az elődeink teremtettek (a mi számunkra is!) a semmiből. Még véletlenül sem húzunk ujjat, nem konfrontálódunk a hatalommal. Mára már a senkik között is csak parányiakká váltunk. Engedelmeskedünk, mást úgysem tehetünk. Ahogy a (szó szerint is) sötétségbe borult Zombori Rádió elnémításának nem lett egyetlen „hősi halottja” sem (amikor még az áramot is kikapcsolták az épületben), úgy nyilván a 11 ezer fős nagybecskereki magyarság sem abba fog belehalni, hogy holnaptól még az az egyórás magyar nyelvű műsoruk sem lesz hallható. (Az viszont egy külön írás témája lehetne, hogy miért voltak kénytelenek idáig is beérni a 60 perces műsorral. Nem érdemeltek volna többet? Egyetlen tollvonással történő leépítés helyett nem inkább fejleszteni, bővíteni kellene?)
Valóban úgy fest: hamarosan egy dologgal több lesz majd a siratnivalónk. Miként időről időre, színtiszta nosztalgiából, visszasírjuk a csilingelő szabadkai villamost, és felidézzük a Népszínház földbe döngölt épületét, úgy majd az egyszervolt Szabadkai Rádió kellemes hangfoszlányait is bedobozoljuk és eltesszük emléknek. Ha pontosan tudjuk is, hogy egy-egy ballépés kinek a nevéhez köthető, nem megyünk vele sokra. A korabeli bólogató Bagi városatyát és társát, a végrehajtó tanácsi Stanislav Sigulinskit vagy a későbbi, városelnökből polgármesterré lett Kaszát, na meg a mostani tartományi parlament elnökét és VMSZ-es csúcsvezetést akkor már úgyis hiába emlegetjük.
Mert az igazi felelősség mégsem az övék.
Hanem a miénk.
Hagytuk, hogy így legyen.
Szabó Angéla
