Kezdettől fogva problematikus volt a
nyomtatott sajtó példányszámának a növelése – jelentette ki
Simon Erzsébet, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) illetékese a
médiastratégiájukról egy rádióműsorban, amikor a riporter
rákérdezett, mi az oka a sikertelenségnek?
Jelentésemben – nyomatékosította a
médiafelelős – leírtam: ellenállásba ütköztünk, s a
kollégák nem tesznek szinte semmit. Nem készítették el azt, amit
elvártunk volna. Például, hogy átgondolják az arculatváltást.
Nincsenek terveik, nincsenek megvalósításról szóló jelentések
stb. Hogy miért lenne minderre szükség? „Mert akkor, dönthettünk
volna, hogy merre lépjünk” állítja az illetékes.
Simon Erzsébet így sem ül ölbe tett
kézzel. Vannak ötletei. A riporternek, aki megjegyezte, hogy sokan
a Magyar Szó, vagy a Hét Nap helyett a szerb lapokat vásárolják,
még elismerte: ez bizony így van. Ezután ellentámadásba ment át.
Az emberek a hibásak, mondta, mert e lapok ára mégsem akkora, hogy
még a jelenlegi ínséges időkben is ne lehetne azokat
megvásárolni. Továbbá, hiba az is, hogy a „nyomtatott sajtó”
nem jut el az olvasókig. Még sok olyan település van a
Vajdaságban, ahol e lapokhoz – a régen jól működő terjesztési
hálózat megszűnte után – nem lehet hozzájutni. Az MNT
illetékes ezt a hibát is a magyar szerkesztőségek nyakába
varrja. Azok nem készítettek tervet, dokumentumokat stb., hogy az
MNT most értékelhesse a helyzetet. A kreatív gondolkodásnak nincs
határa: az előfizetési kedv is növelhető, illetve növelni kell,
állítja a sarokba szorított MNT tisztségviselő. Az azonban
eszébe sem jut, hogy az MNT-nek, vagy a Vajdasági Magyar Szövetség
(VMSZ) elnökének tegye fel az egyetlen logikus kérdést: miért
tűrték hosszú éveken keresztül, hogy a privatizáció örvén a
szerb hatalom és kliensei leépítsék a Magyar Szó valaha valóban
tevékeny terjesztőhálózatát?
De, hagyjuk az MNT irodákból származó
magvas ötleteket, s nézzük meg, mi a hiba a valóságban? Tény
ugyanis, hogy a valaha „több tízezres” példányszámban
megjelenő lapok, ma néhány ezresre zsugorodtak.
A fő kérdés az, hogyan történhetett
meg, hogy röpke pár év alatt az „egypárti” megalapozottságú
magyar intézményrendszer elvált a magyar szavazóktól, illetve
meg sem találta azokat. Akikért elvben dolgoznia kellene. Az MNT a
lesújtó gyakorlat láttán sem tud, esetleg nem is akar eljutni a
baj gyökeréig. Ha egy napilappal szemben a fő követelmény az,
hogy adjon pontos, gyors, a közösség demokratikus érdekeinek
megfelelő, de önálló tájékoztatást, akkor ezt a Magyar Szó és
a többiek miért nem teszik meg?
Feltette valaki a kérdést, vajon
Kubát János a Magyar Szó veterán újságírója – egy futó
elemzés alapján – miért tehetett sokkoló megállapításokat?
Például azt, hogy 1972-es és a tavalyi év egyik utolsó hónapját
vizsgálva, Tito elvtársnak az akkori Magyar Szóban megjelent képei
számukban alig tudták megelőzni Pásztor István fotóit. Miért
nem tette fel a kérdést, sem a Magyar Szó, sem az MNT, jó-e a
„stratégia” amely a tisztségviselők önfényezésének
intézményesülését meg sem említi?
Nem mégis arról van szó tehát, hogy
a kiábrándult magyar polgárok látva a magyar döntéshozók
önzését és tehetetlenkedését, kiábrándultak? S most új
politikai eszményeket keresnek. Sajnos, úgy is, hogy a megoldást,
a nagyobb haszonnal kecsegtető, szirénhangon ígérgető szerb
pártok támogatásában, meg a szerb lapokban keresik.
Száz szónak is egy a vége. A
vajdasági magyarság leépülése addig nem fékezhető meg, még
csak nem is lassítható, amíg nem nevezzük néven a gyereket. Ki
kell mondani: amíg nem valósul meg a magyar autonómia legfontosabb
követelménye, az, hogy az autonómiatanács tagjait (a magyar
szavazók hivatalos, állami névjegyzéke alapján) maguk a magyarok
választhassák meg, s e képviselők ténylegesen nekik, ne pedig a
szerb hatalomnak tartozzanak politikai felelősséggel – változásra
nem számíthatunk.
Mit tehetnek az MNT tagjai, ha maga a
rendszer választja el őket a magyar szavazóktól? Különösen, ha
a testület működési költségeit, a szerb kormány vállalja,
feladata pedig arra szorítkozik, hogy kezelje a Magyarországról
érkező támogatásokat, s elvégezze azok elosztását? Lehet a
magyarok iránti felelősségtől mentesen nem a pénzforrások (a
részérdekek) felé fordulni? Stratégiákat gyártani, s egyben
elismeréssel adózni a szerb hatalomnak? Nos, úgy látszik, lehet.
Csakhogy ez esetben következményekkel kell számolnunk. Amint
látjuk, elsősorban azzal, hogy az újra gyorsuló asszimiláció és
a közösség leépülési folyamatainak erősödése választói
apátiába, érdektelenségbe torkollik.
A választók érdekeitől való
függetlenedés okozza, hogy az alapítói jogokkal felvértezett
magyar döntéshozók, félretéve a közösség alapérdekeit, a
Magyar Szótól részérdekeik kritikátlan népszerűsítését,
személyük tömjénezését követelik. Így még az is
megtörténhet, hogy az egyik túlbuzgó szerkesztő egy politikai
baklövés magyarázatát hallva, helyesléssel állapítja meg: ez
csodálatos.
Ilyen a Vajdaságban az új (magyar)
bürokrácia működési modellje. Nemcsak a sajtó vonatkozásában.
S így kap szabad utat a szerb politikai elit törekvése, hogy a
nemzeti tanácsok intézménye – a magyar szavazóktól
elválasztott magyar döntéshozók közbeiktatásával – végül a
szerb nemzeti érdek érvényesítését eredményezze.
Ilyen körülmények között nem
meglepő Korhecz MNT-elnök megnyilatkozása, hogy az MNT a VMSZ
politikáját magáénak vallja. Az ő sorsuk valóban össze van
kötve.
Mindeközben mi magyarok elfogyunk, itt
a Vajdaságban is. Nem kellene ezen a helyzeten valamit változtatni,
akár az agyonhallgatott Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER)
keretében? Dehogynem!
Ágoston András
Vajdasági Magyar Demokrata Párt,
HÍRLEVÉL, XI. évf. 7. szám, 2013. január 12.
