Alighanem új szóláshasonlat van
születőben a szűkebb pátriánkban: Hezitál, mint a
Magyar Nemzeti Tanács. Mármint a (képletesen mondva) kétfelé
ágazó általános közbiztonság, a mindinkább elharapódzó
rablások/betörések és az úgynevezett magyarverések kapcsán.
Szóljon, vagy ne szóljon? Foglaljon állást, vagy pedig játsszon
inkább süketet meg vakot? Ez volt itt a fogas kérdés. Ezt nem
tudta sehogy sem eldönteni a mi Magyar Nemzeti Tanácsunk. Emiatt
vívódott, ezzel nyűglődött hosszú hónapokon át.
Mostanra azonban ennek már vége. Mert
miképpen egykoron Buddha, akképpen most a délvidéki magyar
kisparlement is megvilágosodott. Megelégelte a nyuszi-életet, és
egy vadonatúj állásfoglalással rukkolt ki a közvélemény elé.
A tanács választott tagjai végre valahára hajlandóságot
mutattak a körülpillantásra és a tükörbe nézésre, pontosabban
annak elismerésére, hogy bizony jócskán megromlott a
tartományunkban a közbiztonság, és már nem csupán kirabolják a
délvidéki magyart, hanem mind gyakrabban el is náspágolják.
Igaz, hogy a fő politikacsinálóink a végsőkig kivártak, és
csak a huszonnegyedik óra legutolsó percében szólaltak meg,
amikor már nem igazán lehetett húzni-halasztani a
véleménynyilvánítást. Időközben ugyanis a jobbára
csak egyszerű megélhetési bűnözésnek nevezett betörések már
átváltottak kőkemény, élet ellen irányuló bűncselekményekké.
Ugyanis a sima tolvajlásnak indult rablás/fosztogatás több
esetben is a sértettek/károsultak halálával végződött. Ilyen
volt például az a Csantavéren zsinórban elkövetett
betöréssorozat, amelynek végén a cigány nemzetiségű
bűnelkövetők egyenesen a halálba kergettek egy idős, magányos,
rettegésben élő magyar embert. Meg ilyen volt a Magyar
Nemzeti Tanács oktatási ügyekkel megbízott tanácsosa
édesanyjának is a kirablása, bántalmazása, aki aztán bele is
halt a sérüléseibe. Vagy legutóbb annak a topolyai
házaspárnak a kifosztása és megveretése, amelynek során az
egyik idős ember szintén az életével fizetett.
Toleranciából csillagos ötös
Ezzel csupán azt szerettem volna
illusztrálni, hogy az MNT aligha vádolható olyasmivel, hogy
elsiette, elkapkodta és elnagyolta a magyarellenes incidensekre való
reagálást, hogy hebehurgyán, hűbelebalázs módján cselekedett.
Hiszen a tanács politikusai csak azután álltak ki (együttesen,
testületileg) a nyilvánosság elé, miután (nagyoktól illik
pontosan idézni) „egy marék huligán“ gyakorlatilag
keresztül-kasul körbelopta és végigrabolta az egész
tartományunkat, az észak-bácskai Horgostól a bánáti
Tordáig. És ütötte-vágta a magyar fiataljainkat
Szabadkától Újvidékig.
Szinte tálcán kínálja magát a
kérdés: mit jelent ez a (Magyar Nemzeti Tanács részéről
megnyilvánuló) kínosan hosszú, konok hallgatás? Mit kíván
láttatni, mire enged következtetni? Én csak egy dologra vagyok
képes tippelni. Mégpedig arra, hogy a mi kisparlamentünk
irigylésre méltó módon képes tolerálni a nemzetek/nemzetiségek
között megnyilvánuló különféle villongásokat, feszültségeket.
Nem veszíti el egykönnyen a fejét, nem esik kétségbe, hanem
mindvégig megőrzi a nyugalmát és a hidegvérét. Akár úgy is
fogalmazhatnék, hogy olyan hűvösen, egyfajta kívülálló,
közömbös, külső szemlélőként követte az eseményeket, mintha
azok nem is az itteni magyar közösség bőrére, számlájára
történtek volna. Mintha abszolúte semmi közük nem lett volna
hozzá, mintha semmiféle felelősséggel nem tartoznának az itteni
magyarság mindennapjainak, sorsának alakulása ügyében.
A napokban megtartott MNT-ülésen több
ízben is elhangzott, hogy hosszasan hezitáltak, mitévők is
legyenek. Napirendre tűzzék-e ezt a kényes témát, vagy pedig
folytassák tovább a meghunyászkodást, a csendben való lapulást?
E két véglet között hány(kol)ódtak. Vívódtak, küszködtek,
őrölte őket a kétség, a kétkedés. Ahelyett viszont, hogy
teljesen belemerülnénk a sajnálatba, inkább szögezzük le, hogy
magának a magyar ügynek is, meg alighanem a politikusoknak is jót
tett az ilyesfajta feszültség feloldása. A döntő
fontosságú tehát az, hogy ha hosszúra nyúlt vajúdás után is,
de mégiscsak megszületett valamiféle nyilatkozat, állásfoglalás.
Akkor is, ha kissé vérszegényre, szégyenlősre meg felemásra
sikeredett. (Tudom, az MNT első embere szerint épp ellenkezőleg:
„ez egy markáns és kiegyensúlyozott állásfoglalás“.)
Miért állítom ezt? Mert ködösít és maszatol. Megpróbálja
összemosni, egy kalap alá venni, hovatovább kiegyenlíteni a
közönséges betörések, rablások ügyét az úgynevezett
magyarverések újabb hullámával. Márpedig a kettő homlokegyenest
nem ugyanaz. Legfeljebb csak az incidensek eredeti célját
tekintve vonható párhuzam a kettő között. Minthogy egyik is,
másik is a vajdasági magyarság megfélemlítését szolgálja.
Hogy stimmeljen a stimmung...
Még egy aprócska adalék az eddig
felvázolt politikusi dilemmához. De ez amolyan hangulatfestő.
Kedélyjavító. Az MNT legutóbbi összejövetelén a délvidéki
magyarság talán legegykedvűbb és legderűlátóbb ideológusának
a szájából hangzott el az a bölcs intelem, hogy: „Ne
versenyezzünk a panaszkodásban!“ Ehelyett „próbáljunk meg
jobb közhangulatot teremteni“! Na, próbáljuk meg! Fogadjunk szót
a jogtudós úrnak, és veselkedjünk neki az optimista közhangulat
fokozásának! Éljen a pozitív gondolkodásmód! Mert ez a lényeg.
(Ebben van a vitamin.) Minden csak hozzáállás kérdése. Ha
kezdetnek, indításképpen - egyfajta hangulatjavító gesztusként
- mosolyogva, örömmel fogadjuk az éjszakai besurranó tolvajokat,
esetleg mi magunk invitáljuk meg őket szerény hajlékunkba, és
nem várunk arra, hogy majd ránk kerüljön a sor, máris sokat
tettünk a közhangulat feljavítása érdekében. Ha hellyel meg
kávéval is megkínáljuk az álarcban érkező rabló urakat, utána
pedig önként és legfőképpen sugárzó arccal vesszük elő és
adjuk át a tört aranyunkat meg a kis pénzecskénket, akkor egészen
biztosan nem érheti szó a házunk elejét. Mert akkor stimmelni fog
a stimmung. Ha például a betörők ki akarják üríteni
az éléskamrádat, ne áll oly tétlenül, mint egy rakás
szerencsétlenség, hanem tedd magadat hasznossá! Igyekezzél,
segíts bepakolni a zsákmányolt szajrét, és ügyelj arra, hogy
egyetlen zokszó ne hagyhassa el a szádat! Ha
elvitték a saját temetésedre összekuporgatott bankóidat, rá se
ránts! Ne panaszkodj, ne siránkozz, hanyagold a jajveszékelést,
helyette koncentrálj a közhangulatra! Azt próbáld meg jobbá
tenni! Az a dolgod. Ha netán mégis megkötöznek, vagy beragasztják
a szádat, tudd meg, az csak amiatt történik, hogy azért éjnek
idején örömedben ne kezdj el énekelni meg táncolni. Ha
pedig hajnaltájt éppen hazafelé tartasz (enyhén spicces
állapotban) egy szórakozóhelyről, egy búfelejtőből, mindig
legyen az orcád vidám! Meglásd, a kutya sem fog megugatni! Nem
fognak bántani. Ha eleve virágos az alaphangulatod, akkor még
annak a marék szerb huligánnak sem jelent kihívást, hogy téged
véresre pofozzanak. Ők is tudják: víg kedélyű magyart nem
érdemes bántani. Akkor most őszintén: van értelme a
panaszkodásnak? Na, ugye...
Szabó Angéla
Röszkessetök betörök, foci huligányok ...
2013-ban...
jön a SzupörMöNöTö!
Oszt lösz nektök nyökk!
