Margit Zoltán

2011. november 20., vasárnap

TO CHANGE!


Nini! Ez nem Ninive?

„Ki a betyár, ki a szent?
Magyar földön ki a szent?
Ha Mérték tönkrement,
Senki, semmi meg nem ment.”
(Mécs László: Bakonyi látomás)


Jó szokásomhoz híven, tegnap is végighallgattam kedvenc rádióm délutáni híradóját. Számomra a legszimpatikusabb az az anyag volt, amelyik egy kicsit megmelengette a fagyos szívemet/lelkemet –lényeges: „…jégből vagyok, s talán fel sem olvadok…” –, mert kiderült belőle, hogy a politikus is Ember. Így, nagy kezdőbetűvel. Az volt a híralap, hogy a napokban a tartományi parlamentünk elnöke magánál a római pápánál járt. Személyesen. Az eseményt, mint eddigi élete legmeghatározóbb és legszebb élményét, úgy definiálta a politikus a rövidke kis beszélgetésben. Úgy tűnt, egész lényében átszellemülten és átlényegülten tért haza az útról, és meglehetősen fátyolos hangon ecsetelte a megtapasztalásait. Mivel a találkozó magánjellegű volt, nem gondolom, hogy olyan pimasznak kéne lennem, hogy ezt a történetet még sokáig görgessem magam előtt –, mint télvíz idején a hógolyót szokás, hogy majd egyszer egy hatalmas hóember válhasson belőle. Csupáncsak egy-két szempontot tartok érdemesnek a továbbgurításra.
Hallgatva a beszélgetést, bevillant az kép, amikor II. János Pál pápa (1998-ban) találkozott Fidel Castróval, a kubai szocialista rezsim elnyűhetetlennek és megdönthetetlennek hitt diktátorával. (Kuba volt az egyetlen olyan szocialista társadalmi berendezésű ország, amely megtartotta a Szentszékkel a diplomáciai kapcsolatot.) Természetes, hogy a világsajtó akkoriban nagy-nagy vehemenciával és mérhetetlen kíváncsisággal vetette rá magát a sok szempontból is rendkívülinek számító eseményre. A legvakmerőbbek odáig is elmerészkedtek a fejtegetéseikben – már egyenesen azt találgatták –, hogy a két hatalmasság személyében valójában ki is fog találkozni: az angyal és a nyomorúság, vagy az angyal és maga a koromfekete ördög? A Szentatya a maga szerény és szelíd módján pillanatok alatt eloszlatta a dilemmát, amikor csak annyit mondott: két ember fogott egymással kezet. Mindössze ennyi történt…
De még ennél is hevesebben csiklandozta az újságírók fantáziáját az a jó kis rejtély, hogy ugyan mi lehetett az az egyetlenegy titkos/titokzatos szó, amit akkor Őszentsége Castro fülébe súgott. Mert csak annyit lehetett tudni biztosan, hogy mondott neki egy szót, amit senki, de senki nem hallhatott. Ha jól belegondolunk, ugyan mi más is lehetett volna a totális mozdíthatatlanság országában a pápai intelem, mint az, hogy: változtatni! TO CHANGE! – súgta Giovanni Paulo Secondo annak a kegyetlen diktátornak, akit hajdan éppen jezsuiták neveltek, istápoltak…
Szeretném azt hinni, hogy taljánföldön a minap megint csak két ember találkozott. Valahogy úgy, mint tizenhárom évvel ezelőtt. A fentebb emlegetett állításom igazát – hogy a politikus is csak ember (most így, kis kezdőbetűvel) – az utóbbi néhány évtized alatt már kisezerszer és millióféle változatban megtapasztalhattuk. Mert milyen is az ember? Gyarló és esendő! A költő szerint az ember mindenre képes. Fogat piszkál, mikor kivégez. Bankókra váltja, amit érez. És ha megsimít is, összevérez.
Tegnap délután én is eljátszadoztam a gondolattal: talán nem is lenne bolondság a mi, vajdasági magyar politikusaink színe-javát befizetni és elküldeni a melegebb éghajlatú Olaszhonba – ahol a fővárosban most is 18 fok van, és amiért sárga vagyok az irigységtől –, na, nem egy kimondottan római vakációra, hanem egy fejtágító, agytisztító, lélekfürdető zarándokútra. Ekkora áldozathozatalra talán még képesek lennénk, s gyanítom, hogy a jövőben mindannyian nagyobb szerencsével járnánk, mint az a kéményseprő, aki (miután talált az út porában egy lópatkót), a fekete ancugja gomblyukába négylevelű lóherét tűzött…
Ha már nem kevesebb, mint éppen a globális újjászületésünk a tét, szabaduljunk meg sebtében a megkötözöttségeinktől, valljuk meg a bűneinket és váljunk is meg tőlük. Küldjük ki azokat is Rómába. (Hogy mondta Luther Márton? Ha van pokol, Róma afölé épült.”) Persze, csak miután már a falunk/városunk főterén felállított konténerekbe belehajigáltuk, beleszakajtóztuk, beletalicskáztuk mindet, egy szálig. Hogy lesz, aki majd a bűneit is terepjáróval vagy éppen kamionnal hordja…? (Nini! Ez nem Ninive? Kesergünk, kesergünk csak, mint tette azt Jónás. Mert Jónás igen nagy nyavalygó volt. De Jónás! Nem hamis ez a gyónás?)
S hogy miféle intelmet lehetne megfogalmazni – pápai sugallatként – a politikusaink számára? Talán éppen azzal az eggyel lenne érdemes kezdeni, ami még a mózesi kőtáblába vésett 10 parancsolat közül is valamiképpen kimaradt (nem fért volna rá?): „Kevesebbet hazudjatok!” Aztán: „Evilági vagyont – melyet a rozsda szétmar, és melyet a moly megrág – ne sokat gyűjtsetek!” Továbbá: „Egymásra ne acsarkodjatok!” És végül: „Tiszteljétek a sajtót, hogy hosszú közéletetek legyen a földön! Most pedig menjetek szépen békében, és a vajdasági magyarság ellen többé ne vétkezzetek!” Na de, Szentatyánk, nem túl szép ez ahhoz, hogy igaz legyen…?
Szabó Angéla

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin