Margit Zoltán

2013. augusztus 20., kedd

Emlékidéző - „Az volt életem legszebb időszaka…”




1942. augusztus 20-án kétszáz bácskai magyar gyereket vittek Budapestre egy jutalomkirándulásra. Kivétel nélkül példásan tanuló, de szegény sorsú, általános iskolás diákok voltak. Péterrévéről tíz fiú és ugyanennyi lány utazhatott a magyar fővárosba. Hogy közöttük lehetett az akkor mindössze tizenkét esztendős Máriás Matild is, arról ma is, jó hét évtized távlatából is, csak a meghatottság és az elérzékenyülés hangján képes beszélni. 

Ugyanúgy, könnyeivel küszködve eleveníti fel azokat az alighanem nemzetféltésből született hazafias költeményeket és mélymagyar énekeket, amelyeket (az ő megfogalmazása szerint) a „magyarok ideje alatt” tanult az iskolában, és máig sem felejtett el.

Hogy lehetne, aranyos, mindezt elfelejteni?! Az volt életem legszebb időszaka. Majd csak velem együtt múlik el! – mondja. Annak a budapesti útnak minden egyes mozzanatára emlékszem. Két hetet töltöttünk abban a gyönyörű városban. Amikor megérkeztünk, a vasútállomáson Horthy Miklós felesége várt bennünket. Mindannyian egy-egy csomag cukorkát kaptunk tőle. Aztán részt vettünk a Szent István-napi körmenetben. Jártunk a Szabadság téren, a Szépm űvészeti Múzeumban, a Szent István Bazilikában, a Mátyás-Templomban, a Kerepesi Temetőben, a Hősök terén, a Margit-szigeten, a Vidámparkban. Még felsorolni is hosszú. Szárnyal a lelkem, amikor ezekről a csodálatos, régi emlékekről van kinek mesélnem. Én nem vagyok tanult asszony, csak hat osztályt végeztem, de a szívemben, a lelkemben őrizem az én imádott magyarságomat. Ha nem lennék ilyen beteges és gyámoltalan, öregségemre még a magyar állampolgárságot is kérelmezném. Elmondhatatlanul sokat jelentene a számomra. Én úgy éltem le az egész életemet, hogy tudtam, a testem itt van, de lélekben egy másik ország népéhez tartozom. Az, hogy most énekelhetek, verselhetek neked, bearanyozza az egész napomat.

Egyéb teendőm nincsen: minden porcikámat, az összes idegszálamat vételre állítom – úgy várom a varázslatot. Ülök a hűvös szobában, a nemrég eltávozott tata ágyán, és csak hallgatom, hallgatom… Múlnak az órák egymás után, odakint már sötétedik, és ez a tündéri asszony csak nem fogy ki a szóból. Egymást éri a számtalan iskolában tanult költemény és dal. A „törékeny adatközlő, a felszabadult médium” teljesen megnyílik, a sarkig kitárt lelkébe borzongató érzés belelátni. „Szereplés” közben egyszer sem csuklik el a hangja, alig-alig téveszt szöveget, és amikor a legvégén (mintegy ráadásként) felolvas egy igen hosszú imát, egyszer sem vét hibát.

Máriás Matild 1930. január 20-án született Péterrévén. A családban tízen voltak testvérek. Közülük már csak négyen élnek. Mostanra pedig a 83 éves asszony is magára maradt. Majd hatvan esztendei házasság után, idén májusban veszítette el a férjét. „Akkor ment el a tata.” Találkozásunk talán csak a véletlenen múlott: úgy esett, hogy a temetési szertartás után, amikor már a gyászoló rokonság lassan szétszéledt, mi még ott maradtunk a sírnál. Megszólítottak, és a rövidke ismerkedés után, Matild néni – teljesen váratlanul – elszavalta nekem a Bácskai imádságot. Ott, a férje sírjánál. Mindez annyira valószerűtlen, ép ésszel felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan volt. De szinte felocsúdni sem volt időm az álmélkodásból, mert a szavalatot azon nyomban megtoldotta egy Horthy Miklósról szóló énekkel. Aztán még eggyel, meg még eggyel… Majd elindultunk, és ahogy lassacskán ballagtunk a kacskaringós kisúton a temető kijárata felé (Matild néni a tolószékben üldögélt), egymást követték azok a versek és énekek, amelyeket még sohasem hallottam.

Ez maga volt a csoda.

Noha akkor helyezték örök nyugalomra a hites urát, az asszony már nem sírt, nem ejtett egyetlen könnyet sem, hanem énekelt. Az jutott eszembe: ha hallja, ennek bizonyára még a tata lelke is örül ott, fent…

Régtől fogva tudom, hogy az Isten nem fizet minden elsején. De nekem akkor fizetett. Matild néni által. Nem, nem pénzben. Szóban, dalban.

Ezúton is köszönöm.  

Szabó Angéla


Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin