2014. augusztus 25., hétfő

„Mennyit szenvedhetett a fiam, mire meghalt?”- Arnold és a titokköd



Romić Arnold halála csupa rejtély. A 15 éves fiú talányos történetét most is, a temetése után három hónappal is, éppen olyan sűrű és átláthatatlan titokköd veszi körül, mint a tragédia napjaiban. A családja, a szerettei – a hetek múlásával – szinte egy centiméterrel sem jutottak közelebb a titokzatos haláleset megfejtéséhez. Csak egyvalamiben erősödött, szilárdult meg a hitük: az életvidám gyerek nem természetes módon, nem természetes halállal hal(hatot)t meg. Legalábbis erre utal, ezt támasztja alá a kezdetben még fulladásnak beállított haláleset minden egyes apró, ismert mozzanata.


Kilincselés, kutakodás, ködösítés…


Az elkeseredett, ámde elszánt szülőkben számtalan kérdés fogalmazódott meg a kritikus május 31-ei történések óta, amelyekre azonban hiába várják a választ. Ilyen például az az árulkodó tömény hallgatás, amely a tragédia hajnalán/reggelén övezte az oromhegyesi Atlantis Garden Club területén történt szörnyűséget, hiszen mindmáig nincs rá felelet, hogy a baj megtörténte után miért nem értesítették azonnal az elhunyt gyerek szüleit. Ha a sajnálatos esemény körül minden rendben és tisztességes módon zajlott volna, akkor a szórakozóhely működtetői is minden bizonnyal ezt az egyedüli egyenes utat választották volna. Így viszont tovább tart a vaksötétben való tapogatózás és csak nőttön-nő a gyanú, hogy Arnold alighanem valamilyen erőszakos (bűn)cselekmény áldozata lett.

A szülők számára az elmúlt hét eseményei sem szolgáltak sok örömmel, mert puhatolózásaik során megint csak a már jól ismert falakba ütköztek. A hét elején felkeresték az ügyükben területileg illetékes magyarkanizsai rendőrállomást, hogy annak vezetőjétől kérhessenek tájékoztatást, a hétvégén pedig az újvidéki klinikai központban jártak, hogy a holttest vizsgálatát végző szakorvossal konzultáljanak.


Nem történt semmiféle bántalmazás(?)


A magyarkanizsai találkozóra a férjem húga kísért el, ő is jelent volt a beszélgetésen – mondja Marica, Romić Arnold édesanyja. – Bennünket természetesen az érdekelt leginkább, hogy kik voltak azok, akik a fiunkat bántalmazták és azt mi célból, milyen megindoklással, miféle felhatalmazással tették. A rendőrparancsnok, a legnagyobb meglepetésünkre, egy számunkra eddig ismeretlen mozzanatról számolt be. Azt mondta, hogy azon a május 31-ei hajnalon Arnoldot az egyik biztonsági őr kivezette a teremből, a gyerek pedig kinn, az épület előtt egyszerűen összeesett. Ez elég hihetetlenül hangzik, mert az én fiam egészséges volt, nem szokott csak úgy magától összecsuklani. Állítása szerint Arnit egyáltalán nem bántalmazták, senki sem bántotta. Megtudtuk tőle azt is, hogy ő maga végezte a szemtanúk kihallgatását, így állításait azok kijelentésére alapozta. Ha már ez így van, gondoltam, említést teszek a parancsnok úrnak arról is, hogy a gyerek barátját – aki szemtanúként számolt be nekünk mindarról, ami a fiunkkal történt –, már hétfőn délelőtt bevitték a tornyosi meg a magyarkanizsai rendőrállomásra, ahol nemcsak megfenyegették, hanem meg is verték. Emiatt a gyerekünk temetésén sem lehetett jelen. Erre ismét azt a választ kaptuk, hogy bántalmazásról nincsen tudomása.


A szülők természetesen továbbra is kitartanak azon állításuk mellett, hogy a fiuk „nem véletlenül” és nem minden ok nélkül halt meg. Meg nem is oly módon, hogy erősen ittas állapotban megfulladt a saját hányadékától, hanem a fizikai bántalmazás következtében hunyt el.


A szülők folytatják a küzdelmet


Nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe, mennyit szenvedhetett a fiam, hány ütést, mennyi rúgást kellett kiállnia, mire meghalt. Mert egy vitális, egészséges, 15 éves gyerek egy-két pofonba nem hal bele – panaszolja sírva Arnold édesanyja. – A holttest boncolását Újvidéken végezték, és amikor néhány hetes várakozás után végre megkaptuk az erről szóló jegyzőkönyvet, találtunk benne néhány olyan furcsaságot, ami nem hagyott bennünket nyugodni. Szerettünk volna feltenni néhány kérdést ezzel kapcsolatban a boncolást végző szakorvosnak, ezért a hét második felében elutaztunk Újvidékre. Szándékosan bejelentetlenül érkeztünk, hogy a doktor úrnak ne legyen ideje arra, hogy egyszerűen csak eltűnjön. Azért mondom ezt, mert amikor korábban kerestük, még a vizsgálatok eredménye miatt, azt a választ kaptuk, hogy nem adhatnak ki semmiféle dokumentumot, mert az orvos éppen az évi szabadságát tölti. Furcsa módon a mellette dolgozó nővér most ugyanezzel fogadott bennünket: „Sajnos a doktor úr éppen szabadságon van!” Mondtam neki, hogy nem hiszem el, mert a szabadsága már régen véget ért, ezért kérem, hogy jelentse be, hogy megérkeztünk és várunk rá. Erre kapásból azt felelte: „A doktor úr azt üzeni, hogy nincs miről beszélgetnünk!”. Honnan tudta az orvos, hogy ott vagyunk, ha nem is jelentkezünk neki? Sehonnan. Csak le akartak bennünket rázni. Nem baj, ezek az akadályok, az ilyen gáncsoskodások meg a szüntelen titkolózás csak még elszántabbá tesznek bennünket. Még inkább arra ösztönöznek, hogy semmit se hagyjunk felderítetlenül, igenis meg kell tudnunk, hogy mi történt a fiunkkal. Jogunk van hozzá, és ennyivel tartozunk neki.   


Szabó Angéla



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm a megjegyzését!

Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék