 |
| Illusztráció: Akkor is látlak! |
Nem túl kacskaringós mezei észjárással az ember azt gondolná, hogy még egy vezérürü sem lép át olyan könnyedén a réti birkamazsolán, ahogy ezt ez a vérig sértett, önérzetesnek hitt, örök céltudatos nő tette a múltbéli megaláztatással. Sírt is, rítt is szegény a rajta megesett sérelem miatt, de mára már felszáradtak a könnyei. És most: csodák csodájára a derék asszonyság fátylat dobott a múltra és se szégyent, se bosszút nem ismerve – elszánt/szolgálatkész pártkatonaként –, a szoknyakorcra kardot akasztva, beállt egykori „jótevője” vitéz seregébe, csatát nyerni.
Egy férfias adag rosszmájúsággal most azt mondhatnánk, hogy lám, lám, a nagykezdőbetűs Gondviselés nem oly módon kárpótolja a maga megbántottjait, mint Szerbia a 44-es atrocitások magyar áldozatait, hanem valóban elégtételt szolgáltat. Ami évekkel ezelőtt csúf módon meghiúsult, az végre valahára valóra válhat. Valószínűleg: igencsak látványosan. Az akkor alkalmatlannak hitt szakkádernek most majd lesz alkalma bizonyítani a politikai alkalmasságát. (Alanyunknak alkatilag aligha kell alattomosan alakoskodnia.)
De cikizhetnénk akár azzal is, hogy brazil regényhősök mintájára cselekedett. Mert mit is ír az egyik – nem csekély mértékben grafomán – dél-amerikai bestsellergyáros a háztetőn sergő-forgó szélkakast is megszégyenítő, ravaszdi, 180 fokos emberi fordulatokról? Azt állítja, hogy léteznek olyan emberek, akikben évekig egyre csak halmozódik a feszültség, anélkül, hogy ezt észrevennék, aztán egyszer csak valami apróság kiveri náluk a biztosítékot. Besokallnak: “Elég. Nem akarom ezt tovább.” Van, aki eldobja magától az életet, vagy elválik, de olyanok is akadnak, akik Afrika egyik éhínségtől sújtott csücskébe utaznak, hogy megváltsák a világot.
Az én hősnőm nem ment ilyen messzire. Csak elballagott a pártszékházig és bebocsájtást kért az éppen legmenőbbnek hitt, magyar politikai gyülekezetbe. Cselekedte ezt annak dacára, hogy korábban, mint az ördög a szenteltvizet meg a tömjénfüstöt, úgy kerülte az átokfajzat politikát.
A potenciális párttagnak pedig, ha bezörget a pártablakon, a pártelvtársak azon nyomban pártajtót nyitnak. Megesik, hogy nem is épp csak egy késélrésnyire, hanem sarkig kitárják előtte a párt nagykapuját: „Már igencsak vártuk kiskegyedet, szíveskedjék hát befáradni!” S az újdonsült pártos honleány, diadalittas betipegése után, már el is foglalhatja a számára elkészített, a részére fenntartott kényelmes ülő- és munkahelyet. Ezzel a happy endre kódolt tipikus sikersztori: rajtra kész. Indulhat a bakterház.
A számomra talányos történetből logikusan következő egyszavas kérdés tálcán kínálja magát: MIÉRT? Címért, rangért, cafrangért? Miért veti szemétre (egyetlen laza mozdulattal) valaki az elveit, amelyekhez sok éven át hűségesen ragaszkodott, amelyek mellett makacsul kitartott? A világi, tűnő dicsőségért? Meglehet, bár már eddig is magasra kapaszkodott a hivatal épületéhez támasztott káderranglétrán. Akkor kizárólag csak a még több pénz miatt? Ez is elképzelhető, ámbár anyagiakban sosem szűkölködött, mindene megvolt. Akkor hát mi marad? Kivagyiság? Kompenzálás? Önértékelési zavar? Vagy mindennek a zűrös egyvelege?
Na, de akkor mi lesz a sokat idézetett Németh László-i dilemmával, hogy az ember miként maradhat meg önmagának, ha folyton-folyvást önmaga ellen cselekszik? Nem hű az Úrhoz, nem hű önmagához. Hátha majd a párthoz…?
Szabó Angéla
