A szégyenteljes évtized (Tíz esztendeje ülnek börtönben a „temerini fiúk”)

„Halálmadár kuvikolja a fekete lombban:
kórság és ragály lakását lásd a hatalomban.
Kioltja szemed világát, összetöri mércéd,
hazugsággal marja sárrá mondataid ércét.
Ujjujuj, az ördög vezeti a táncot,
arcodra varázsol ráncot, nyakadra vasláncot.”
(Orbán Ottó)

Már csak néhány óra és a tizedik börtönév is lejár. Ennyi ideje annak, hogy szabadságvesztésre ítélte a „temerini fiúkat” a mélyszerb politikai hatalom által irányított igazságtalan igazságszolgáltatás. Az öt magyar nemzetiségű fiatalt egy újvidéki – államalkotó nemzet fiaihoz tartozó – kábítószer-terjesztő bántalmazása miatt 61 évnyi letöltendő büntetésre ítélték. A puszta életüket meghagyták, de emberi méltóságukban a végsőkig megalázták, ütötték-verték őket, a családjukat megbetegítették, elszegényítették, szó szerint tönkre tették. (Jelenleg épp Máriás István édesapja ül többszörös áttétes rákbetegen és szélütötten tolószékben meg Illés Zsolt testvérbátyja fekszik agyvérzéssel, elfakadt gyomorfekéllyel.) Ítélethirdetéskor, az akkor 19 éves Horváth Árpád 10 évet kapott, a 25 esztendős Szakáll Zoltán és a 29 éves Uracs József 11 és fél évet, a 26 esztendős Illés Zsolt 13 évet, a 22 éves Máriás István pedig 15 év börtönt kapott. Horváth és Szakáll 8 és fél év raboskodás után 2012 őszén amnesztiával kiszabadult, a többiek meg azóta is rács mögött élnek.


Bár az elmúlt egy évtizedben akadtak szép számban olyan emberek, akik a „temerini fiúk” ügye mellé odaálltak, akik képtelenek voltak ölbe tett kézzel nézni a szenvedést, és megkísérelték valamelyest elviselhetőbbé tenni az áldozatok számára a bentlétet, sajnos a  vajdasági magyarságnak nem volt sem kellő elszántsága, sem pedig ereje ahhoz, hogy a saját választott politikai vezetőit rábírja, rákényszerítse arra, hogy az öt fiatalt idejekorán kimenekítsék a Sremska Mitrovica-i börtönből. Hogy ezzel elejét vegyék annak a csúfságnak, amely azóta valamennyiünkkel megesett.

A végelgyengülés S.O.S. jeleit mutató délvidéki magyarság teljes megkiskorúsításáról és az itteni kisebbségi érdekképviselet árulásáról már szinte értelmetlen még beszélni is, akkor, amikor a 90-es évek délszláv fegyveres konfliktusainak háborús bűnösei (bűncselekmény hiányában) már jószerivel mind-mind hazatértek a családjukhoz. Most épp azon esztendők legellenszenvesebb figurája, Vojislav Šešelj, csomagol és készülődik hazafelé –, a 3 magyart pedig még most is rabláncon vezetgetik. De végződjék most már bárakárhogy is ez a gyalázatos történet, a kiszolgáltatott és a sorsukra hagyott „temerini fiúk” ügye a vajdasági magyarság örökös és lemoshatatlan szégyenfoltja, elfelejthetetlen kudarca és megbocsájthatatlan bűne marad.

– Tíz év után miként látod mindazt, ami akkor veletek megesett? – kérdeztem a hétvégén Szakáll Zoltántól.

– Mi egy koncepciós per áldozatai voltunk. Az esetünket elpolitizálták, amely politika aztán nem állt ki mellettünk. Ketten már szabadok vagyunk, három társunk azonban még mindig a börtönben van. Az ő ügyükkel, helyzetükkel az égvilágon senki nem foglalkozik. Mivel mi már kijutottunk, az ő számukra még nehezebbé vált a benti élet.


– Amikor az eset megtörtént, milyen ítéletre számítottatok?

– Ilyen szigorúra, 61 év börtönre, semmiképpen sem. Igazából még elzárásra sem. Ez a kegyetlen szigor mindannyiunk számára döbbenetes volt.


– Társaid szabadulása ügyében látsz-e még némi pislákoló reményt?

– Ha a vajdasági magyar politikai pártok továbbra sem tesznek semmit az érdekükben, akkor a fiúk le fogják ülni a büntetésüket az utolsó napig, én ezt így látom.


Ma (csütörtökön) este 6 órától, a gyászos eset 10. évfordulóján, a temerini piactéren megemlékezést tartanak az ügy kevéske, még megmaradt pártolói.

Szabó Angéla