Megint
októbert írunk, megint hatodikát. A Magyar Nemzeti Tanács döntése
alapján ez a nemzetünknek megszentelt dátum immáron hivatalosan is a
délvidéki magyarság emléknapjának tekinthető.
A
mi érdemünk, magyarkanizsai lakosoké, hogy már a jogerőre emelt
határozat előtt – jó néhány éven át minden alkalommal - megemlékeztünk a
hőseinkről, és a halottainkról is. Az meg a nemzeti történelmünk
vériszamos múltjából fakad, hogy nekünk megadatott, ami más,
szerencsésebb nációknak, békésebb tájakon élőknek talán nem: fájdalmasan
sok hősi halottunk emléke előtt tiszteleghetünk.
Most
mégsem a dicsőséges szabadságharcunk leverését követő szomorú
epilógusról szeretnék írni. 162 esztendő alatt sokan elsiratták őket,
emlékeztek a tizenhárom aradi mártírra, meg azokra a névtelen hősökre,
akik „még lehet, hogy leányt sem csókoltak soha, de piros vérüket ontották a hazáért, és fiatalon mentek a halálba”.
Inkább két emberről írnék.
Magyarországi kortársainkról.
Aztán meg, az írás elolvasása után mindenki fölnőtt fejjel eldöntheti, hogy érez-e áthallást, utalást, hasonlóságot az 1848-as történések, és a vajdasági mindennapjaink jelenségei között?
Az egyik ember filmrendező.
A
hatvanas évek végén forgatott alkotásai mérföldkövek a mozgóképes világ
történetében. Számos fesztiválon díjazták ezt a magyar rendezőt.
Filmjeit egyetemeken tanították, amelyek híresek voltak erős
társadalomkritikájukról.
A
nyugati világ rajongott értük, mert úgy tűnt, hogy a szocializmus
nyersebb, szovjet változatát végre bírálni merészelik. Belülről! Nagy
szó volt ez!
Ugyan
akkor - fura módon - a magyar kommunista vezetés a tehetséges rendező
egyetlen filmjét sem tiltotta be. Sőt! A kor kultúrpápája – Aczél György
– lelkes támogatója lett a jó nevű zsúrfiúnak, akit időnként kedélyes
kávézásra irodájába is beinvitált.
Az
államilag finanszírozott nagy költségvetésű filmek meg bejárták a
világot, Cannes, Nyugat-Berlin, Párizs és Róma a szögesdróton túlról
jött magyar zseni lábai előtt hevert.
A
művész fürdött a népszerűségben külföldön és odahaza egyaránt. Neki
szabad volt alkotásaiban - hogy csak a legjellemzőbbeket említsem - a
meztelenség, a trágárság, a morbiditás feszegetése. Aligha engedhette
meg magának bárki, hogy a szocialista szellem és ízlés ellenében
moralizáljon. Így megtörténhetett, hogy a világfi módon élő jeles
rendező szellemi holdudvara köré szerveződött az akkori Magyarországon
élő és alkotó komoly művészemberek hada, értelmiségiek, a kritikátlan
barátok vagy inkább rajongók siserehada.
Aztán ahogy múlt a szocializmus, egyre-másra silányodtak a Mester filmjei. A rendszerváltás után, pedig a kritika pironkodva vallotta be,
hogy a baloldali meg liberális kormányzati ciklusokban sztárolt, és nem
mellékesen agyonfizetett filmes ember kiöregedett gavallérrá züllött.
Már csak árnyéka önmagának. Pénzért daloló hamis pacsirta lett. Új
mozijaiból hiányzott az erő, a frissesség. A mondanivaló odatrottyult az
élemedett korú rendező mellé. A régi meg az új éra kedvence – a lakájok
mindig hosszú életűek! - a napokban ünnepelte kilencvenedik
születésnapját. Egy életen körösztül jól élt, a hatalom kegyeltjeként
kezdte, és az éppen aktuális hatalom is kénytelen tortát sütni neki.
A másik ember építész volt.
Őt
is a hatvanas években fedezik föl, de neki nem jár külföldi út. Szakmai
berkekben csodálattal emlegetik, mégis egy vidéki erdőgazdaság
tervhivatalába száműzik.
A magyar építész ezzel nem törődik, helyette az akkori falvakat járja társaival.
Faluházakat, közösségi helyeket, templomokat építenek. Mentik a menthetőt. A diktatúrák minden koron legszívósabb ellenfeleit, a vidéki közösségeket, a dolgozó magyar parasztokat erősítik. A hatalom próbálja megvesztegetni, zsírosabb pozíciót ajánlanak neki, de ő nem paktál le, soha nem alkuszik. Így megeshet a szégyen, hogy a rendszerváltás előtt külföldön már világhírűek a munkái, Magyarországon, pedig: alig ismerik.
A diktatúra megbukik.
Az építésznek Andalúzia tartomány fővárosába emelt világkiállítási pavilonja által egy csapásra megérkezik a méltán kijáró hírnév és dicsőség. Ám az építész konok. Hirdeti az igazságot, amiért - miképpen a múltban, úgy manapság is - beverik az ember fejét. Mégis kimondja a kimondhatatlant. Az egyik megállapítása éles, ugyan akkor kristálytisztán őszinte: “a felvilágosodástól kezdődően hanyatlik az emberiség.”
A magyar építész ezzel nem törődik, helyette az akkori falvakat járja társaival.
Faluházakat, közösségi helyeket, templomokat építenek. Mentik a menthetőt. A diktatúrák minden koron legszívósabb ellenfeleit, a vidéki közösségeket, a dolgozó magyar parasztokat erősítik. A hatalom próbálja megvesztegetni, zsírosabb pozíciót ajánlanak neki, de ő nem paktál le, soha nem alkuszik. Így megeshet a szégyen, hogy a rendszerváltás előtt külföldön már világhírűek a munkái, Magyarországon, pedig: alig ismerik.
A diktatúra megbukik.
Az építésznek Andalúzia tartomány fővárosába emelt világkiállítási pavilonja által egy csapásra megérkezik a méltán kijáró hírnév és dicsőség. Ám az építész konok. Hirdeti az igazságot, amiért - miképpen a múltban, úgy manapság is - beverik az ember fejét. Mégis kimondja a kimondhatatlant. Az egyik megállapítása éles, ugyan akkor kristálytisztán őszinte: “a felvilágosodástól kezdődően hanyatlik az emberiség.”
Magam előtt látom a sok nyúlt ábrázatot, a hebegő értetlenkedésből fokozatosan előbugyborékoló fölháborodást.
Hogy valaki a fölvilágosodás alapeszméit megkérdőjelezi?
Szabadság, testvériség, egyenlőség?
Szent teheneink vágóhídon?!
Az
öregember, pedig az ismerős fekete mellényben és a hozzá való fehér
ingben sallangmentesen, pátosz nélkül mesél, magyaráz. Istenről,
anyaföldről, magyar lélekről és a megújulás lehetőségéről. Egy életen
keresztül hadakozik, csapásokat osztogat, ellenfelei villámokat szórnak
fejére. Küzdelmében, állva éri a halál. 75 évesen búcsúztatjuk majd
szombaton, abban a ravatalozóban, amit ő tervezett.
Mi
közünk van kettőjükhöz? A megrendelésre filmező tehetséghez, aki minden
rendszerben meglelte mentorait, aki kenyéradó gazdák tenyeréből evett?
Vagy
a hunyt Mesterhez, aki egy életen keresztül nemzetének javát szolgálta,
vállalva a támadásokat, megalkuvás, harminc ezüstpénz nélkül?
Október 6-án, a vértanúink emléknapján ratifikálja a szerb törvényhozás
a vajdasági magyarság kollektív bűnösségét kinyilvánító verdiktet. Amit
a Belgrádi Szkupstinában magyarul beszélő honfitársaink is
megszavaztak. Sunyin, lapítva, lakáj módra. Istenem, milyen ecetszagú,
milyen sekélyes ez az árulás!
Ez
a labancok árulása. Olyan, magukat vajdasági magyarnak vélőké, akik
holnap is Windischgratz hercegnek kiáltanának vivátot. Montecuccoli
parádés kocsisai ők. Bakon virító kirakathuszárok.
Évszázadok óta a magyar vérből születnek a legnagyobb szellemű, a legjava hősök.
Meg a legalja árulók is.
Egyiküket sem feledjük!
Pont úgy, ahogy az emlékezés kijár a szebb napokat megélt kollaboráns filmesnek, és a legigazabb építészeink egyikének is.
Az utóbbi igazságát most tanuljuk. Ennyit ér a szabadság. Ennyit a sokat szajkózott testvériség. És ennyit mondhatunk, ha bácskai-bánáti magyarként halljuk a szót - egyenlőség.
Hatodikán fejet hajtunk az igazak előtt. A szabadságharc igazai, az építész igazsága, embersége előtt.
Hatodikán fejet hajtunk az igazak előtt. A szabadságharc igazai, az építész igazsága, embersége előtt.
Mert
minden októberben elején a halhatatlan nagyjainkra emlékezünk.
Novemberben kezdetén, Mindenszentek után, pedig a hunyt szeretteinkre.
De
ha minden a tervek szerint halad, eljön az idő - a jövő év tavaszán -
amikor egy cédulával és egy golyóstollal az árulóinkra is kell majd
emlékeznünk!
Pósa Károly
2 MEGJEGYZÉS:
- Szombaton délután kettőkor búcsúztatjuk Makovecz Imrét, a Farkasréti temetőben, a róla elnevezett, általa tervezett ravatalozóban. Ha valaki éppen akkor Pesten jár, szánjon rá egy kis időt, vigyen egy szál virágot az egyik legnagyobb magyar ember emlékére.Mi - ott leszünk.
- Ottlik Géza:„Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.”